Isten részvétcsendjei – Nemeshegyi Péter Endo Suszakuról, a Némaságról és a japán kereszténységről
– Mi e különös, nagyon is reális és realista passiótörténet történelmi háttere?
– Jézus Krisztus tanítása későn jutott el Japánba. Xavéri Szent Ferenc két jezsuita rendtársával egy kínai hajón érkezett Kagosimába 1549-ben. Ő volt az első, aki nagy buzgalommal beszélt ott a kereszténységről. Még nem tudott rendesen japánul, de volt egy tolmácsa, aki segített neki. Nem egészen két évig tartózkodott Japánban, aztán továbbment, hogy Kínában terjessze a kereszténységet, de végül Kína kapujában, egy szigeten meghalt. Működésének következményeként folyamatosan érkeztek Japánba Nyugatról jezsuiták (főleg Indiából, és leginkább portugálok, de más nemzetiségűek is), akik nagyon eredményesen hirdették a kereszténységet. A társadalom mindenféle rétegéből követték őket, több hűbérúr is keresztény lett, köztük a nemrég boldoggá avatott Justo Takayama Ukon is. Az egyszerű nép körében rövid idő alatt elterjedt Jézus Krisztus tanítása. Pontos adataink nincsenek, de feltételezhető, hogy ebben az időszakban több mint kétszázezer lehetett a keresztények száma Japánban.
A 16. század folyamán, a Hadakozó Fejedelemségek korszakában Oda Nobunagának és utódának, Tojotomi Hidejosinak katonai erővel sikerült egyesítenie az országot. Ezután kezdetét vette a Tokugava-sógunátus, amely háromszáz éven át rendőrállammá alakítva, egységes kormányzat alatt vezette Japánt. Az 1580-as években Tojotomi Hidejosi adta ki a kereszténységet üldöző rendeletet, megtiltva a hit terjesztését és a kereszténységre való áttérést. A misszionáriusok körében nagy volt a megrökönyödés, ugyanis parancsba adta azt is, hogy hagyják el Japánt. Az ottani harminc-negyven jezsuita még reménykedett abban, hogy ez csak rövid időre szóló, elhibázott döntés, és Tojotomit majd sikerül meggyőzni. Nem sikerült. Tojotomi ugyan meghalt, de utódja, Tokugava Iejaszu a szekigaharai csatában legyőzte az ellene támadók soraiban harcoló három-négy keresztény főurat is. Ennek következtében a kereszténységre nagy árnyék vetült.
Az egyeduralmat biztosítandó a Tokugavák egyre erőteljesebben kezdték üldözni az „idegen vallást”. Nemcsak az új megtéréseket akadályozták: kereszténynek lenni már önmagában is büntetendő „cselekménynek” számított. Kínzásokkal igyekeztek rávenni a keresztényeket arra, hogy tagadják meg a hitüket. Akik a gyötrelmek ellenére kitartottak, azokat megölték. Rengeteg volt a vértanú. Egyesek a nagy kínzásokban megtörtek, „külsőleg” megtagadták a hitüket. Nagy döbbenetet váltott ki, hogy a Japánban működő jezsuiták tartományfőnöke, a portugál Cristóvão Ferreira a rettenetes kínzások hatására megtört. Nemcsak megtagadta a hitét, hanem még a keresztények elleni perekben is együttműködött.
– Jegyezzük meg, hogy ez az eseménysor a Némaság kiindulópontja…
– A jezsuiták körében több csoport alakult; a rendtagok elhatározták, hogy elindulnak Japánba. Tisztában voltak azzal, hogy elfoghatják és megölhetik őket, de szerették volna kiköszörülni a csorbát, amely a kereszténységen és a jezsuitákon esett Ferreira hittagadása miatt. E csoportokból többen hűségesen és hősiesen kitartottak a halálig. Voltak azonban olyanok is, akik nem bírták a nagy kínzatásokat. Ennek „leghatásosabb módja” az úgynevezett ana-tsurushi volt, amikor a szorosan megkötözött áldozatot fejjel lefelé egy gödörbe lógatták, és napokig úgy hagyták. A vér fejbe tolulása elképzelhetetlen, őrjítő fájdalmat okozott. Ennek hatására meggyőződésük ellenére papok is megtagadták a hitüket. A 17. század elején az egyik Tokugava-sógun hozta azt a rendelkezést, hogy minden lakosnak évente meg kell jelennie valamilyen hivatalos közeg előtt, és annak bizonyítására, hogy nem keresztény, meg kell taposnia a feszületet vagy egy szentképet. E fumiének nevezett képek közül több ma is látható a japán múzeumokban.
