Népszabadság: Kritika az új Bodolay darabról
Képgaléria
Moliere/B.: Mizantróp (Az új embergyűlölő). Kecskeméti Katona József Színház
B. társszerző (fordító, át- és bedolgozó) korunkhoz igazgatta Moliere szövegét, Bodolay rendező színpadra állította, Bodolay Géza (még) kecskeméti színigazgató műsorra tűzte.
Valamelyikük a címet megtoldotta a zárójeles kiegészítéssel (Az új embergyűlölő), valamelyikük viszont azt találta írni a műsorfüzetben közölt szöveg elé: "Alapvetően soha semmi sem változik". Vegyük tehát tudomásul: ebben az új embergyűlölőben sincs semmi új. Viszont Bodolay nem volna B. és B. nem volna Bodolay, ha egyszer is következetes lenne. Ebben rejlik egyéniségének szikrázó érdekessége. A következetes következetlenség a színpadon olykor telitalálatokat hoz. Ezúttal például remek, amikor az eredetiben idézett francia költeményt magyar népdalra cseréli (Szegény vagyok, szegénynek születtem...), s az sem zavar, hogy a János bácsi keljen fel...-t viszont franciául éneklik. Sokszor azonban megbosszulja magát. A Mizantróp előadásának csak némelyik részlete az előbbi, egésze inkább az utóbbi eset.
A rendező Bodolay az első percekben olyan erős hangot üt meg, amit azután az átíró B. szövege és Bodolay rendezése nem képes tartani sem, nemhogy fokozni. Előjátékként meghallgathatjuk Ivánka Csaba rózsadombi asszonykórusát 1983-ból. Negyedszázad múltán is pontos rajz a bunkó újgazdagságról, igazolva, hogy tényleg semmi sem változik. Majd a "Társadalom bácsi haptákban..." kezdetű gyermeki világossággal csúfolódó üzenettel indul a játék, s ezután jön bő két órán át Moliere durcás embergyűlölője pörének és szerelmének előadása. Ezt bizonyára lehetetlen olyan sűrűn és tömören a képünkbe vágni, ahogyan az est indítása megkívánná. Székely László díszlete átlátszó fal mögött átlátszó luxust sejtet, előtte könnyű műanyag székek jellemzik a világot, segítik a játékot. A Jánoskúti Márta tervezte mai öltözetek változatosak és következetlenek. Kőszegi Ákos a címszerepet lazán viselt fekete öltönyben komoran és jelentékenyen mérgeskedi végig, a lelkét nyomó súly összesűríti körülötte a levegőt, miközben a borulékony székek ironikusan potyognak előtte. Király Attila erős vonásokkal rajzolja meg a divatocsmánysághoz törleszkedő költő-dalszövegírót Oronte alakjában, Sorbán Csaba Acaste szerepében jól eltalál egy pénzében bízó aranyifjút. Gidró Katalin Éliante-ja derűs, eleven, elragadóan gyermeteg. Kedvek Richárd a közerkölcsökkel pragmatikusan megalkuvó Philinte-jének elfelejtettek kortársi megfelelőt kitalálni, és Tóth Ildikó is csak lágy szépségével feledteti többnyire, hogy reménytelenül keresi egy mai Céliméne jellemének kulcsát.
B. átírónak egyébként egyik legtermékenyebb ötlete az lehetne, ahogyan a szókimondó embergyűlölő perében Hans Magnus Enzensberger nyomán egyesít egy mai korrupt és egy régi koncepciós hatósági eljárást. Csak se gondosan kidolgozni, se megrendezni nincs türelme. Így aztán a megfeleltetések ahelyett, hogy megvilágítóak lennének, csak követhetetlenek, néha bosszantóak. A zárójelenetben a társadalomból kivonuló embergyűlölő Bodolay egy régebbi rendezéséből (A bohóc) idéz: "Utamon örömmel megyek tovább! / Még akkor is, ha az öröm a tét, / minősít választása legalább - / mert harcra hív az örökös sötét!" - mondja egyebek közt. A direktor - akinek széke éppen pályázat alatt van - harcos búcsúja? Szép. És olyan szemérmes, hogy kecskeméti néző legyen a talpán, aki megérti.
(Forrás: Népszabadság.hu/Zappe László)
