Kezdőlap
EUR: 361.7600; USD: 331.3100; CHF: 342.4000
YouTube
Facebook
RSS csatorna
E-mail küldése

Msgr. dr. Pintér Gábor: A mi feladatunk biztosítani a Szentatya jelenlétét ott, ahol dolgozunk

| Feltöltve: | Rövid link: http://civilnaplo.hu/s_!news/i__7/i__30294
A napokban telefonos interjút adott Msgr. dr. Pintér Gábor, a közép-amerikai Honduras nemrégiben kinevezett pápai nunciusa. A magasrangú vatikáni diplomatát Farkas P. József újságíró faggatta. (Fotó: Mátyus István - archív)

– Otthon érzi már magát az új szolgálati helyén?

– Másfél hónapja érkeztem Hondurasba, de ez olyan intenzív időszak volt, hogy inkább egy esztendőnek tűnik. Ráadásul egy komoly építkezés kellős közepébe csöppentem. Egy hetven éves, felületesen karbantartott nagykövetségi épület teljes felújítása van soron, ennek minden velejárójával. A munkálatok várhatóan tizennyolc hónap múlva érnek véget, akkor bizonyára már teljesen otthon fogom magam érezni.

– Előző állomáshelyén, Belorussziában 20% volt a katolikusok aránya, Hondurasban pedig mintegy 95%. Ez azt jelenti, hogy a Katolikus Egyház lényegében egyeduralkodó a vallásos emberek körében. Hogyan éli meg ezt a jelentős különbséget?

– Hondurasban mindig is meghatározó szerepet játszott a katolikus vallás az emberek életében. Az ország harmincöt évvel ezelőtt mindössze 2,5 millió lelket számlált, jelenleg közel 10 millióan élnek ebben az államban. Hasonló népességrobbanás jellemzi egész Közép- és Dél-Amerikát. Ennek egészen gyakorlati oka van, ami egyúttal Afrikára is igaz; mégpedig a szociális ellátás, betegbiztosítás és nyugdíjrendszer teljes vagy szinte teljes hiánya. Ez azt jelenti, hogy az idős emberekről felnőtt gyermekeik gondoskodnak. A lakosság számának ugrásszerű növekedéséből adódik, hogy e térségben Egyházunk teljesítőképessége nem bizonyul elégségesnek. Habár rendkívül sok papnövendék tanul a szemináriumokban, ám ilyen rövid idő alatt mégsem tudjuk biztosítani a megfelelő utánpótlást, miközben a lelki élet iránti igény óriási. Korábban rengeteg külföldi misszionárius érkezett az országba, de számuk manapság minimálisra csökkent. Hatalmas megaplébániák létesültek, ahol 50-100-200 ezer hívőhöz tartozik egy vagy két pap. A katolikus lelkipásztorok hiánya miatt egyre több kis szekta képviselője jelenik meg az Egyesült Államokból. Megkörnyékezik az itteni embereket és sokukat bizony el is visznek tőlünk. Ettől függetlenül az „áttértek” változatlanul katolikusnak tartják magukat, és a mi hagyományainkat követik.

– Hogyan lehet felkészülni ekkora kihívásra mindössze néhány hét alatt?

– Október elején szereztem tudomást arról, hogy a Szentatya Hondurasba kíván küldeni. Három hónap jutott a felkészülésre, miközben Belorussziában be kellett fejeznem a munkát. Megismertem az ország történelmét, kultúráját. Korábban szolgáltam már a környéken, de Honduras teljesen más, mint például a kultúrában, vallásosságban egyaránt afrikai sajátosságokkal jellemezhető szomszédos Haiti, noha ők is katolikusok. Bolívia, ahol szintén dolgoztam, már közelebb áll az itteni valósághoz, de a hondurasi népesség összetétele sokkal vegyesebb. A mai lakosság a spanyol megszállás idején itt ragadt spanyolok, afrikai rabszolgák és indiánok leszármazottjaiból, illetve ezek mindenféle keverékéből tevődik össze. Nyelvi akadály szerencsére nem merül fel, mert régóta beszélek spanyolul. A Vatikán különböző hivatalaiból is kapok a helyi viszonyokat taglaló, részletes tájékoztató anyagokat, tehát nem csupán a magam erejéből kell felkészülnöm.

– Vannak-e mélyen gyökerező ellentmondások az uralkodó politikai párt és a Katolikus Egyház között? Ha igen, hogyan lehet megtalálni a közös utat?

