Hódvárak, sasfészkek, viperatanyák
Farkas, aranysakál, hiúz, vadmacska, hód, sas és vipera - kipusztulni látszottak Magyarországon 20-30 évvel ezelőtt. Mostanra viszont erősödik hazai populációjuk, s ez arra vall, hogy a természet jobb állapotban van, mint negyedszázaddal korábban
A fentebb fölsorolt állatok megritkulását, esetenként eltűnését alapvetően a nagyüzemi mezőgazdaság és a túlzott vegyszerhasználat, valamint a szigorú természetvédelmi szabályok hiánya okozta. A farkas és a vipera kiirtásába belejátszott, hogy sokan féltek tőlük, a sasok végzetét meg az gyorsította, hogy az orvvadászok között rangja volt kilőni és kitömetni a madarak királyát.
A természetvédelem megerősödésével a nyolcvanas-kilencvenes években az a filozófia győzött, hogy a nálunk őshonos állatok számára biztosítani kell a megfelelő élőhelyet, illetve gondoskodni kell a közelmúltban kipusztult állatok visszatelepítéséről és megóvásáról. E törekvésnek ma már jó látható eredményei vannak.
Ma már több helyütt élnek farkasok. A gemenci erdő homokhátsági területén évek óta szaporodik egy farkascsalád. Főképp rágcsálókkal és földön fészkelő madarakkal táplálkoznak. Évekkel ezelőtt ugyan azt állította két bácskai juhász, hogy a farkasok elvitték néhány birkájukat, ám végül nem igazolódott be, hogy valóban farkasok voltak a tettesek. Persze ha igazolódott volna is a vád, kilövésük akkor sem kerülhetett volna szóba, hisz a farkasok védettek.
Farkasok az Aggteleki Nemzeti Park területén is élnek: egy hat-hét egyedből álló csapatot utoljára tavaly szeptemberben láttak a vadászok. A nemzeti park farkasainak megfigyelésére a Természetvédelmi Hivatal a Gödöllői Agrártudományi Egyetemmel közösen programot indított a múlt évben. Ennek részeként azt tervezték a szakemberek, hogy altatólövedékkel elkábítanak egy szukát, felszerelik rádiós nyakörvvel, és ennek segítségével feltérképezik a mozgását. A számításba azonban hiba csúszott: a legyengült példány nem ébredt fel az altatásból, így a borsodi farkasok életmódjának kifürkészése még várat magára.
Tíz éve újra feltűnt a Dél-Dunántúlon az aranysakál. Horvátországból és Szerbiából költöztek hozzánk az első példányok. Ma már az ország csaknem egész területén megtalálhatók ezek a népnyelvben nádi farkasként emlegetett, ám farkasnál kisebb, s a rókánál valamivel nagyobb, sárgás-barnás bundájú, rágcsálókkal és apró kétéltűekkel táplálkozó ragadozók. A Gemencben tavaly kilőttek egy aranysakált - ez nem volt törvénysértő, mivel ez az állat elterjedtsége miatt már nem élvez védettséget.
A vadmacskák elejtéséért viszont több százezer forintos büntetés jár. Mellesleg nem könnyű elkapni egy vadmacskát, mert kevés nálánál bizalmatlanabb jószág létezik. A vadmacskákra leselkedő legnagyobb veszély az, hogy szívesen "összejönnek" a házimacskákkal. Az utód az erdőben többnyire életképtelennek bizonyul. Jelenleg a legtöbb vadmacska a Duna-Dráva Nemzeti Park háborítatlan ártéri erdeiben - Gyékényes, Vízvár és Bélavár környékén - él.
Visszatért hozzánk a hiúz is: a Zempléni-hegységben immár találtak olyan nyomokat, amelyek egyértelműen ennek a macskafélének a jelenlétét bizonyítják. A zempléni hiúz étkezésének is meglelték a maradványait, a ragadozó nemcsak kisebb rágcsálókat kapott el, jóllakott már őzzel és muflonnal is. Az is tény, hogy a nyomokat hagyó hiúzt eddig még senki sem látta, amit a hozzáértők az állat közmondásszerű óvatosságával magyaráznak.