Ha kis szigeteken, félreeső falvakban még bujkáló keresztényeket találtak, bíróság elé állították és kivégezték őket. A 19. század közepéig folytatódott ez a kegyetlen gyakorlat. A szakoku rendelet az országot elzárta a világtól: japánnak halálbüntetés terhe mellett tilos volt külföldre utaznia, külföldinek pedig japán területre lépnie. Ennek a fő célja az volt, nehogy valamilyen módon újra bejusson a keresztény tanítás. Az izoláció 1639-től 1854-ig, a kanagavai egyezmény aláírásáig tartott. Az amerikai hadiflotta ekkor – Matthew C. Perry tengernagy vezetésével – megjelent Tokió öblében, és ágyúit a városra irányítva kikövetelte, hogy a japánok nyissák meg kikötőiket a külföldiek előtt. A nyugati imperializmus hatására fokozatosan kénytelenek voltak bevezetni az alkotmányt, amely névleg biztosította a vallásszabadságot. A teljes vallásszabadság azonban csak a második világháború utáni új japán alkotmány nyomán valósulhatott meg.
– Ön egy évben született az íróval, és Japánban töltött évtizedei alatt találkozott is Endo Suszakuval, aki gondolkodásmódját, értékrendjét tekintve olyan író a Távol-Keleten, mint Európában Dosztojevszkij, Bernanos, Graham Greene vagy Julien Green volt. Mit érdemes tudni az életéről, szerzői hitvallásáról?
– A tízes évei elején, édesanyjával együtt keresztelkedett meg. Igen tehetséges és nagyon olvasott író lett Japánban, a könyvei milliós példányszámban keltek el. Sajátossága, hogy a katolikus meggyőződését nem rejtette véka alá, mindvégig olyan történelmi témákat választott, amelyek a keresztényekről szóltak. Japánban ma a megkereszteltek száma a lakosság egy százalékát sem éri el, úgy egymillióan lehetnek. A „tömegek” Endo könyveiből szerezhettek ismereteket a Krisztus-követőkről. A japánok ugyanis sokat és szívesen olvasnak.
Endo Suszaku személyére visszatérve: hitt Jézus Krisztusban, keresztény akart lenni, és gyakorolta is a hitét. De úgy érezte, hogy az a kereszténység, amely ott kialakult a századok folyamán, nagyon is nyugati formát öltött; vagyis a nyugati, az európai emberek érzésvilága, gondolkodásmódja határozza meg a kereszténység külső megjelenési formáit. Ezért egész életében arra törekedett, hogy százszázalékosan japánul gondolkodó, japán módra élő ember legyen, ugyanakkor Jézus Krisztus hűséges követője is. Katolikus papok között is voltak olyanok, akik a „külföldi íz” ellen küzdöttek. Régen, amikor latinul kellett misézni, különösen feltűnt a hit közvetítésének „idegen volta”. Ahogy Endo fogalmazott: „A nyugati formában kialakult kereszténység olyan öltöny, amely nem passzol a japán ember testalkatához.” Egy neves német jezsuita, Herzog, akinek hatására Endo megtért, és aki támogatta-segítette a családját, otthagyta a rendet, a papságot; aposztatált. Típusa lett annak a gyenge embernek, aki keresztény ugyan, de a megpróbáltatásokat nem tudja elviselni. Endo könyveiben sok ilyen szereplővel találkozunk.
– Mondhatjuk, hogy Endo Suszaku regényeinek visszatérő „fő motívuma” a gyenge ember és az irgalmas Krisztus?