– Hagyományosan nincsenek ellentétek, kapcsolatunk kifejezetten építő jellegű. Hondurast – a mi európai normáink szerint fogalmazva – jobboldali kormány irányítja, immáron hat-hét esztendeje. Küldetésem része, hogy az ország vezetésével közösen létrehozzunk egy államközi megállapodást, úgynevezett „konkordátumot”, a Hondurasi Köztársaság és a Vatikán között.

– Eddigi tapasztalatai alapján mit tart Hondurasban elsődleges missziói feladatának?

– Nem „szuperpüspökként” érkeztem ide, vagyis nem tisztem átvenni az itteni főpásztorok feladatát. Elsősorban az ő dolguk pasztorális terveket készíteni, a hívek lelki ellátásáról gondoskodni. Az én kötelezettségem elsődlegesen abban áll, hogy e törekvésükben támogassam őket, illetve biztosítsam azon körülményeket és feltételeket, melyek között a püspökök eredményes lelkipásztori munkát végezhetnek. Az előttem álló hónapok egyik prioritása, hogy egy egyházmegyét ketté kell választanunk, ugyanis idővel nagyon kinőtte magát. Egy másik feladat számomra, hogy rövid időn belül két főpásztori székhez is megfelelő új személyt találjak. Egy éven belül fel akarom keresni az összes egyházmegyét, tolmácsolva a Szentatya személyes üdvözletét, köszöntését, valamint tanításának összefoglalását. Az apostoli nuncius kifejezett feladata a háttértámogatás, nem pedig egy önálló lelkipásztori program kidolgozása. Mi biztosítjuk a Szentatya jelenlétét ott, ahol éppen dolgozunk.

– Mit gondol, hogyan lehetne előmozdítani a hondurasi katolikus hívek lelki gazdagodását?

– A lelki gazdagodáshoz sokkal több papra, szerzetesre lenne szükség, hogy Egyházunk közelebbi, személyesebb kapcsolatot alakíthasson ki a hozzánk forduló emberekkel. Egyre többen lesznek az ilyen hivatásra vállalkozók, ám nem tudunk egyik pillanatról a másikra csodát tenni. Rövidtávon be kell vonnunk a plébániákon szolgáló híveket is, akik ugyan nem felszentelt papok vagy diakónusok, viszont készséggel részt vennének az egyházközségek életében oly módon, hogy kisebb csoportokat, imaközösségeket szerveznek. Más szavakkal kifejezve: elkötelezett laikusokat – lelkipásztori munkatársakat – is be kell vonnunk az egyházi munkába. Erre azért is szükség van, hogy „lépést tudjunk tartani” az időközben itt megjelenő észak-amerikai kis szektákkal, valamint hogy érezzék a hívek, hogy egyenként számon tartjuk őket. Ezt azonban először a helyi püspökökkel, papokkal és magukkal a hívekkel célszerű megértetnünk, mert e tekintetben tapasztalunk némi idegenkedést is.

– Számos alkalommal járt a kecskeméti Wojtyla Barátság Központban, utoljára 2019. október 4-én, Assisi Szent Ferenc emléknapján. Mi fogta meg ennyire az ott folyó missziói tevékenységben?

– Megannyi tiszteletreméltó, Isten áldotta népjóléti és kulturális kezdeményezés szemlélője lehettem a Wojtyla Barátság Központban tett látogatásaim során. Éppen ezért külföldi szolgálati helyeimen, illetve utazásaim során számtalan alkalommal teszek tanúbizonyságot a kecskeméti, Egressy utcai intézményben folyó átfogó karitatív tevékenységet illetően. Tettem ezt Belorussziában, illetve most a közép-amerikai Hondurasban, ahová Ferenc pápa tavaly októberben rendelt szentszéki nagykövetnek. A Wojtyla Ház kimagasló példája annak, miként lehet jót cselekedni saját kezdeményezésből, nem várva arra, hogy valaki felülről utasításba adja a segítő szándékot. E szociális intézmény megalakulása, léte és folyamatos működése maga a csoda. Az épületbe lépve rögtön érezhető, szinte kézzel fogható az isteni gondviselés jelenléte, a Szentlélek munkálkodása. Szót ejtek minderről a világ különböző részein, így a Vatikánban is, valamint egyházi méltóságokkal és civilekkel folytatott beszélgetéseim során szintén beszámolok az itteni történésekről. Hiszem, hogy a Wojtyla-népkonyhát Isten áldása kíséri, miképpen abban is biztos vagyok, még nagyon hosszú ideig fogja szolgálni e létesítmény a bajbajutottakat.

Hirdetés hirdetés hirdetés hirdetés hirdetés hirdetés hirdetés hirdetés hirdetés hirdetés hirdetés hirdetés