Drága halottaink
Valójában velünk vannak ők mindig, lelkünk apró szögleteiben, tudatunk árnyékos zugaiban. Velünk vannak álmainkban, emlékeinkben, holnapokat kutató tekintetünkben, miközben a mindennapok ezernyi gondjával viaskodunk. De van egy nap, ami csak az elvesztett, eltemetett szeretteinké, s ez a halottak napja.
Nagymamám ilyenkor vágott egy csokornyit az ámbitus előtt pompázó krizantémokból, fekete kendőt kötött, foltos otthonkáját sötét kiskabátra cserélte, s a virággal meg egy kiskapával mint egyébként minden vasárnap délután kicsoszogott a temetőbe, a papa sírjához. Szépen rendbe tette a hantot, miközben elmotyogta a drágájának, mi minden történt az utóbbi időben a családdal, az ismerősökkel. Aztán elsuttogta, mint mindig, hogy mennyire hiányzik, mennyire magányos nélküle, majd megcsókolta a keresztfát, s apró lépteivel hazaindult.
Nagymamám ilyenkor nem hallgatott rádiót, nem nézett tévét, és nem nyitott ajtót senkinek. Leült a tisztaszobába az ablak mellé. Meggyújtott egy gyertyát, és a Bibliát lapozgatta. Olykor hosszan elmerengett a rozsdásodó fákkal teli utcát nézve, és a ködösödő messzeségben rendre feltűnni vélte őt, a drágáját, ahogy siet hozzá, hiszen valójában sosem akarta elhinni, hogy örökre elvesztette
Ma már a halottak napja munkaszüneti nap, hogy mindenki kilátogathasson a temetőkbe. Ám az utóbbi években ez a nap elnyúlik halottak hetévé, heteivé. Ami nem feltétlenül csak azzal magyarázható, hogy sokaknak messze kell utazniuk szeretteik sírjához. Hanem mert ez is, mint megannyi minden más, hatalmas üzlet ma már, ami igazán nagy hasznot akkor hoz, ha nem csak egyetlen napra koncentrálódik. Üzlet a virágtermelőnek, a virágboltosoknak, a mécseseket, gyertyákat gyártóknak, üzlet a kegytárgyakat kínáló szupermarketeknek, a személyszállítóknak, a temetők bejáratát ellepő mozgóárusoknak, és ki tudja ki mindenkinek még. Ami persze nem baj. Hiszen például a tízemeletes panellakásokhoz nem jár őszirózsákkal, krizantémokkal tarka virágoskert, mint amilyen a nagymamámé volt.
Valójában velünk vannak ők mindig, lelkünk apró szögleteiben, tudatunk árnyékos zugaiban. Ám e felgyorsult, rohanó világban, egyre ritkábban van időnk és energiánk előhívni e zugokból emlékeiket. Ezért ilyenkor hatalmas, drága csokrokkal, koszorúkkal és megannyi költséges felhajtással próbáljuk pótolni azt, amire az én nagymamám sosem sajnált időt szakítani, a tisztaszobában, az ablak előtt üldögélve
(k.e.)
