AZ APOSTOLOK APOSTOLA: Karol Wojtyla lelki műhelyében (33.)
A szívét teljességgel uraló gonosztól megszabadított Mária annyira szerette Megváltóját, hogy annak halála után is közelében akart lenni. A szeretet sürgetésének engedve lehetett a Feltámadott első tanúja.
Elgondolkodtató, hogy bár tanítványként ismerte Mestere tanítását annak szenvedéséről, haláláról és harmadnapi feltámadásáról, szomorúsága és szorongása mégis feledtette vele mindezeket, és nem értette meg a történteket. A sír felnyitásából és a holttest hiányából annak elvitelére következtetett, a sírban lévő angyalokat embereknek, a megjelenő Krisztust pedig kertésznek vélte. Velünk is megeshet, hogy érzelmeink értelmünket és hitünket úgy elhomályosítják, hogy nem vesszük észre Jézus szüntelen jelenlétét. Hisz tanítványaiként nekünk is megígérte a Feltámadott: „én veletek vagyok mindennap, a világ végéig.”
Hangulataink, feszültségeink, aggodalmaink felhőkként elsötétíthetik elménket, de Krisztus szüntelen kegyelme, mint a Nap, végül eloszlatja őket – ha van bennünk kitartás, türelmes hűség. Ahogy Mária is kitartott a szeretetben, Urát keresve. Jutalma a legboldogítóbb felismerés lett, mikor nevén szólította Jézus. Talán az ismerős hangtól, talán nevének ismeretétől nyílt fel szeme a valóságra a kegyelem működésének összjátékaként, ember és Isten kölcsönös egymást keresésének eredményeként. Mert magunktól elmennénk Isten mellett is…
A Mester azonban a várható örömujjongás elől kitért: azonnal küldetéssel, az örömhír továbbadásával bízta meg Máriát, jelezve, hogy Isten iránti szeretetünket leginkább embertársaink szolgálatával fejezhetjük ki. Mária sietve engedelmeskedett – így lett szolgáló szeretete által „az apostolok apostola”.
S mert tetteink értékét Isten előtt a bennük rejlő szeretet határozza meg, és nem azok nagysága, sokasága, lehetséges, hogy a páli versenypálya leggyorsabb futója, legnagyobb díjazottja akár egy lenézett nő legyen!
Napi evangélium: Jn 20,1. 11-18
A hét első napján, (húsvétvasárnap) kora reggel, amikor még sötét volt, Mária Magdolna kiment Jézus sírjához. Odaérve látta, hogy a követ elmozdították a sírtól. Amint ott sírdogált, betekintett a sziklasírba, és ahol Jézus holtteste feküdt, két, fehér ruhába öltözött angyalt látott. Ott ültek, az egyik a fejnél, a másik a lábnál. Így szóltak hozzá: „Asszony, miért sírsz?” „Mert elvitték az én Uramat – felelte –, és nem tudom, hová tették.” Ezzel hátrafordult, és íme, Jézus állt előtte. Nézte, de nem ismerte föl, hogy ő az. Jézus megkérdezte: „Asszony, miért sírsz? Kit keresel?” Mária Magdolna azt hitte, hogy a kertész az, és így válaszolt: „Uram, ha te vitted el, mondd meg, hová tetted, hogy magammal vihessem.” Jézus erre megszólította: „Mária!” Mária felkiáltott: „Rabbóni!” vagyis „Mester”! „Ne tartóztass! – felelte Jézus. Még nem mentem föl az Atyához. Te most menj testvéreimhez, és vigyél hírt nekik! Fölmegyek az én Atyámhoz és a ti Atyátokhoz, az én Istenemhez és a ti Istenetekhez.” Mária Magdolna elsietett. Hírül vitte a tanítványoknak: „Láttam az Urat.” – És elmondta, amit az Úr üzent.
