Kezdőlap
EUR: 346.3800; USD: 292.4500; CHF: 321.9400
YouTube
Facebook
RSS csatorna
E-mail küldése

Együtt a bajban is

| Feltöltve: | Forrás: szabadfold.hu | Rövid link: http://civilnaplo.hu/s_!news/i__7/i__30397
Tizenöt éves a kecskeméti Karol Wojtyla Barátság Központ. A népkonyhán eleinte ötven rászorulónak adtak ebédet, ma már csaknem százötvenen járnak oda az év minden napján. A koronavírus-járvány „felborította” a megszokott napirendet, de az ételosztást nem függesztették fel. (Szerző: Borzák Tibor, szabadfold.hu, 2020. május 06., fotók: Újvári Sándor)

Anna mama ül a lépcsőn. Arcát szájmaszk takarja, a textil körül kirajzolódnak a ráncai. Rezzenéstelenül néz előre, ki tudja, hol járnak a gondolatai. A világjárvány kizökkentette megszokott hétköznapjaiból. Eddig sem volt könnyű neki, sokat nem remél a jövőtől sem.

Életének harmadát az utcán töltötte. Valaha volt egy kis háza, de a férje halála után a fia kisemmizte, akkor vált földönfutóvá. Előfordult, hogy a legnagyobb téli hidegben a szabad ég alatt talált rá az este, vastag papírt terített a havas földre, azon aludt.

A szó szoros értelmében belebetegedett, gyenge tüdeje és asztmája sok panaszt okoz neki. Egy lepusztult, városszéli barakkban húzza meg magát, vele lakik a lánya és a veje is. Rendezték a környéket, összeszedték a szemetet az udvarról, odabenn is rendet tartanak. Ezt látva az ingatlan tulajdonosa megengedte nekik, hogy ott maradjanak. Nem is volna hová menniük.

– Nekem egy pici szoba-konyha is elég lenne, de az önkormányzat mindig azzal utasít el, hogy úgyse tudnám fizetni a lakbért – morzsol el egy könnycseppet az arcán a 69 esztendős Anna mama, azaz Farkas Kálmánné.

– Valóban kevés a nyugdíjam, mindössze 28 ezer forint. Hiába dolgoztam tisztességesen: tíz évet lehúztam a baromfi-feldolgozónál, tízet a vasgyárban, ti­zenkettőt a borforgalminál, négyet meg a kórházban.

A madárcsontú asszony nyolc éve jár a kecskeméti Karol Wojtyla Barátság Központ népkonyhájára. Itt mindent megkap, amire szüksége van: élelmet, ruhát, tűzifát. Reggel ide vezet az első útja, söpröget a ház körül, ápolja a virágoskertet, mintha csak a sajátja lenne.

Társaival együtt templomot szoktak takarítani, gondozzák az útszéli kőkeresztek környékét is. Azt mondja, ha nem lenne ez a lehetőség, akkor az életének sem volna értelme. Most a koronavírus-veszély miatt kevesebbet járkál a városban, elárulja, hogy fél a járványtól. Emlékszik arra, hogy kislány korában sok áldozatot szedett a skarlát, szerencsére őt elkerülte a fertőzés.

Tizenöt évvel ezelőtt, a II. János Pál pápa halála utáni napokban merült fel kecskeméti tisztelői körében, hogy fontos lenne a XX. század egyik legkarizmatikusabb egyházfője emlékét ápolni, illetve hitvallása és cselekedetei példáját szem előtt tartva az elesetteken segíteni.

A városban ismert újságíró-lapkiadó, Farkas P. József állt a civil kezdeményezés élére, s miután körvonalazódtak az elképzeléseik, a helyi önkormányzathoz fordultak. Akkoriban még szokatlan volt az ajánlatuk: egy lepusztult polgárházat térítésmentes használatba kértek, amit a saját erőből elvégzett felújítás után szociális célok szolgálatába kívántak állítani.

Valami isteni csoda folytán minden elképzelésük valóra vált, példás támogatói és adakozói összefogás jóvoltából kívül-belül megszépült az épület. A kezdeti ötven ellátott száma mára megközelíti a százötvenet, és az ebédosztás mellett „szellemi táplálékról” is gondoskodnak: a közösségi foglalkozásoktól kezdve a kirándulásokon át az előadások sokaságáig bőséges a kínálat.

