Fény derült az atombunker titkaira – Wojtylások az ágasegyházi „védett vezetési ponton”
Hermetikusan záró, súlyos acélajtó fogadja a látogatókat az ágasegyházi atombunkerben, melyet több mint negyven évvel ezelőtt, egy esetleges atomtámadásra készülve építettek ki a község központjában. A hivatalos nevén „védett vezetési pont” félig a földbe süllyesztve még ma is a ’70-es évek zord katonai hangulatát idézi.
A kirándulás egy olyan korba vezetett vissza, amikor még tartani lehetett, de legalább is fel kellett készülni egy esetleges nukleáris támadásra. Mészáros Zoltán tűzoltó alezredes gyors hadtörténeti áttekintése után feltárultak a föld alatti bunker rejtette „titkok”.
A hetvenes évek elején a terület kitakarítása után legelőször is kutat fúrtak az építők a létesítményhez. Több vagonnyi vasbetonból elkészítették a bunker vázát, majd monolit betonnal kitöltötték a kereteket. – A tervezést magyar tervezővállalat végezte, de nyilvánvalóan szovjet tapasztalati eredmények alapján – jelentette ki Mészáros Zoltán a „bunkerhegy” belsejében. Az állami építőipari cég által vezetett építkezés két évig tartott: az óvóhely berendezése után kellő figyelmet fordítottak az álcázásra is, hiszen a betonra hordott földbe mára méretesre nőtt fenyvest telepítettek. A bázis – mint kiderült – nem katonai létesítmény volt, annak ellenére sem, hogy a Magyar Néphadsereg kötelékében működő Polgári Védelem Megyei Parancsnoksága kezelte.
Békeidőszakban két fő tartotta karban folyamatosan a létesítményt, amit egy esetleges atomtámadás túlélésére, illetve a támadás utáni élet koordinálására hoztak létre. Háborús helyzetben – annak híján az akár „teljes elzárkózást” is modellező hadgyakorlatokon – több mint 100 katonát vonultattak (volna) be a bázisra. Persze a föld alatt nem jutott hely mindenkinek: a bunker csak a megyei közigazgatási, politikai és katonai vezetők számára nyújtott védelmet.
Az atombunker lejárónál rögtön egy háttérsugárzás mérő berendezés emlékeztet arra, hova is kívánunk belépni. A hermetikusan záró – többek közt a harci gázoktól is védő – acélajtók (gázzsilipek) során át rögtön a létesítmény „tankjába” botlunk. A gázolajtartályokra a teherautók kívülről is rá tudtak csatlakozni, amik az épületet ellátó áram termelésére szolgáltak.
– Ha már azt hisszük, bent vagyunk, tévedünk – szögezte le Mészáros Zoltán. A már lezárt bunkerbe ugyanis nem lehetett csak úgy betoppanni: ha „kivételes esetben” be is engedtek valakit, annak előbb az – egyébként távolról is irányítható – egészségügyi áteresz ajtajának küszöbét kellett átlépnie egy alapos testfertőtlenítés és levegőcsere után. És ha már levegőcsere: irány a légellátó központ. A számtalan gombbal, karokkal és csövekkel ellátott szobában a tűzoltó ezredes kifejtette: a kintről beszivattyúzott levegőt különféle módokon megszűrték, majd bepumpálták a többi helyiségbe.
Ha a helyzet úgy hozta, hogy kintről – elméletileg – nem lehetett levegőhöz jutni, akkor a bent lévő levegőt keringették, tisztították és dúsították oxigénnel. Amennyiben valaki esetleg pánikba esett a bezártságtól és a kevés levegőtől, azt „kézrátéttel” gyógyították. Ha nem segített, az orvosnál mindig volt nyugtató injekció.
A fűtési rendszer és az áramellátás bemutatása után a wojtylás látogatók eljutottak a „lakótérig”. A kis szobákban megfordulni is alig lehet: innen irányították volna a kinti életet a megyei elöljárók. Piros telefonok, távírók, írógépek az asztalokon, előttük egy-egy szék. A kommunikációs központból közvetlen vonal vezetett a budapesti „szikla központhoz”, a megyében lévő honvédelmi körzetekhez, és a kecskeméti városháza alatt elhelyezkedő védett pincelétesítményekhez.
A kis helyiségeket egy folyosó köti össze, annak falain még mindig szögre akasztott gázálarcok lógnak. A közlekedő egy nagyobb teremig vezet, ahol a tanácskozások folytak, majd egy kisebb – tévével is felszerelt – tárgyalón át eljuthatunk a parancsnoki szobáig. Ebben már nem csak asztal és szék, de még egy – igaz, falra felhajtható – ágy is van. Mint Mészáros Zoltán rávilágított: csak a parancsnok aludhatott egyedül, egyszemélyes fekvőhelyen a bunkerben. A többieknek egy 10 férőhelyes, emeletes ágyakkal felszerelt szobán kellett osztozniuk, bár katasztrófahelyzetben – még akkor is, ha csak imitálták – kevés idő jutott pihenésre.
Az orvosi szoba mellett egy kis konyha is helyet kapott a föld alatt: a tűzhely főzésre aligha, de konzerv melegítésére kiválóan alkalmas. És ha már a konyhát is megtaláltuk a betonlabirintusban, azt is megtudhatjuk, hogy erre mutattak azok a nyilak, melyek – dupla vész esetén – a hátsó, a domb tetejére kivezető ajtó felé irányították a bunkerlakókat.
Mint arra a kirándulás során Mészáros Zoltán többször rámutatott: a körülbelül 50 embert befogadni képes föld alatti bázis elsősorban munkahely volt, így oda a megyei politikai, közigazgatási és katonai elit tagjain túl más nem léphetett be. Kívül maradtak így a vezetők hozzátartozói is. Nekik – a lakossággal együtt – valahogy a föld felszínén kellett volna átvészelniük a rettegett katasztrófahelyzetet.