Nem csökken, de egyre sérülékenyebb a magyarországi fehérgólya-állomány
A 2014/2015. évi 7. Nemzetközi Fehérgólya-felmérési Akció keretében 2014-ben került sor a 13. hazai „gólyanépszámlálásra”, melynek idei adatokkal kiegészített eredményeit a napokban hozta nyilvánosságra a Magyar Madártani és Természetvédelmi Egyesület (MME).
Az MME által szervezett cenzus során 8574 fészket és 2272 üres, fészekanyag nélküli gólyafészek-magasítót jelentettek a „leltározásban” résztvevő természetvédők. Ennek alapján az ország 2014. évi gólyaállománya 4950 fészkelőpárra volt tehető. Ennek 40 %-a az ország északkeleti megyéiben, Borsod-Abaúj-Zemplénben, Szabolcs-Szatmár-Beregben és Hajdú-Biharban költött. A legkevesebb gólya Komárom-Esztergom, Nógrád és Heves megyében él. Az átlagos fiókaszám 2,55 volt (a sikeres fészkelőpárokra kalkulált adat 3,0), ami az átlagosnál jobb eredménynek számít. 2015-ben a tavalyinál 10 %-kal kevesebb pár foglalt fészket és az átlagos fiókaszám is csak 2,2 körül volt. Ehhez hasonló ingadozást tapasztaltak már a szakemberek korábban is: a gyengébb eredmény oka a tavaszi vonulás során tapasztalt kedvezőtlen időjárás és a kis fiókák megfázását, pusztulását okozó kora nyári esőzés lehet.
Az állománycsökkenés hátterében álló okok óvatosságra intenek a jövőt illetően. A faj fő táplálkozóhelyéül szolgáló, hazánk egyik legértékesebb élőhelytípusát jelentő gyepek kiterjedése 1941 óta harmadával, félmillió hektárral, a szántóké pedig közel egymillió hektárral csökkent. Ugyanakkor a fehér gólyák által elkerült erdős területek nagysága ebben az időszakban megkétszereződött, egymillióról mintegy kétmillió hektárra, és a szakmapolitikai célkitűzések között a további erdősítés szerepel. Ugyancsak megduplázódott a beépített területek nagysága. Vagyis a földhasználat az ország egyharmadán a faj számára kedvezőtlen irányba változott. Sajnos a ma már tényként kezelt kedvezőtlen éghajlati változások ellenére sem változott lényegesen a vízgazdálkodás. Az évtizedekkel ezelőtt kizárólag belvíz-elvezetési céllal létrehozott sík vidéki csatornarendszerek üzemeltetése általában mellőzi a vízmegőrzési célokat, de magukon a csatornákon is igen kevés a vízvisszatartásra alkalmas műtárgy és a vízmegőrzésre alkalmas terület. Pedig a vizes élőhelyek ilyen módon történő lerontása és a szárazodás nem csak a természetes és természetközeli gyepek állapotát rontja, csökkentve ezzel a gólyák és más fajok élőhelyét, de a mezőgazdaságban a belvízkároknál nagyobb termésmennyiség-csökkenést okozhat. Az erdők kiterjedésének növekedése nem csak a nyílt területeket kedvelő fajok (a fehér gólyán kívül a túzok vagy a darvak) eltűnése miatt kedvezőtlen hatású. Az itt jellemző növényzetnél nagyobb vízigényű faállományok ugyanis a talajvízszint csökkenéséhez is hozzájárulnak az arra érzékeny területeken.
Ugyan az európai fehérgólya-állomány az elmúlt két évtizedben jelentősen nőtt és Magyarországon is állandó nagyságú, a fenti tények alapján a faj rendszeres felmérését továbbra is folytatni kell, és szükség esetén megfelelő intézkedéseket kell hozni az elvesző fészekrakóhelyek pótlására és a táplálkozóhelyek megőrzésére, helyreállítására. Ugyancsak figyelemmel kell követni az agrártámogatások hatását az élőhelyek minőségére.
