Kezdőlap
EUR: 361.0100; USD: 297.7200; CHF: 329.2300
YouTube
Facebook
RSS csatorna
E-mail küldése

Hit és értelem

Dr. Bábel Balázs beszéde ma délelőtt Kalocsán, a Tomori Pál Főiskolán

| Feltöltve: | Forrás: Dr. Bábel Balázs | Rövid link: http://civilnaplo.hu/s_!news/i__6/i__6709
"Változnak az idők. Egykoron a kalocsai érsekek ezt az épületet, amelyben ezt a konferenciát tartjuk papneveldének építették, ahol a növendékek (az Úr katonái) teológiát, azaz az Isten tudományát tanulták. De nem a genitivus subjectivus, hanem a genitivus objectivus értelmében, vagyis mindazt, amit az emberi értelem és a kinyilatkoztatás fényében az Istenről az ember tudhat.
Az államosítás után jó ideig a Néphadsereg katonatisztjeinek lakása volt ugyanezen épület, akik hivatalból is párttagok voltak, azaz marxisták. A marxistáknak pedig Lenin meghatározása szerint „materialistának, vagyis a vallás ellenségének kell lennie, de dialektikus materialistának, aki a vallás elleni harcot nem elvontan, tisztán elméleti, egyformán propaganda talaján folytatja, hanem konkrétan, az osztályharc talaján, amely harc a valóságban folyik és a tömegeket minél inkább mindennél jobban neveli”. (Lenin tanulmánya: A munkáspártnak a valláshoz való viszonyáról) A jelenben ez az épület Tomori Pál egykori kalocsai érsek nevét viseli, aki literátus katonából előbb ferences, majd kalocsai érsek lett. A keresztény hitért nemcsak elméletben, hanem életének feláldozásával is küzdött. Szükséges előadásunk szempontjából tisztázni, hogy mit értünk hiten és észen. „Hinni a szó legáltalánosabb értelmében annyi, mint szabadon igaznak elfogadni valakinek a kijelentéseit, a belé vetett bizalom alapján (hiszek neked). A hit mindig a személyek közötti dialógikus viszony eseménye, amely annak a személynek a szavahihetőségén áll vagy bukik, akinek hisznek. A hit ebben az értelemben különbözik a bizonyítékokon és ellenőrizhetőségeken alapuló tudástól, a minden kötelezettség nélküli puszta vélekedéstől, amely nem valamilyen viszony eseménye (azt hiszem, holnap esni fog), valamint az indokolatlan „vak bizalom paradoxonától” (a saját döntésről való infantilis lemondásról). A zsidó és keresztény hagyomány értelmében vett hit annyiban egyezik a legáltalánosabb értelemben vett hittel, hogy bizalmat tanúsít Isten kinyilatkoztatásának tanúi iránt, akik a hívő ember szemében szavahihetőnek tűnnek. A bibliai Isten közlése az ember valamennyi dimenzióját megszólítja és igyekszik azokat Isten felé tájolni. A héber áman, melyből az Ámen válasz is származik, az egész embert: nem csupán az értelmet átfogó kijelentés (tudniillik, hogy hiszek), az Isten ígéreteibe vetett reményt és bizalmat is magába foglalja. „Jahve Izrael istene”. A hit egyúttal a történelemben megnyilvánuló Istenbe vetett ember válasza is, melyben ott van az engedelmesség, a hűség és a dicséret. A görög pisztisz (hit) az Újszövetség központi fogalma: Isten Jézus Krisztusban adott üzenetének hitben való elfogadása. A hit tárgya, amit hiszünk a Krisztusban végbevitt isteni tett hirdetése; ezt a legősibb hitvallások rövid formulában fejezték ki. A hit, mint cselekedet, amivel hiszünk, a megtérés és a felajánlott üdvösség elfogadása. Húsvét után a jézusi üzenetbe vetett hithez kifejezett krisztológiai tartalom járul, a hit eredeti tanúinak üzenetében a Szentlélek új elemeket tár fel. A hit központi eseménye Jézus eljövetele, halála és feltámadása. Az ókeresztény korban a hitet a hit szabálya (regula fidei) határozta meg, majd a keresztény teológia kifejlődésével a hit az ismeretszerzés fokozatai közé került