Hogyan készül a rézkarc? – Bella Rózsa előadása a Wojtyla Házban
Képgaléria
A nyomtatólemezt méretre szabják, felületét pedig finom csiszolópapírral, majd polírozó pasztával fényesre polírozzák. A lemez szélein gondosan kialakítják a 2-5 mm széles fazettákat (azaz a lemez széleit és adott szögben letompítják, a sarkokat lekerekítik). A lemezek vastagsága 0,8 mm-től 2 mm vastagságig terjed. A vékony lemezeken nem szoktak fazettákat kialakítani, legfeljebb lekerekítik kissé az éleket. Így történik a lemez előkészítése – tűnt ki az előadás elején.
A második fázist a rézlemez alapozása teszi ki. Az alapozó a fémlemez felületét borítja be, ellenáll a marató savnak. Megkülönböztetünk szilárd és lágy „primereket”. A rézlemez alapozására a művészek minden korban a saját receptúrájuk alapján (és az adott feladatnak megfelelően) készítettek/készítenek anyagot. Ehhez szíriai aszfaltot, méhviaszt, gyantát, masztixot, burgundi szurkot, bárányfaggyút és terpentint használhatnak fel, de természetesen a kereskedelemben is lehet kapni különféle „primereket”.
Alapozás előtt a rézlemezt gondosan zsírtalanítják, majd felmelegítik (villanymelegítővel vagy gázlánggal), ezután alapozóval egyenletesen kenegetik, miközben az a lemez melegétől megolvad. A rétegvastagság egyenletességét bőr- vagy gumihengerrel lehet biztosítani. Előfordul, hogy korommal feketítik a felületet. A lehűlt lemez ezután tárolható, vagy akár azonnal meg is munkálható.
A karc elkészítése úgy történik, hogy a rézkarc rajzát különböző hegykiképzésű acéltűkkel karcolják a felületre úgy, hogy a bekarcolt vonal mentén az alapfémnek látszania kell. A karctűk alakja sokféle lehet, de általában nem készítik tűhegyesre, mert az ilyen tű el-elakad a fémben; nem lehet lendületes, könnyed vonalakat rajzolni vele (a fémfelület megsértését általában kifejezetten kerülni kell). A karctűk egyik speciális alakja a vékony acéltűkből készített „ecset”, de más különleges szerszámot is használnak a művészek, például rovátkolt kerekeket, hengereket, akár még dörzspapírt, fésűt, gyűrött papírt is alkalmazhatnak bizonyos hatások elérésére. A művészi találékonyságnak ezen a téren (sem) szab határt semmi. A rosszul sikerült vonalakat, területeket egy kis alapozó „bevetésével” lehet kijavítani. Akad művész, aki az alapozóval rajzol, fest a fémlemezre.
A maratás megkezdése előtt a fémlemez hátlapját és oldalait, a fazettákat lakkal vonják be, hogy a savba merítéskor azok a részek ne maródjanak meg. A maratáshoz salétromsavat vagy vas-kloridot használnak, régebben ecetsavat is alkalmaztak, sósav használata azonban nagyon ritka. A legtöményebb marószert a vörösréz lemezek igénylik, a leghígabbat a cink, a vas és az alumínium kívánja meg. A sav milyenségétől, töménységétől függően más és más hatásokat lehet elérni, de a maratás ideje is nagy befolyással van a vonal mélységére és szélességére. Maratáshoz a fémlemezt savoldatot tartalmazó előhívótálba helyezik úgy, hogy legalább 10 mm-re ellepje. Menet közben a keletkező buborékokat elsöprik (akár egy tollszállal vagy finom ecsettel). Vaskloridos maratáskor a keletkező iszap miatt gyorsan besötétedik az oldat, a rárakódások okán időről időre kiveszik a lemezt és vízzel lemossák. Az elérendő hatásnak megfelelően gyakran többlépcsős maratást alkalmaznak a művészek: a vékony, halvány vonalakat tartalmazó részeket egy rövid első maratási fázis után alapozóval lefedik, majd tovább maratják. Ezt többször is elvégezhetik. A rövid, pár másodpercig maratott, pókhálószerű vékony vonalak mellett a szélesen és mélyen kimart vonalak adják az erőt, a mélységet. A precíz, pontosan kiszámítható eredmény elérése érdekében a művész – jó előre – maratási skálákat készít.
