II. János Pál és XXIII. János szentté avatására készülve – Pápai Lajos megyéspüspökkel beszélgettünk
Hogyan emlékszik vissza püspök úr II. János Pál megválasztására?
– A központi szemináriumban voltam spirituális 1978-ban, amikor I. János Pál pápa meghalt. Nem akartuk elhinni, hiszen nagyon rövid ideig szolgált. Azon, hogy az ezt követő konklávén Karol Wojtylát választották meg, mindenki meg volt lepődve. Emlékszem rá, hogy a konklávét megelőzően az egyik francia újságban fel voltak sorolva az esélyes pápajelöltek, a nagyobb eséllyel bírók nagyobb képpel, a kisebbek pedig kisebbel, mind közül a legutolsóként Wojtyla, hiszen betűrendben ő volt az utolsó a kevésbé esélyesek között. Amikor meghallottuk, hogy ő lett a pápa, mindenki megörült, és nagyon csodálkoztunk, hogy a bíborosok olyan bátrak voltak, hogy az akkori körülmények között el mertek valakit hívni a kommunista rendszerből. Egy ismerősöm, aki a rádióban dolgozott, azt mondta, először féltek bemondani a hírt, várták, hogy milyenek a reakciók. Ám az orosz és lengyel kommunista hatóságok is kénytelenek voltak jó arcot vágni II. János Pál megválasztásához, örültek és gratuláltak – legalábbis kifelé. Wojtyla megválasztása kétségkívül egészen új fejezet volt az egyház történetében.
Mikor találkozott először II. János Pál pápával?
– 1991-ben, amikor először jött Magyarországra, a Népstadionban, a fiatalokkal való találkozáskor én voltam mellette a pápamobilban. Akkor még csak olyan hetvenegy éves lehetett, de elég beteges és fáradt volt, részben a tíz évvel korábbi merénylet következményeként. Nem véletlenül mondta akkor nekem franciául, ahogy ült benn a pápamobilban: öregember vagyok. Amikor azonban beértünk a stadionba és meglátta a fiatalokat, olyan volt, mintha kicserélték volna: lelkesen és örömmel vett részt mindenben, és lehetett látni, hogy teljesen földobta az ott jelenlévő hatalmas tömeg ifjú.
Akkor is találkoztunk később, amikor 1996-ban Pannonhalmán és Győrben is megfordult. Éppen egy műtét előtt állt, fájdalmai is voltak, ráadásul az idő is rettenetesen rossz volt: olyan szél fújt kinn, az ipari parkban, hogy mindig attól féltem, hogy felcsapja a szőnyeget – ez aztán szerencsére nem történt meg. A pápa ezt a viharos szelet is humorosan fogta fel: azt mondta, hogy olyan, mint a Szentlélek szele. Délután a győri székesegyházban találkozott az egyházmegyénk különböző csoportjainak, közösségeinek képviselőivel. Édesanyám akkor még élt, s ott ült a templomban az egyik padon. Ahogy mentünk befele a templomba, és mondtam a Szentatyának, hogy édesanyám is itt van, nekem úgy tűnt, mint hogyha nem is vette volna őt észre. Ám amikor visszafelé jött, megállt édesanyám előtt, s adott neki egy rózsafüzért. Mostanra a legnagyobb liturgiának teret adó ipari park teljesen beépült, de az oltár helyén egy kereszt jelzi, hogy a Szentatya ott misézett 1996-ban.
Miben látja püspök úr II. János Pál pápaságának a fő célkitűzéseit?
– A nyugati világ történelmében a zsinatok általában valamire reagálnak, de ahogy egy-egy döntés után megfigyelhető, hogy az ember sohasem tud teljesen egyenesen előremenni, úgy a II. Vatikáni Zsinat után is tapasztalhatóak voltak kilengések jobbra-balra. A zsinat utáni időszakban eltöltöttem két évet Franciaországban, ott szembesültem is az akkoriban megjelent szélsőségekkel. II. János Pál volt az tulajdonképpen, aki a II. Vatikáni Zsinat valódi megvalósítását elkezdte és szisztematikusan végigvitte egészen az utolsó pillanatig.
