KUNBARACSI HARANGTORONY: MINT MISSZIÓ, MINT A REMÉNY ÜZENETE
Dr. Bábel Balázs, Kalocsa-Kecskeméti érsek beszéde 2008. június 14-dikén, Kunbaracson, a harangtorony fölszentelésekor mondott ünnepi szentmisén.
A régiek, a harangokra latin mondatot írtak: "Vivos voco, fulgura frango, mortos plango". Magyarul: az élőket hívom, a felhőket oszlatom, s a halottakat síratom. S a régi harangoknak általában nevet adtak. Apostolról, szent angyalokról kaptak nevet vagy a Szentháromságról, akiknek dicsőségére öntötték a harangot. Ezzel mintegy meg is személyesítették azokat. Azt a feladatot, amit a harang lát el, azt az embernek is szánták. Mert a harang csengő/bongó hangjával meghosszabbítja az emberi hangot, s az ember üzenetét, misszióját. Küldetését.
Vivos voco! Hívom az élőket! Jézus elküldte apostolait. Küldte, hogy menjenek el, az egész világba és hirdessék az evangéliumot és tegyenek tanítvánnyá minden népet. Valamiképpen egy harang, valóban erre az inspirációra emlékeztet bennünket. Kiemelkedik a torony és emlékeztet bennünket arra, hogy a földi dolgokon túl van természetfölötti világ is. És Istenre fordítja annak az embernek a figyelmét, aki úgy él, mintha Isten nem létezne. De még egy olyan világban is, ahol a kereszténység vagy háttérbe szorul, vagy kevesen vannak ott is jel lehet, mondjuk a muszlimoknak a minaretben elhangzó Müezzin általi felszólítására, hogy Allah Akbar. Az egy Isten imádására, tiszteletére hívják a muszlimokat. Az igaz hitűeket. Mondják, hogy Budán a 150 éves török hódoltság idején keresztény ember már nem is lakott a várban. Törökök lakták és zsidók. De megmaradt egy templom, benne toronnyal és haranggal, amit megengedtek a törökök, hogy naponta meghúzzák. Volt egy keresztény ember, aki naponta felment, és elhúzta a déli harangszót a törökökön aratott nagy győzelem emlékére és az Úr angyalát is elimádkozta. Mennyi reménye lehetett az akkori magyar embernek. 150 év már szinte eltelt a török hódoltság alatt. Lesz-e itt még keresztény magyar ember? De ő húzta, rendületlenül. Minden nap elhúzta delet, szinte a reménynek csak a szikrájával
S mint tudjuk, fölszabadult Magyarország! Kezdődhetett egy új élet. Valahogy így vagyunk most is. Olyan lehangoló és depressziós korban élünk, falvak néptelednek el, amerre jártunk pusztaság van, az iskolában már gyerekek nincsenek. De valahol mindig él bennünk a remény. Egy-egy ilyen torony és harang megszentelése is arra figyelmeztet bennünket, hogy nincs minden elveszve! ha Istenben bízunk. A harang szavával hív bennünket Isten imádására, tiszteletére. Nekünk olykor szavunkkal kell megtenni, és életformánkkal.
Fulgura frango! A villámokat megtöröm! A régi ember úgy hitte - de lehetett benne valamilyen fizikai bizonyosság is - ha nagy felhők jöttek és harangoztak, akkor az a hang oszlatta a felhőket. S harangoztak! De ennek egy átvitt értelme lehet. Mert a felhő az ember életében az mindig a megpróbáltatást, a bajokat jelenti. Akkor nem napfényes az embernek az élete. Most a mi társadalmunk tele van feszültségekkel, nem győzik a pszichológusokat foglalkoztatni. Iskolákban már ütik vágják egymást a gyerekek. A pedagógus pálya életveszélyessé válik. Pedig ezt mind meg lehetne előzni. Ha tanítanának hittant és erkölcstant. Megdöbbentő, hogy a gyerek azt sem tudja, mi a jó és mi a rossz!? Nem tudja, hogy miért teszi, nem eleve rossznak született, hanem a környezetében, a médiákból sugallt fölfogás alapján szinte magává értetődővé válik neki, hogy a konfliktusokat úgy kell megoldani, hogy elővesszük a pisztolyt és lelőjük a másikat vagy verekszünk. Ezt látja, ezt hallja minden nap. Csodálkozunk? Egyáltalán családokban vagy bárhol másutt egy ilyen légkör uralkodik. Mi a válasz rá? Itt ma Jézus szívét ünnepeljük. Általában egy kép jelenik meg bennünk Jézus szívéről, de ez egy kép. Valójában arról van szó, hogy az Isten szeretetének a szimbóluma. Aki annyira szeretett bennünket, hogy a megváltásunkért fölajánlotta az életét is. Isten úgy szerette a világot, hogy egyszülött fiát adta érte, hogy mind