be. A hit és értelem kapcsolatát mindaz az ókori, középkori és újkori teológia és szellemtörténet a legaprólékosabban feldolgozta, legutóbb II. János Pál pápa világította meg Fides et ratio című enciklikájában, amire még kitérünk. Értelem, ész sokjelentésű szó. A hétköznapi nyelvhasználat gyakran nem tesz különbséget értelem és ész között, de a filozófiai gondolkodásban az értelem (ratio) és ész intellektus nem fedi teljes mértékben egymást. A racionalitás az eljárások, módszerek, következtetések területe a végső célokra való kitekintés nélkül. Az ész szintetizáló szellemű viszony a végtelenre, a végső kérdésekre való nyitottságra utal. Az értelem az emberi szellemnek a tárgyiasító, elemző, szétválasztó, következtető, elvonatkoztató, illetve a lépésről-lépésre haladó megismerésre való képessége. Az embert először is a megismerés tárgyiasítására teszi képessé az értelem, távolságot tartva a megismerő alanytól, majd ami a valóságban egy, azt elvont módon elemzi, szétválasztja, és egymás után áttekinti, végül – fogalmakat alkotva – objektív igazságokról mond ítéletet. Az értelem rendkívüli képessége majdnem teljesen bűvkörébe vonta az európai embert, kezdve a görög világtól egész a modern tudományig és technikáig. Az értelem képességét a szellem más forrásai is táplálták, melyekkel a különböző kultúrák eltérő gondolkodói is számoltak. A hagyományos civilizációk csodálatosan használják képzeletüket, szimbolikus gondolkodásukat, és az ember belsejét megérintő elbeszélésekkel sokkal szintetikusabb módon közelítik meg a valóságot. A nyugati ember számára az ókori tudományt a filozófia uralta, mivel törekvése a változhatatlan örök princípiumok megismerésére irányult. Az újkor tudományát főként a felismerések megismerhetősége és ellenőrizhetősége érdekelte, mivel nem csupán a szellemi ideákkal és formákkal foglalkozott, hanem gazdagon rétegezett tapasztalati világgal szembesült. Minthogy a különféle empirikus szintek különböző kutatási módszereket igényeltek, a XVII. századtól kezdve kialakult a tudományok sokfélesége. A XX. század újabb áttörést hozott a tudományok terén, a tudomány összképét napjainkig erőteljesen befolyásolja a természettudományok, a szellem és a társadalomtudományok egymás közötti kölcsönös elismerésének elfogadása: az előbbiek, empirikus módszerek folytán nemritkán azzal az igénnyel lépnek fel, hogy kizárólag őket ismerjék el egzakt tudományoknak. Ezt a tudományszemléletet elsőként a fizika ingatta meg (relativitáselmélet, asztrofizika). Az a feltételezés, hogy a természettudomány biztos alapokra épül és szabályrendszerekből kiindulva folyamatos előrehaladással bővítheti ismereteit, ma már a múlté. A nyugat számára az alapvető nehézséget Descartes-től (+1650) kezdve annak az egyesítése jelenti, ami egyszer már kettévált, a szubjektum és az objektum, az ideák és a tények. Az eltérés a racionalisták és a vallásos emberek között sokkal világosabb, mert egyre jobban felismerhető az értelemnek a nagysága és korlátai. Vallásos részről megértették, hogy a következtető értelem használata a szabadság egyik feltétele, a másik oldalról viszont elfogadták, hogyha létezik misztikus tapasztalat, illetve az emberi népnek vannak nem racionalizálható területei, akkor ezeket nem kell okvetlenül az irracionális vagy a ráció alatti területre visszaszorítani, habár kritikusan kell kezelni. Az értelem oldaláról a túlzottan leszorított racionalizmus fenyeget, a vallásnak pedig azt kell igazolnia, hogy nem azonos a babonával és nem is a tudatlanság gyümölcse. A modern világ evangelizálásának komoly