Pápaságának másik fő eleme a személyes, egyéni hite és e hitből fakadó bátorsága volt, amellyel meg merte mondani a dolgokat. Emlékszem, amikor először megjelent a papsághoz szóló üzenete, s abban megfogalmazta – a zsinatot idézve –, hogy a papság lényegileg és nem fokozatban különbözik a világiak státusától, nyugaton sokan megbotránkoztak. Ám ő nem sokat törődött azzal, ki mit gondol, hanem szépen, következetesen végrehajtotta a kitűzött céljait.
A győrieket egyfelől az köti össze II. János Pál pápával, hogy meglátogatta a püspöki székhelyet, másfelől Boldog Apor Vilmos személye is, akit ő avatott boldoggá, ráadásul kettejük halálának napja is egybeesik.
– A Szentatya 1996-ban Győrben járva imádkozott Apor püspök úr sírjánál, ahogyan a Könnyező Szűzanya kegyképénél is. Egy évvel később került sor a boldoggá avatásra, ami előtt Várszegi Asztrik püspökkel és Ternyák Csaba érsekkel a Szentatya vendégei voltunk egy vacsorán. A boldoggá avatással kapcsolatban a magyar helyzetről beszéltünk, de helyette inkább Stanislav Dziwisz, a titkára tett föl kérdéseket. Mi úgy válaszoltunk, hogy tudtuk jól, valójában a Szentatya kérdéseire felelünk, aki jól ismerte a magyar történelmet is.
Öt embert avattak boldoggá akkor, de a központi hely a mi püspökünké volt, mert mindig a vértanúké az elsőség. S jóllehet bíboros is volt azok közt, akiknek az egyházmegyéjéből kikerültek a boldoggá avatottak, mégis én kérhettem fel a Szentatyát a boldoggá avatásra és a végén én köszönhettem azt meg, mert mindig a vértanú püspökét éri ez a megtiszteltetés. Ötezer honfitársunk volt akkor Rómában, az utcán mindenütt magyarokkal lehetett találkozni.
Van-e olyan dolog, amiben példakép a püspök úr számára II. János Pál pápa?
– A személyes hite és a lényegre való odafigyelése példaértékű: ahogyan olvassuk az életrajzában, hogy milyen rendszeresen adorált, milyen odaadóan végezte a szentmiséit, és Mária-tiszteletében szintén példa lehet mindannyiunk számára.
II. János Pál pápával együtt fogják szentté avatni XXIII. János pápát, az ő halála után egy pár napra szentelték pappá püspök urat. Hogyan emlékszik vissza XXIII. János pápára?
– Amikor XII. Piusz meghalt, elsős kispap voltam a szemináriumban, és épp lelkigyakorlatunk volt, melyet Belon Gellért tartott. Bejelentette, hogy megvan az új pápa, és a XXIII. János nevet vette fel. Az egyik akkori hatodéves társunk, már fölszentelt pap, azt mondta, vége az egyháznak, tudniillik, hogy XII. Piusz után nem XIII. Piusz jön. Könyvekből, írásokból aztán mindenki hamar megismerte. 1958-ban XII. Piusz temetéséhez kapcsolódóan a Szent István-bazilikában szentmisét mutattak be, minket pedig előbb beöltöztettek, hogy már reverendában vehessünk részt ezen. A következő évben Szent József napján kitettek bennünket a központi szemináriumból, százból majdnem kilencvenünket, mert egy Ortutay Gyula-gyűlésre nem mentünk el. Pont Szent József ünnepén fejeztünk be egy kilencedet azzal a szándékkal, hogy ne rúgjanak ki bennünket, s a kilencedik napon kitettek, de hát az Úristen görbe vonalakkal is egyenesen ír, hosszú távon biztos, hogy ez volt a jó. Ezután egy kórházban dolgoztam, s akkor csak újságból – Új Emberből, Magyar Kurírból – tájékozódtunk a hírekről, hogy XXIII. János összehívta a zsinatot.
