Pilinszky 100 – Elég egy jelenlét
„Semmiféle filozófia nem tudja megindokolni egy konkrét ember konkrét jelenlétének értelmét.” A művészet képes érvényes válaszokat adni. Pilinszky János szavai, sorai ott visszhangoznak életünk legérzékenyebb, döntő pillanataiban; az értelemmel feloldhatatlan rezdüléseket és történéseket az ő versbe rendezett szavai segítenek mégis feloldani és elrendezni. Nem megérteni, de hordozni, folytatni azt, ami történik, tudni jelentőségét, értékét.
Az Elég című vers mindössze tizenöt sorában mindent elmond a „lét grammatikájáról”, legalapvetőbb, mindent meghatározó „szerkezeti elemeiről”: a szeretetben fakadó jelenlét és hiány erejéről. „Mert a világ rideg ok-okozati zónáját reálisan egyedül a szeretet haladja meg. […] egyedül a szeretet számára indokolt maga a lét, egy konkrét ember léte.”
ELÉG
A teremtés bármilyen széles,
ólnál is szűkösebb.
Innét odáig. Kő, fa, ház.
Teszek, veszek. Korán jövök, megkésem.
És mégis olykor belép valaki
és ami van, hirtelenűl kitárúl.
Elég egy arc látványa, egy jelenlét,
s a tapéták vérezni kezdenek.
Elég, igen, egy kéz elég amint
megkeveri a kávét, vagy ahogy
„visszavonúl a bemutatkozásból”,
elég, hogy elfeledjük a helyet,
a levegőtlen ablaksort, igen,
hogy visszatérve éjszaka szobánkba
elfogadjuk az elfogadhatatlant.
A verskezdet csupa toporgás, meg-megtorpan a beszélő, ahogy térül-fordul az „ólnál is szűkösebb” térben, melyet oly jól ismer, melyben olyan otthonosan kellene mozognia, mint sehol máshol a „teremtés” helyei közül. Ez a tétovázás hangzik a ritmusban is, a szabálytalan hosszúságú sorok is mintha ezt az „innét odáig”, fal és fal között tett rövidebb-hosszabb lépéseket írnák bele a versbe. De aztán történik valami, és a ritmus halk, egyenletes lejtést vesz, a sorok hossza is kiegyensúlyozódik, ötös és hatodfeles jambusokban halad tovább a gondolat. Mi ez a történés? Az élet legdöntőbb eseménye: egy megérkezés. Abba a szűk szobába, a beszélő életébe, terébe, szívébe „belép valaki”. És ami szűk volt, ami szorított, eltűnik, „hirtelenül kitárúl” minden.
A verscím határozószava háromszor metszi a versszöveget, az első elég, ami épp itt, az érkezés és a minden kitárulása után következik, az aranymetszésbe került. A vers legfontosabb sora következik (az életmű legfontosabb verssorai között is ott a helye):
„Elég egy arc látványa, egy jelenlét”
Mekkora ereje lehet egy verssornak! Mekkora fénye. (S nem még erőteljesebb-e most, ebben az egymástól elzáró, arcoktól, érintésektől megfosztó világban?)
Elég egy arc látványa, egy jelenlét. Megérzik a falak is, „vérezni kezdenek”, megpecsételik a beteljesedést, azt, hogy elég, háromszorosan, ami van, nem kell semmi más. Elég az arc, és elég a kéz. Az ismerős kéz, „amint megkeveri a kávét”; támaszt ad, tartani képes a hétköznapokat – azzal, hogy létezik, hogy ott van, s végzi a mindennapok ezerszer ismételt, ütött-kopott mozdulatait. Vagy az ismeretlen kéz, mely mindent helyreigazít azzal, „ahogy visszavonúl a bemutatkozásból”.
Vannak kivételes, köztes idők. Sem itt, sem ott. Egy halotti tor. Jelenlétek és hiányok sűrű intenzitása. A hiány végleges beállta előtt még emel, még tart a közösség, az együttlét, a sokféle jelenlét ereje. A házat, ahonnan végleg eltűnik egy arc és egy kéz, még egyszer benépesíti az öröm, és győz, feledteti „a levegőtlen ablaksort”, az éjszakát, ami következik. Melyben kéz hiába markol kéz után, a szem hiába keresi az arcot.
Ebben a versben ott van az életünk: a kimondhatatlan, pótolhatatlan jelenlétek. Arcok, régiek és most érkezettek; ismerősen rezdülő és bemutatkozásra nyújtott, jelenlétet teremteni képes kezek. Az arcok között ott az az egyetlen, az a kedves, elevenségében, és immár végérvényes mozdulatlanságában, ahogy örökre eltűnik a szemeink elől, amikor bezárja a föld. Hiánya az elfogadhatatlan elfogadására tanít – kétségbeesett, kikerülhetetlen úton.
Az Elég a Szálkák egyik utolsó verse. Valóban egy szálka: a kereszt realitásából, ahol életünk zajlik. Van egy vers, ugyanebben a kötetben, egy korábbi ciklusban, mely a párja lehetne: a Találkozások. Találkozások és búcsúzások, barátságok és szerelmek megkapóan szép éneke, gyönyörű hullámzás. S mégis, az Elég több, mert továbbmegy. Nem a találkozásról, hanem az egyesülésről, az egymás életébe való végleges belépésről beszél. Ez már az evangéliumi esztétika. „Az evangélium az egységről beszél, a közös fészekről, nyelve a szereteté, a szintézisé. Az evangélium nyelve: az egyesülés, az antikoké: a találkozás.”
„Semmiféle filozófia nem tudja megindokolni egy konkrét ember konkrét jelenlétének értelmét. Ez egyedül a szeretet számára indokolt, ennek értelmét egyedül a szeretet nem kérdi meg, mitöbb, a szeretet talán nem is egyéb, mint a létezés szélességi (ok-okozati) szintjének meghaladása, túllépése és vertikális szintjének befogadása, vagyis mélységének a megértése.” A szeretet keresztre szállás. Egyszerre a jelenlét odaajándékozása és a veszteség lehetőségének elfogadása. „A szeretett lény a szerető lélek számára: abszolút érték, örök és halhatatlan.”
Idézett esszék:
Egy lírikus naplójából (Új Ember, 1973. február 25.)
Válasz (Új Ember, 1973. április 1.)
Ami elveszett (Új Ember, 1973. szeptember 23.)
Néhány sorban (Új Ember, 1973. október 7.)