akadályozója a vallás és a tudomány ellentétének hamis tana, a hitetlenség „tudományos” presztízse, különösen a félműveltek széles tömegében okoz megrendülést, és az egyház tekintélyét akarja megtépázni a tudósok és az intellektuálisok jelentékeny körében is. Az emberi szellem egység, melyet csak a vallásos hit és a tudományos ismeret összhangja elégíthet ki. Egy művelt hívő számára nem adhat megnyugvást a tudományos ismeret és a hit tartományának olyan szétválasztása, mely a kettőnek lehetséges ellentmondását eleve és elvileg elfogadja. A művelt hívő mindig arra fog törekedni, hogy vallásos hite és tudományos világképe között összhangot teremtsen. Ugyancsak tudja, hogy a kinyilatkoztatás és a tudományos igazság közt ellentét nem lehet, de tudja azt is, hogy a vallás és a tudomány viszonya mindig új és új kérdéseket vet fel, melyeknek megoldása olykor a legnehezebb feladat elé állítja az emberi intelligenciát. A hit és a tudomány viszonya új és új problémákkal vívja ki az emberi szellem erejét, mert a tudomány folyvást új ismereteket, következtetéseket, alkalmazható feltevéseket és magyarázatokat ad. A nehézségeket csak fokozza, hogy a tudományos igazságok, azaz a kép, melyet a tudomány tegnapi állása szerint a valóságról alkottunk, ma elavulttá válik, és a tegnapi képet új tudományos „igazságok” váltják fel. Mégis, amit a tudomány a valóság titkából meghódítani képes, új fénybe állíthatja a hitigazságokat is, új és új eszközt adhat a kezünkbe, hogy a hitet jobban megértsük. Tudomány és vallás összhangba hozása azonban kivételes kvalitásokat követel: nemcsak alapos tudományos ismeretet és érzéket, bátorságot és éberséget, hanem magas szintű hitbeli tudást és tapasztalást, érzékeket a misztikus tapasztalat iránt, mert az út az összhang megszerkesztése veszélyei között fut. Talán az egyik magyarázat, hogy egyesek oly könnyedén belenyugodni látszanak a vallás és a tudomány ellentétének hamis dogmájába, mások meg egyszerűen a vallási hit és a tudományos ismeret problémáját elintézettnek tekintik a vallás és a tudomány tartományának szétválasztásával, és ismét mások minden új összhangkeresésnek, elsősorban Achilles-sarkaira vadásznak, s minden új összhangkeresést gyanakvással szemlélnek. A vallás nem akarja elfoglalni a tudomány helyét. A hitetlenség azonban gyakran arra tendál, hogy a tudományt ülteti a vallás helyére. Még szimbólumaiban is: a francia forradalom alatt a Notre Dame oltárára ültették az ész istennőjét, akit egy feslett életű színésznő jelenített meg, és az ész istennőjét, mint a katolikusok szokták az Oltáriszentséget, megtömjénezték. Később ő is a guillotine alatt végezte. Mihelyt a tudomány a vallás helyére lép, túllépi a saját illetékességének határait, s természetesen előáll az ellentét nem a tudomány és a vallás, hanem a tudomány tekintélyével fellépő hitetlenség és a vallás között. Ma a természettudósok között elfogadott tétel, hogy a természettudomány ontológiai (lételméleti) kérdéseiben nem nyilatkozhatnak „mert a fizika nem tud a létről bármit is mondani, csak a már létezők mennyiségi és minőségi aspektusairól” /Hetesi Zsolt: Az antropikus elvek jogosságának kérdéseiről/. Jó észben tartanunk, hogy az utóbbi évtizedekben nagy lépésekben haladt előre a tudomány fejlődése, ami együtt jár a tudomány „relativizálásával”, mert sok esetben a tudomány tegnapi állása szerint igaznak látszott ma hamisnak bizonyult, és ami tegnap alkalmazható tudományos igazságnak bizonyult, ma túlhaladottá vált és új alkalmazható igazság váltotta fel a helyét. A tudomány mérföldes léptekkel haladt, de