Nyomtatás előtt a lemez felületéről oldószerrel eltávolítják a fedőréteget, ügyelve, hogy a felület ne sérüljön, majd a valódi nyomtatást megelőzően – még a lemez befestékezése előtt –próbanyomtatást végeznek, a helyes nyomás beállítása végett. Ezután az enyhén melegített fémlemez felületére gumilappal vagy bőrtamponnal felviszik a festéket (a melegítés következtében a festék jól kitölti a vékony vonalakat is), majd a felesleges anyagot finom szövettel vagy gézzel (esetleg csupasz tenyérrel) letörlik a felületről; alapesetben teljesen fényesre úgy, hogy csak a barázdákban marad meg a festék.
A nyomólemezt (klisé, dúc) felteszik az acélhengeres nyomógép kartonjára, ráhelyezik a megnedvesített rézkarcpapírt és a filcet, majd előre beállított nyomással átengedik rajta a csomagot. A nyomatot óvatosan leemelik a lemezről és felakasztják száradni. (Préselve nem szokták, mert akkor a rézkarcra jellemző reliefes hatás, azaz a vonalak kiemelkedése, a papír síkjából eltűnne.)
Rézkarccal többszínű nyomatot is lehet készíteni. Ehhez annyi klisét készítenek, ahány színt alkalmazni szeretnének, egyben ugyanannyi nyomtatási műveletet is végeznek egyetlen lapon. Előfordul olyan eset is, amikor a művész egyszerre visz fel több, különböző színű festéket a lemezre, ilyenkor egy menetben végzik a nyomtatást – fejeződött be az ismeretterjesztő előadás.
Háttér:
Bella Rózsa 1951. november 24-én született Endrődön (ma Gyomaendrőd). Tanulmányait Endrődön, Orosházán, Szegeden végezte. Tanári oklevelet 1975-ben szerzett Szegeden, a Juhász Gyula Tanárképző Főiskola biológia-rajz szakán. Korábban Hódmezővásárhelyen Fodor József, majd Békéscsabán Mokos József művésztanárok nevelték. A főiskolán dr. Megyeri János, Fischer István, Winkler László, Lelkes István, Szathmáry Gyöngyi, Cs. Pataj Mihály, Dér István, dr. Kiss István és dr. Megyeri János tanította, a későbbiek során a rézkarckészítés tanulmányozásában mesterei Kántor János és Prutkai Péter festő- és grafikusművészek voltak.
1974-től ’85-ig Békésszentandráson tanított biológiát és rajzot 4-8. osztályos tanulóknak. Közben bekapcsolódott a megyei továbbképzés programjába rajz módszertan témakörben. Eddigi pályája során rendszeresen tartott előadásokat és bemutató tanításokat.
1980-ban kétéves rajz komplex szemináriumon folytatta tanulmányait. 1974-től ’83-ig a DATE Mezőgazdasági Főiskolai Karán, Szarvason képzőművészeti kört vezetett. 1975-től a TIT Biológiai Szakosztályában mint előadó tevékenykedett, majd művészettörténeti előadásokat is tartott. 1985-től ’87-ig Kecskeméten, a Molnár Erik (ma Arany János) Általános Iskolában tanított biológiát és rajzot. 1987-től Kecskeméten a Bányai Júlia Gimnáziumban tanít rajzot, művészettörténetet és ábrázoló geometriát.
1993-ban elnyerte a Pilinszky János Alapítvány díját.
Az évek során számos tanítványa került műszaki pályára, elsősorban építészmérnök, belsőépítész, formatervező és tájépítész szakokra. Rendszeresen tart művészettörténeti előadásokat felnőtteknek különböző városokban. Oktató-nevelő munkája mellett alkotó munkát is végez. Saját rézkarc- és grafikai műteremmel rendelkezik.
Tagja:
a Magyar Alkotóművészek Országos Egyesületének (képgrafikus),
az Országos Ómagyar Kultúra Baráti Társaságnak,
az Endrődi Honismereti Egyesületnek,
a Magyarok Világszövetségének,
a Váci Múzsa Egyesületnek,
a Kecskeméti Képzőművészek Körének,
a Gyomaendrőd Közgyűjteményeiért Kuratóriumának,
a Kutató Diákokért Alapítványnak.