Pappá végül 1963.június 21-én szenteltek. A szertartás végén még nem énekeltünk pápai himnuszt, mert nem volt pápánk. Amikor aztán átmentünk a püspökségre, ebéd alatt mondta be a Szabad Európa Rádió, hogy megvan az új pápa, VI. Pál, akkor énekeltük el a himnuszt.
XXIII. Jánosról sokszor azt mondták, hogy egyszerű ember volt, nem tudós, nem teológus, de olvastam egy nagyon komoly életrajzot egy angol teológustól, ami ezt a helyére teszi. Angelo Giuseppe Roncallit is belekeverték Olaszországban a modernista válságba, de ő pápaként elővette az aktákat, melyekben modernistagyanúval vádolták, s odaírta mellé: Soha nem voltam modernista. XXIII. János. Nagyon is tisztában volt a teológiával, de nem szakteológus volt, inkább történész. De Lubac bíboros nyilatkozott egyszer: úgy tekintek rá, mint atyámra a hitben – tulajdonképpen a maga tiszta áttetszőségében alkalmas eszköz volt az Úristennek, hogy rajta keresztül belenyúljon az egyház és a világ irányításába: ezt jelentette a II. Vatikáni Zsinat.
A zsinat egyik pápájaként is számontartják őt, és nem sokan gondolták, hogy a megválasztásával kinyílnak azok a sokat emlegetett ablakok.
– Először még nem nagyon sokat tudtunk Roncalliról, aztán amikor összehívta a zsinatot, megdöbbent mindenki, az Osservatore Romano is azt írta, hogy a jelenlévő bíborosok tiszteletteljes hallgatásba burkolóztak. Úgy gondolom, kissé megijedtek, hiszen a pápai tévedhetetlenség kimondása után mindenki azt hitte, már soha többet nem lesz zsinat. Később kiderült, hogy már XII. Piusz is zsinatot akart összehívni, s már elkezdték gyűjteni hozzá az anyagokat.
Amikor XXIII. János pápa meghalt, az valóban közel volt püspök úr pappá szentelésének napjához. Hogyan értesült erről a hírről?
– Egy vasárnapi vesperásra mentünk föl az esztergomi bazilikába, ugyanis Esztergomban fejeztem be aztán a teológiát. Volt ott egy német csoport, akik odajöttek hozzánk, kispapokhoz, érdeklődtek, hogy van a pápa, mi mondtuk, hogy még él – már elég nyilvánvaló volt, hogy nincs sok hátra az életéből. Amikor utoljára megjelent a Szent Péter-bazilika erkélyén, szegénynek a szervezetét a rák már teljesen átroncsolta, de kedves szavakkal szólt a hívekhez, s bár egyszer-kétszer eltévesztette a szöveget, szinte átszellemült lelkesedéssel mondta a végén latinul, hogy Krisztus feltámadt, Krisztus él. Halála előtti utolsó gesztusai is a hit erejéről és öröméről szóltak, szenvedése ellenére is. Halálakor nem lett volna szabad gyászmisét mondani, mivel éppen húsvéti időszak volt, de Bartl Lőrinc, aki biblikumot tanított nekünk Esztergomban, tolmácsolásában hallottuk a Vatikáni Rádió hírét: szabad gyászmisét mondani; ezután mertek csak a szemináriumban is feketében misézni.
Nagyon sokan várták azt, hogy szentté avatják II. János Pál pápát, és kisebb meglepetést is okozott, amikor a Szentatya, Ferenc pápa bejelentette, hogy mellette ugyanaznap, az isteni Irgalmasság vasárnapján szentté avatják XXIII. János pápát is. Püspök úr szerint ennek mi lehetett a titka?
– A praktikus okok mellett az lehetett a kiindulópont, hogy az egyik pápa volt, aki elindította a zsinatot, a másik pápa pedig az, aki azt igazában életté váltotta. A zsinat óriási kincs a 20. és 21. századi egyháznak, csak még sokat kellene rajta gondolkodni, mert a szlogenek sokkal hamarabb elterjedtek, mint magának a zsinatnak a szövege.