szerényebb is lett, mint volt a XIX. században. Tagadhatatlan azonban, hogy a múltban egyházi oldalon is történtek hibák, egyes egyházi fórumoknak és személyeknek régi, szerencsétlen állásfoglalásai, elhamarkodott nyilatkozatai a vallás és a tudomány viszonyáról akaratlanul az egyház ellenségeinek malmára hajtotta a vizet. Ilyen volt a Galilei per is, noha a tudós szilárdan vallotta Isten létét. A tragédia az volt, hogy egyes egyházi emberek a hit tisztaságát védő inkvizícióban nem tudtak különbséget tenni a Szentírás szószerinti és analógiás tanítása között. Pedig valójában a Szentírás és a természet egyformán Isten teremtő műve, egyik az Isten igéjéből származik, azt a Szentlélek sugalmazta, s emez Isten rendelésének hűséges végrehajtója. Már a per folyamán is elhangzott az az igazság, hogy a Szentírás nem arra tanít, hogyan forognak a Nap körül a bolygók, hanem hogyan juthatunk Istenhez az égbe. A tudomány relativitására még Galilei korának tudománytörténetei is példát mutatnak, mert pl. a Kopernikuszi világképet a nagy dán csillagász Tycho de Brahe nem fogadta el. Galilei pedig nem fogadta el a kepleri világképet. II. János Pál pápa Fides et ratio kezdetű enciklikájában, amely az ezredforduló végén jelent meg egy nagy összefoglalást adott a hit és az ész kapcsolatának természetéről, annak a kultúrára gyakorolt hatásáról. Egyaránt szólt a teológusokhoz, filozófusokhoz és a természettudósokhoz. Összefoglalva - ma talán mondhatnánk sms stílusban - így lehetne summázni ezt a nagy ívű enciklikát. A hit és ész az a két szárny, amivel az emberi szellem felemelkedik az igazság szemlélésére. Az egyház nem marad távol az értelem felhasználásától, kezdettől fontos eszköznek tartotta, a teológia kiegészítőjének, sőt ancilla teologiae–nak – a teológia szolgálóleányának - nevezte a filozófiát, az értelem fényében való bölcselkedést. Példa erre Szent Jusztin, aki a II. század közepén Rómában filozófiai iskolát tartott fönn, mind a görög-római, mind a zsidó-keresztény kultúra szintézisét valósította meg. Kereste az embert meghaladó teljes és végső igazságot. Az emberi megismerés a természetes ész segítségével felismeri a Teremtőt a teremtés alapján, mert „Az Isten van valamiként: Minden Gondolatnak alján” (Ady). A hit a kinyilatkoztatás segítségével felismeri az Isten misztériumát, amely az üdvtörténetben a tettek és szavak alapján nyilvánul ki. Jézus Krisztus az üdvtörténet teljességében jelent meg, az Isten megtestesült szava, igéje görögül a Logosz, amiből a logika szavunk is származik. Szent Pál azt mondja, „Jézus Krisztus által és érte teremtett mindent” Isten, aki az abszolút szellem (Kol 1, 17). A maga által teremtett és törvényeit átjáró világba lépett. A hit és az ész a Szentírás alapján egységet kell, hogy alkosson az emberben, aki Isten képére teremtetett, s lelkének egyik megnyilvánulása az értelmes keresés, a másik pedig az értelemszerű hit. Már az ószövetségi bölcs mondta: a bölcsesség kezdete az Úr félelme (Példabeszédek 1,7; Sir 1,14). A hit felszabadítja az észt, hogy a megismerés tárgyát következetesen elérje. A Biblia azáltal, hogy vallotta a teremtés tényét, fölszabadította a világot a kutatás számára, mert az nem egy mitikus istenség. Mózesnek az égő csipkebokornál adott isteni kijelentés: „én vagyok, aki vagyok”, nagyszerű kétértelműséget hordozott én vagyok, aki veled vagyok és mindenek oka, mely sem időhöz, sem térhez nem kapcsolható. Az abszolút és örök létező (Kiv 3, 6). Az Újszövetségben Szent Pál apostol a rómaiaknak azt vetette a szemére, hogy értelmükkel felismerték az Istent, de