A rétisas ugyan sosem pusztult ki Magyarországon, ám a nyolcvanas évek elején alig nyolc párt regisztráltak belőlük. Jelenleg több mint száz párt tartanak számon, csak a Dél-Dunántúlon 60 pár fészkel - tudtuk meg Závoczky Szabolcstól, a Duna-Dráva Nemzeti Park igazgatóhelyettesétől. A park területén a sasokat megzavarni tilos, ezért fészkük százméteres körzetében nem szabad erdei munkákat végezni, a költés idején a védőtávolság 300 méterre nő.
A rákosi viperák állományának stabilizálásáért a Kiskunsági Nemzeti Park indított egy, az Európai Unió által 170 millió forinttal támogatott programot. Ennek irányítója, Péchy Tamás elmondta: Kunadacs határában kialakítottak egy tanyát, ahol a káros hatásoktól elzárva szaporíthatják ezeket a világon egyedül ebben a tájegységben fennmaradt hüllőket. A 40-50 centiméter hosszú, hüvelykujj vastagságú rákosi vipera fő elesége a sáska és a szöcske, de vadászik pockokra és gyíkokra is. Emberre legfeljebb akkor támad, ha csapdába esik, mérge azonban gyenge, a méhcsípéshez hasonlatos. Ennek ellenére sokan tartanak tőle, ezért a védelmi program a környékbeliek felvilágosításával is foglalkozik. A programvezető szerint a természetbe száz-százötven példánynál kevesebb kígyót nem érdemes visszaengedni, csak ekkora egyedszámnál van esély arra, hogy a természetes pusztulást a rákosi vipera képes legyen a szaporulattal ellensúlyozni. Az első kihelyezés három-öt év múlva várható.
Az emberre is veszélyes méreggel bíró keresztes vipera Marcali közelében, a Boronka-melléki Tájvédelmi Körzetben és Somogyszob határában, a Baláta-tó környékén él. Ez a kígyófaj a nyílt mocsári réteket kedveli, ezért a Duna-Dráva Nemzeti Park úgy gondoskodik a keresztes vipera élőhelyéről, hogy a réteket megtisztítja a bokroktól. Északon főképp Boldogkőváralja térségében található több viperafaj. A környező települések patikái tartanak ellenmérget. Az utóbbi években - szerencsére - nem történt kígyómarás errefelé.
Amúgy a természetvédelmi szakemberek nemegyszer elmondták már, hogy a rossz hírűnek számító állatok, így a farkas és a vipera az emberre alapvetően veszélytelenek, hisz nem tekintenek minket prédának. Az óvatosság azonban sosem felesleges velük szemben. A félelem viszont oktalan, hisz ha nem törünk az életükre, ők sem törnek a miénkre, ráadásul egyikük veszélyessége sem mérhető például a harci kutyákéhoz vagy a kullancsokéhoz.
A Magyarországon őshonos, korábban kipusztult állatok egyike a hód. Ezeket a nagytestű rágcsálókat a húsukért és a prémjükért vadászták, s a múlt század elejére teljesen kiirtották őket. A kilencvenes években fogtak hozzá a hódok visszahonosításához. Ausztriából és Németországból összesen harminc hódot telepítettek a Gemenci Erdő- és Vadgazdaság Rt. területére. Solti Imre, az rt. szekszárdi erdészetvezetője elmondta, hogy a gát- és várépítésben különösen jártas hódok főképp a Holt-Siót kedvelik, mivel annak vízszintje alig ingadozik. A hódok telepítése az elmúlt években folytatódott: például tavaly ősszel Tiszasüly közelében, a csatlói holtágba engedtek vissza mikrocsipekkel ellátott egyedeket. Hogy pontosan mekkora a magyar hódállomány, azt még nem tudni, de a jelek arról vallanak, hogy ennek a rágcsálónak a populációja is növekszik nálunk, jelenleg több százra tehető.
Forrás:Népszabadság Online
