Vujity Tvrtko volt a Wojtyla Ház vendége
Képgaléria
– Sok kötődésem van Kecskeméthez, legfőképp feleségem révén. Hiszem, hogy mindenkinek a sajátját kell legjobban szeretnie. Én pécsi vagyok, ezért Pécset szeretem leginkább. Hiszem, hogy az álmoknak élünk. Úgy gondolom, mindannyiunknak van álma – üdvözölte a neves médiaszemélyiség a Wojtyla népkonyha rászorulóit, akik ebédre várva zsúfolásig megtöltötték az étkezdét.
– Horvátként mondom, hogy a magyar a legtehetségesebb nép a világon, de sajnos minden egyes felmérésben élen járunk a pesszimizmust illetően. Százhúsz országban vizsgálódtak ennek tekintetében; csak Mozambik, Ruanda és Haiti áll mögöttünk, tehát száztizenhetedikek vagyunk. Úgy hiszem, sok mindent nem kezelünk értékén. Talán az itt ülők jobban meg tudnak becsülni egy tál melegételt, meg egy pohár vizet, aminek fogyasztásába nem halunk bele, mert iható. Mégis a mai nap legnagyobb öröme, ajándéka számomra, hogy most itt együtt lehetünk – adta meg felszólalása alaphangját az újságírás ikonikus alakja.
Hangoztatta vélekedését: „Nem az anyagi javak a legfontosabbak. Persze, hogy jó a szép kabát és a drága cipő, de ha nincs család, szeretet, egészség, mit érnek ezek?”
„E teremben rengeteg álom van és azt is tudom, hogy valósággá válhatnak, ha elhisszük, hogy meg tudjuk csinálni.”
A folytatásban barátjáról, a 37 évvel ezelőtt Ausztráliában végtagok nélkül született szerb származású Nick Vujicicről beszélt, akit születése után amikor édesanyja először meglátott, sokkot kapott, üvöltve, hogy „vigyétek innen ezt a torzót, mert ez nem lehet az én gyerekem”. Lelkész édesapja gyülekezetében gyászolták megszületését. Nick egy kezek és lábak nélkül élő ember, aki nyolcéves kora óta folyton arról beszél, hogyan lehet boldogan élni.
„Szeretném, ha ez a nagyon tehetséges nép megértené, hogy még kezek, lábak nélkül is lehet boldog egy ember, ha akar, feltéve hogy nem azzal foglalkozik, miért nem sikerült valami és legközelebb sem fog összejönni.”
Fennhangon hirdette: „Nem az a fontos, ami nincs, hanem az, ami van. Ha minden reggel úgy kelünk fel, hogy nincs ez, az, amaz, a három után a negyedik is bevonzza magát, és akkor már úgysem lesz.”
Vujity Tvrtko emlékeztette közönségét néhány évvel ezelőtti első itteni látogatására, amikor elhozott magával egy siket kislányt – Weiss Fannit – . aki bántva érezte magát az őt körülvevő társadalom által. „Megfogtam a pici kezét, hogy erőt adjak neki, hogy ma már erősebb legyen nálam.”.
Így folytatta: – Mert az erő öleléssel sokszorozódik. Ma te segítesz, holnap ő segít neked. Itt járt egy félszeg kislány, akinek még azt is tiltották, hogy jelnyelven beszéljen, mert különben hülyének nézik, amint kalimpál a kezeivel. „Ez a kislány innen kijőve észrevette, hogy saját példájából segíteni tud másokon; Magyarország szépségkirálynője lett, beszédet mondott a Parlamentben, énekelt Rúzsa Magdival jelnyelven kétmillió ember előtt. Negyedik éve pedig ő a köztársasági elnök újévi beszédének jelnyelvi tolmácsa. Eljött velem Amerikába, majd Haitibe, ahol segített olyan kis árváknak, akiknek nevük sem volt, csupán egyetlen számuk, mert szüleiket földrengés vitte el, vagy hurrikán.” – hallgatták a vendég megnyilatkozását a teremben helyet foglaló sorsüldözöttek.
„Százhuszonegy országban jártam, láttam tragédiát, földrengést, gyermekét eltemető szülőt. Tudom, nehéz. Legfontosabb dolog e földön, hogy álmunk megmaradjon. Élhetünk nehéz sorsban, érhet bennünket tragédia vagy magánéleti válság, munkahely elvesztése, pénztelenség. Akkor vagyunk igazán bajban, ha elveszítjük a hitünket, hogy lehet még jobb, hogy jobbá tudjuk tenni a világot.”
– Ebben a pillanatban tapsoljanak, akiknek van álmuk, vágyuk és hitük, kitartásuk hozzá, és meg is tudják csinálni – szólt végül közönségéhez Vujity Tvrtko. Hirtelen tapsvihar hangja töltötte be az egész ebédlőt.