az aki benne hisz, el ne vesszen, örök élete legyen. Pontosan azt akarja hangsúlyozni a Jézus Szíve tisztelet. Célja, hogy Jézus szeretetének követésére invitáljon bennünket. A mai világban sokszor hiányzik a szív az emberekből. Jézusnak van egy figyelmeztetése: a gonoszság elhatalmasodásával sok szívben kihül a szeretet. Ez az emberi élet talán legnagyobb kísértése. Nem érdemes jónak lenni, mert annyi csalódás, annyi megpróbáltatás, annyi rossz ért bennünket. Sok ember azt mondja: hány ember van úgy - például nagyszülők - hogy rá se néz már a gyereke. Pedig ő úgy gondolja, mindent megtett érte. Lehetne sorolni a bajokat, mindenki sebet hordoz magában. Csalódás, emberekben, környezetében. Érdemes jónak lenni? Nem érdemes! Éljünk magunknak. Ne törődjünk a másikkal. Ez a legnagyobb kísértés. A gonoszság elhatalmasodásával sok szívben kihül a szeretet. Ekkor mondja Jézus, amit most hallottunk: tanuljatok tőlem, mert szelíd vagyok és alázatos szívű. Ezen a tájon talán tudják mit jelent az a szó, hogy iga. Igaz, néha már a falusi gyerekek sem tudják pontosan, hogy mit takar. Amiről Jézus beszél, amikor azt mondja: vegyétek magatokra igámat, tanuljatok tőlem, mert szelíd vagyok és alázatos szívű. Mert az én igám édes, az én terhem könnyű. Még emlékszünk arra a világra, mikor járomba, igába fogták az állatokat. S azok húzták. Pázmány azt mondja: Jézus nem szögre húzó. Mit akart ezzel mondani? Az ökör nem is volt olyan ökör. Rájött arra, hogy ha ő nekimegy a járomszögnek, ha oda húz, akkor a másikra több teher esik. Kihúzta magát a tehernek a vonásából. Jézus nem ilyen. Ő befog bennünket, befogja magát a mi igánkba. Azt akarja mondani: aki Jézus Krisztust segítségül hívja, az ő kegyelmét kéri, annál ott lesz ő is. Segíteni fog bennünket példájával, kegyelmével abban, hogy életünk terheit könnyebben viseljük, és ne legyünk olyanokká, hogy elfásuljon a szívünk, és azt mondjuk, nem érdemes jónak lenni. Merjük azt mondani, hogy hiszünk a szeretet végső győzelmében. "Hiszek a szent szívben" - írja Prohászka. Hiszek a szeretet végső győzelmében.
A harangokra ráírták azt is: mortos plango. A halottakat síratom. Érdekes módon ezt a protestáns testvéreink is megtartják. Harangoztatnak a halottaikért, évfordulókor is. De igazából ez az imádságra való hívás is, mert mi valljuk katolikusok azt a amit a Bibliában, a makkabeusok könyvében olvasunk: szent és üdvös dolog imádkozni az elhunytakért, hogy föloldozást nyerjenek bűneikből. Ebben egy nagyon nagy hittétel van benne. Hogy aki ezt megteszi, az valóban hisz az Istenben, hisz az örök életben, és hisz abban, hogy Istennek van hatalma a halál fölött is. A mai ember ebben nem hisz. Nem hisz már semmiben sem. A kisállatoknak temetőt csináltat, de az embertársait hagyja temetetlenül sokszor. Önkormányzatok várják, félik, hogy ki temeti majd el a nincstelent? Mert már az emberi részvét is hiányzik, nem hogy az örök élet hite. Pedig a harang arra akar emlékeztetni bennünket, hogy van Isten. Isten örök. Istennek van hatalma abban, hogy halandó porainkat is föltámassza, s meghív az örök életre. Ezért van értelme a halottakért imádkozni. Nem csak úgy általában, hanem Isten jóságával és szeretetével ajánljuk őket. Azt is hihetjük, ha mi odajutunk, értünk is fognak imádkozni. Minden szentmisében megemlékezünk a halottakról, akik előttünk jártak a hit jelével. Hiszen az emberi élet Isten nélkül céltalan, s nagy kérdőjelet vet fel: minek is élünk? Csak akkor van értelme az életnek, ha halálra nem a semmi jön, hanem Isten, aki ugyan bíránk lesz, de azért teremtett bennünket, hogy az üdvösségre jussunk. Majd amikor elegyünk emellett a harangtorony mellett, valami ebből jusson eszünkbe. S amikor megszólal a harang, akkor imádkozzunk is, mert hív bennünket Isten dicsőítésére, hív bennünket arra, hogy földi életünk felhőit, gondjait, bajait próbáljuk szeretettel feloldani, és sose veszítsük szemünk elől el a végső célt, az örök életnek a reményét. Amen.
(Magnó fölvétel nyomán lejegyezte: Faragó Erika/Porta Katolikus Munkacsoport
