Már fél szavakra sincs szükségünk – Cseke Péter a szilveszteri bemutatóról
- Nagy dilemma a sziveszteri darab kiválasztása? - kérdeztük Cseke Pétertől, aki a produkció főszereplője, s egyúttal társrendezője.
- A műfaj nem volt kétséges, hiszen az elmúlt kilenc évben tradícióvá vált, hogy kacagva köszöntjük az új évet. Elárulom, hogy tavaly ilyenkor, amikor a Boeing, Boeing bemutatójára készültünk, én már az idei darabon töprengtem. A Család ellen nincs orvosság szerzője, Ray Cooney nem ismeretlen a kecskeméti közönség számára, hiszen ő írta - többek között - a Páratlan párost, amelynek első és második része is közönségsiker lett.
- Mi Cooney titka?
- Zseniálisan bonyolítja a cselekményt, s ezzel mulatságos helyzetek tömegén vezényli végig a szereplőit. A szövegei tele vannak poénokkal, de miközben jókat nevetünk, időnként igen csak találva érezhetjük magunkat.
- A Család ellen nincs orvosságban mi indítja el a lavinát?
- Ahogy a cím is elárulja, a középpontban ezúttal is a család áll. A történet egy kórház orvosi társalgójában játszódik. Karácsony előtt járunk, mindenki az ünnepre készül, ám előtte az intézmény főorvosának meg kell nyitnia egy konferenciát. Az eseményt nagy várakozás övezi, természetesen a főorvos felesége is megjelenik, ám hirtelen betoppan egy nővér, aki 19 évvel ezelőtt hagyta el a kórházat, s akiről kiderül, hogy közte és a főorvos között több volt egyszerű munkakapcsolatnál... Természetesen ezúttal is felbukkan egy jó barát, aki mindent megtesz, hogy merő jóindulatból még jobban összekuszálja a szálakat. A történet nagyszerű, miként a szereposztás is, hiszen többségében olyan színészek lépnek színpadra, akik az elmúlt években Ray Cooney társalgási vígjátékain edződtek.
- A darab társrendezője Szerednyey Béla, akihez régi barátság fűzi, ám most először rendeznek közösen.
- Volt már egy hasonló munkánk Bécsben. A Páratlan párost rendeztem, és Bélát kértem fel supervisornak. Mondhatnám, hogy fél szavakból megértjük egymást, de éppen a Család ellen nincs orvosság próbafolyamata elején jöttem rá, hogy valójában már fél szavakra sincs szükségünk. Külön kezdtünk dolgozni a szövegkönyvön, majd amikor egybevetettük, hogy mit végeztünk, rájöttünk, hogy szinte ugyanazokat a változtatásokat hajtottuk végre...
- Mikor kezdődött a barátságuk?
- 35 évvel ezelőtt. Mindketten 1981-ben kerültünk a Madách Színházba, Béla a főiskoláról, én Debrecenből.
- Azonnal barátság lett?
- Igen. Rengeteg darabban játszottunk együtt. Ott tanultuk meg a társalgási vígjáték műfaját is.
- Különleges tudást igényel?
- Pontos koreográfia szerint működik, akár egy balett. Csakis ott és abban a pillanatban lehet megszólalni, megmozdulni, amikor annak helye van. Óramű pontosságra van szükség. Kis túlzással azt szoktam mondani, hogy ha Béla nem ott veszi a levegőt, ahol szokta, én már jobban koncentrálok.
- Összekacsintás, összenevetés? Ennyi belefér?
- Sőt, időnként elkerülhetetlen. Én vagyok a nevetősebb, Béla sokkal jobban bírja. Van, hogy szétharapom a számat, hogy kibírjam nevetés nélkül, de néha így is elszakad a húr, és akkor bizony nincs mit tenni...
- Előadás után ünneplés következik?
- Igen, a színházban ünnepelünk idén is. Ide várjuk a barátokat, ismerősöket, s ahogy az elmúlt években is, együtt köszöntjük az új évet.