a bűn miatt mégsem szolgáltak neki. Ha a hittől elválasztjuk, az észt, fundamentalizmus (bigott, harcos vallásosság) lesz belőle. Ha az észtől a hitet (vallást), a morált elválasztjuk a nihilizmusnak és a bűnözésnek ad teret, mert az ész feltalálja a legnagyobb dolgokat: atomerőt, számítógépet, génállományt s ugyanazzal az erővel rosszra használhatja. Pedig az ember szereti az igazságot. Szent Ágoston a nagy kereső írja, hogy „találkoztam olyan emberrel, aki be akarta csapni a másikat, de nem találkoztam olyannal, aki azt akarta volna, hogy becsapják.” Az igazság keresése befejezhetetlen élethosszig tartó új meg új erőfeszítést kívánó szellemi küzdelem. Megkívánja a teljes becsületességet, ami például nem volt meg XVI. Benedek regensburgi egyetemen tartott beszédjének kommentálásánál. Kiragadtak belőle egy-egy mondatot és fellázították a muszlim világot, aminek fogalma sem volt arról, hogy mit mondott a pápa. Ugyanis a pápa idézte II. Paleologosz Manuel császárt, aki egy művelt perzsával folytatott dialógust. Szemére vetette a császár az iszlám világnak a hit erőszakos terjesztését, a dzsihádot és ugyanakkor ezt mondta: nem az értelem szerint cselekedni, nem a Logosszal cselekedni ellentétes Isten lényegével. „Ebbe a nagy Logoszba, az értelem nagy terébe hívjuk mindig a kultúrákkal való dialógusban beszélgető társainkat. A tudomány étosza az engedelmeskedni akarás az igazságnak, tehát egy olyan magatartás kifejeződése, amely része a keresztény szellem lényeges döntéseinek. Nem meghátrálás, nem negatív kritika áll szándékunkban, hanem az értelemről alkotott fogalmunk és értelmünk használatának kitágításáról van szó, mert az ember lehetőségei fölötti örömmel együtt látjuk a veszedelmeket is, melyek ezekből a lehetőségekből fakadnak, és fel kell tennünk a kérdést, hogyan kell úrrá lenni rajtuk. Csak akkor járhatunk sikerrel, ha az értelem és a hit új módon találnak egységre, ha túllépünk az értelem önként kinyilvánult lehatárolásán, vagyis csak a kísérletileg igazolhatón, és feltárjuk előtte a teljes terét. Ebben az értelemben a teológiának – és nem csupán történeti és embertudományi szaknak – hanem mint sajátos és igaz teológiának, azaz mint a hit értelmes volta kutatásának meg kell kapni a maga a helyét a tudományok széles körű dialógusában” (XVI. Benedek). „Ha tekintetünket elsősorban a nyugati gondolkodás történetére vetjük, könnyen felismerhetjük, mily nagy gazdagság származik az emberiség előbbrejutása számára a filozófia és a teológia (ész és hit) találkozásából, s mindenkori eredményeinek cseréjéből. A teológia, mely ajándékba kapott nyitottság és eredetiség következében a hit tudománya lehet, biztonsággal készteti az észt arra, hogy maradjon nyitott az isteni kinyilatkoztatásban elénk táruló radikális újdonságban. Ez kétséget kizáróan javára vált a filozófiának, mely ily módon más jelentésekre nyíló új távlatokat látott meg, melyeket az észnek mélyebben kell átvizsgálnia” (Fides et ratio). Hogy mi magunk is mindig újra megtaláljuk, arra jó a most megrendezett konferencia, és lehet a Tomori Pál Főiskolának a feladata is. Források: XVI. Benedek a regensburgi egyetemen tartott beszéde Kránitz Mihály – Szopkó Márk: Teológiai kulcsfogalmak szótára II. János Pál pápa: Fides et ratio Herbert Vorgrimler: Új teológiai szótár Barankovics István: Tudomány és vallás Hetesi Zsolt-Balázs Béla: Az antropikus elvek jogosságának kérdéséről. Kézirat." Forrás: Dr. Bábel Balázs
Hirdetés hirdetés hirdetés hirdetés hirdetés hirdetés hirdetés hirdetés hirdetés hirdetés hirdetés hirdetés hirdetés hirdetés