Jártak már náluk jeles közéleti személyiségek – például két köztársasági elnök felesége is –, országosan ismert színészek, énekesek, tévések, sportolók, helyi politikusok.

– Most a koronavírus-járvány miatt alapvetően megváltozott a helyzetünk – mondja lapunknak Farkas P. József, a Wojtyla Ház alapító igazgatója.

– Lemondtuk a programokat, de az ételosztás a megfelelő óvintézkedések mellett folyamatos. A mi sorsközösségünk a bajban is összetart. Közös a bánatunk, közös az örömünk. Jóleső érzés megtapasztalni, hogy mennyire felerősödött az adakozókedv. Talán a bezártság hozza ki az emberekből, hogy elgondolkodnak azon: ha rosszabbra is fordul a sorsuk, mindig vannak olyanok, akik még náluk is kilátástalanabb helyzetben lehetnek.

Mindig is a legszegényebbek a legvédtelenebbek, s egyre többen lesznek; már most érzékelhetően nő a számuk a népkonyhán is. Ha egy éhező ember kopogtat a Wojtyla Ház ajtaján, egy tál meleg ételt biztosan kap. Szerencsére az ellátás jellege miatt egyelőre nem kell bezár­niuk, hiszen meg tudják oldani a biztonságos ebédosztást.

– Ránk is vonatkoznak a járványbiztonsági előírások, így az épületbe nem jöhetnek be az ellátottak – jelenti ki Kolláth Andrea igazgató-helyettes. – Védőöltözetben, eldobható dobozban adjuk át az ebédet. Igazán nincs ok panaszra: a mai menü egyenesen a kecskeméti Sheraton Hotelból érkezett, amit a négycsillagos szálloda séfje készített.

Mivel egymás között tartani kell a megfelelő távolságot, így a déli órákban hosszabb sor kígyózik az utcán. Régebben hónapokra előre, most csak hétről hétre tudunk tervezni. Levélben is érkezik igény, sőt olyan is akad, aki házhoz szállítást kér, de erre nem vagyunk berendezkedve, ha csak nem a saját ­autónkkal indulunk útnak.

Mondják a gondozottaink, hogy hiányoznak nekik a délelőtti elfoglaltságok, a különféle programok. Meg a személyes kontaktus, egymás átölelése. Őszintén szólva, ezzel mi is így vagyunk, hiszen hosszú évek óta ismerjük őket, közel állunk egymáshoz.

A gondoskodásra és szeretetre épülő intézmény munkatársai úgy vélik: a megpróbáltatások megtisztulást hozhatnak. A járvány lecsengése után már semmi nem lesz ugyanolyan, amilyen eddig. Bizonyára nekik is új utakat kell keresniük.

Döme Julianna valaha a kecskeméti belvárosban dolgozott élelmiszerbolti eladóként. Amikor elvesztette az állását, otthoni munkával próbálkozott. Egyre nehezebb lett az élete: meghalt a férje, elvált a lánya, s hazaköltözött a három gyerekkel. Mivel Julika nem rendelkezett jövedelemmel, az időskorúak járadékát kapja, ami mindössze 31 ezer forint.

Tíz éve lépett be először a Wojtyla Házba, ami attól kezdve biztos pont az életében, hiszen itt mindennap meleg ételhez jut. Járvány idején is betér a központba az ebédért, ennyi időt tölt távol az otthonától.

– Nagyon féltem a családomat – vallja be a 72 éves asszony. – Egy ingatlanon osztozunk, de külön-külön lakunk. Unokáim, sőt dédunokáim is vannak már. A koronavírus-járvány padlóra tette a lányomékat, egyik napról a másikra szűnt meg a családi vállalkozásuk, takarítással foglalkoztak.

Szerencsére volt egy kis tartalékpénzük, amit a ház felújítására szántak, azt most elviszi a megélhetés. Hogy utána mi lesz, abba bele sem merünk gondolni. Csak megmaradjunk! Ne legyünk betegek!

Hirdetés hirdetés hirdetés hirdetés hirdetés hirdetés hirdetés hirdetés hirdetés hirdetés hirdetés hirdetés hirdetés hirdetés