– Amikor a japán katolikusok a szemére vetették, hogy miért mindig a gyengéket állítja középpontba, Endo nekidurálta magát, és írt egy jó regényt, amely azonban nem lett annyira híres. Kibe Péter jezsuitáról szól, akit nemrég, 2008-ban avattak boldoggá száznyolcvanhét vértanútársával együtt. Az üldöztetések idején kiutasították Japánból, száműzték; eljutott Rómába, ahol kérte, hogy vegyék fel a rendbe és szenteljék pappá. Majd visszatért Japánba, hogy segítsen a keresztényeknek. Hat-hét éven át, bujkálva teljesítette a misszióját, végül valaki elárulta. Elfogták, és őt is belógatták a gödörbe. A napokon át tartó szenvedés ellenére sem tört meg, sőt biztatta a többi ott sínylődő keresztényt, hogy tartsanak ki a hitben. Még élt, amikor kihúzták, majd az őre leszúrta. Hiteles vértanú volt; megvannak a japán bírósági iratok is, amelyben ez áll: „nem bukott el”/ „nem tagadta meg a hitét”. Szóval Endo nemcsak a gyengékkel foglalkozott, de azt hiszem, hogy ők álltak a legközelebb a szívéhez.
– Endo Suszaku számos regényt írt: Fehér ember, Sárga ember, Tenger és méreg, A csodálatos együgyű, Vulkán, A Holt-tenger partján (Jézus élete), A szamuráj, Marie Antoinette, Kiku imája, A botrány, Mély folyó… Mit gondol, miért éppen a Némaság lett világhírű? Ezt tekinthetjük életműve csúcsának?
– Nem hiszem, hogy a Némaság lenne Endo fő műve; Japánban a többi regénye hasonló népszerűségnek örvend. Amit olvastam, A Holt-tenger partján (Jézus élete) például nagyon érdekes könyve. Úgy írta meg, hogy egy fejezet Jézusról szól, a rákövetkező pedig egy képzeletbeli lengyel jezsuita testvérről, aki Tokióban tevékenykedik. Párhuzamosan halad a két történet. A jezsuita kedves, jó ember, de gyenge, szóval nem egy hőstípus. A második világháború alatt hazamegy Lengyelországba, de a németek elfogják és Auschwitzba viszik. Főleg a könyv utolsó jelenete maradt meg bennem. Kétségbeesve, remegve ballag, csoszog a gázkamra felé, s egyszer csak azt látja, hogy mellette ott botorkál a keresztjét hordozó Jézus... Krisztus vállalja a gyengeségeinket. S ez az, ami Endót nagyon megragadta.
Ha jól tudom, a Némaságot egy Tokióban élő jezsuita fordította le először angolra. Ez alapján terjedt el a regény világszerte, ennek köszönhető az ismertsége. És annak is, hogy olyan kérdéseket vet fel, amelyeket mi, keresztények is gyakran felteszünk magunknak: Miért olyan gyönge az Isten ebben a világban? Miért nem szólal meg? Miért nem lép közbe a vészben? Azt hiszem, mindannyiunk problémája Isten csendje, hallgatása. A Némaság nem jó magyarítás, az angol jobb: Silence. Csend. Isten nem szólal meg. De végül mégis. Akkor, amikor a szenvedő pap rátapos a kereszten függő Krisztus képére: „Tedd meg! Ne félj! Azért jöttem e világra, hogy megtapossanak!”
– Mit őriz leginkább a regény gondolataiból, és mit szól a filmhez?
– A regény és az azt híven követő filmváltozat megrázó művészi alkotás. Olyan mély pszichológiai, sőt teológiai kérdéseket vet fel, amelyek engem is elkísértek egész életemben. Ahogy már említettem: Miért ilyen ez a világ, amilyen? Annak ellenére, hogy egy jó és mindenható Isten teremtette és vezérli. Miért ilyen sötét, amikor Isten a világosság, és nincs benne semmi sötét? Erre nekem sincs megoldásom, de ahogy Gyökössy Bandi bácsi mondja: Mégis hiszek! Mégis. A hallgatása ellenére belekapaszkodunk Isten misztériumába. Hiszek abban, hogy e nagy világtragédiában, amelyben élünk, végül mégis az igazság, a jóság, az irgalom és a szeretet győzedelmeskedik.
