In memoriam Leitner László
Lehetett volna zongorista.
Vagy festő.
Költő is.
Másutt, máskor.
Másképp.
Közgazdásznak tanult (Petschnig Mária Zitával) � ezért mégsem zenész lett, nem alkotóművész - hanem igazgató (SZÜV), meg titkár (Bács-Kiskun Megyei Kereskedelmi és Iparkamara). Múlhatatlan érdemeket szerzett a Kecskeméti Városszépítő Egyesület élén (még a rendszerváltás előtt).
És most meghalt, alig másfél évvel azután, hogy nyugállományba került. Gyógyíthatatlanul súlyos betegségben szenvedett � a szokásos megfogalmazás szerint.
62 éves volt.
Rettentően, sőt, elborzasztóan fiatal.
Még akkor is, ha az utóbbi hónapokban egyáltalán nem látszott fiatalnak.
Sőt.
�ha meg kéne határozni Leitner László �műfaját�, azt mondanám: társasági ember volt, és igazán akkor érezte magát elemében, ha sokan vették körül. Igazgatók és politikusok, építészek és festőművészek � kivételesen megtalálta mindegyikükkel a hangot.
Nem tudom hogy csinálta, de mindig elegáns volt; képes volt öltönyben locsolni a virágait a Kard utcában; csokornyakkendőinek a számát talán maga sem tudta; szombatonkénti piacolásáról elképzelhetetlen, hogy óriás csokor virág nélkül érkezett volna haza.
Élhetett volna még�
�lehetett volna zongorista� vagy akvarellfestő� írhatott volna szonetteket�
A sors másképp döntött.
Leitner Lászlót nem felejtjük el.
Máris hiányzik.
Emlékére hadd álljon itt egy tárcanovella.
Lehetett volna akár ő is a főhőse�
Az instrumentum
A nappaliban csak megrebbenő lángú gyertyák világítanak. Az ebihal alakú sztereóból Mozart-zene árad halkan. K. olykor belekortyol a poharába és azon kesereg, hogy huszonhat év után otthagyta az asszonya. Megismerkedett egy férfival, majd két hét múlva el is költözködött � most már csak azon igyekeznek, hogy intelligens emberek módjára váljanak el.
K. fölerősíti a sztereót � felesége ajándékozta neki karácsonyra � és egy izgalmasabb hegedűfutamra figyel bólogatva.
- Gyerekkoromban festettem. Azt hiszem volt hozzá érzékem � talán újra kellene kezdenem. Hegedültem is hat évig, de rájöttem, hogy nem vagyok annyira tehetséges, hogy folytassam. Viszont a hegedűm egy mesterdarab volt, száz éves, kijátszott szerszám.
Tölt magának, pár cseppel megnedvesíti a száját. Emlékezik.
- Nem sokkal a házasságkötésünk után történt. Egy társasággal vacsorázni mentünk. Jó volt a hangulat, a cigány egész este nekünk húzta. Aztán egyszer csak elkomorodott az arca. Mi van? Hát a gyerek, otthon. Tehetséges lenne, folytatná a pályát � csak éppen instrumentum, az nincs. Ne bánkódjék, jóember, mondtam neki � nem az első pohár bor után voltunk � majd lesz. Megadom a címemet, holnap reggel 9-kor jöjjön oda és megkapja a mesterhegedűmet.
- Komolyan?
- Ember, nem viccelek. De pontos legyen!
K. forgatja a poharát, s így folytatja a történetet.
- Másnap reggel 9-kor a csöngetésre ébredtem. Az ajtóban ott állt a prímás: fehér ingben, nyakkendőben, keménykalapban. Kérdezem: mi tetszik. Mondja: az instrumentumért jött. Amit megígértem. Homlokomra csaptam: persze, az instrumentum. Szóltam a feleségemnek, hozza. Asztalkendőbe volt csomagolva, úgy adtam át, mint egy pólyásbabát.
A Mozart-cd lejárt, a nappali elcsendesedik. K. öngyújtójával egy újabb cigarettára gyújt.
- És?
- Nincs és. Azóta sem láttam a prímást. Fogalmam sincs, mi lett a gyerekével, megszólalt-e valaha az instrumentum. Talán igen � de az is lehet, hogy nem. De, miért is meséltem el ezt?
- Tényleg. Miért?
- Talán� talán azért, mert akkor még boldogok voltunk� És jólesett� örömet szerezni�
Hangja krákogóssá válik, tölt még a pohárba.
- Régen volt.
Odafordul a vendégeihez, újra kedves.
- Ez a lemez lejárt. Mit tegyek föl?
(Népszabadság � Ballai József � 2003. szeptember 19.)
