Beszéljünk a végtelen szeretet Istenéről – Interjú a Széchenyi-nagydíjas Dávid Katalinnal

Március 15-én, nemzeti ünnepünk alkalmából az állam Széchenyi-nagydíjjal tüntette ki Dávid Katalin Széchenyi-díjas művészettörténészt, a Magyar Művészeti Akadémia tagját. Az életének 98. évében járó, jó egészségnek örvendő, nemzetközi hírű professzor asszony írásban válaszolt kérdéseinkre.

–Tízgyermekes örmény család szülötte. Édesapja, Dávid Lajos a szegedi Egyetemi Gyógyszertár és Gyógyszerészeti Intézet igazgatója volt. Szülei mélyen hívő katolikusok voltak. Állíthatjuk, hogy beleszületett a katolikus hitbe?

– Igen, ez így igaz. Otthon, Szegeden, a szüleim hálószobájában volt egy családi oltár, melynek uralkodó alakja egy nagyméretű lourdes-i Mária-szobor volt. Itt őriztük azt a Kis Szent Teréz-ereklyét, amit XI. Piusz küldött apának. Itt gyűltünk össze esténként az apa által vezetett közös imádkozásra. Apám egyébként minden napját misehallgatással és szentáldozással kezdte, a miséről ment a munkahelyére. Az Egyetemi Gyógyszertár és Gyógyszerészeti Intézet alapító professzora volt. A munka előtti misehallgatás szokását a Rákosi-korszakban és azután is megtartotta. Meg is támadták mint az ifjúságot szellemileg elrontó klerikális reakcióst. Apám tisztán látta a diktatúrák lényegét. Meggyőződése volt, hogy a nácik Istent akarták elpusztítani. És 1945 után ezt az embert szerették volna egyesek kitenni arról az egyetemről, amelynek az egyik megalapítója volt, jó barátja, Klebelsberg Kuno kultuszminiszter kérésére. Megemlítem, mert példa a szeretetre, hogy a nagyon vallásos, katolikus Dávid Lajos elleni támadásról tudomást szereztek néhányan a zsidó származású kollégái és tanítványai közül, akikért sokat tett a vészkorszakban, és úgy érezték, hogy neki köszönhetik az életüket. Közbeléptek, és ettől kezdve apámhoz egy ujjal sem mert hozzáérni senki.

Az államszintű ateizmus idején a szegedi Egyetemi Gyógyszertár és Gyógyszerészeti Intézet folyosóin feltűnő helyen kereszt lehetett kitéve a falon. És apám nyugodtan kezdhette misehallgatással a munkanapjait.

Orvoskari dékánnak is megválasztották, ő volt az első és azóta is egyetlen gyógyszerész ebben a tisztségben.

Anyámról, akit Biró Szaniszlának hívtak, itt azt szeretném elmondani, hogy szent volt. Annyi erő és áldás volt az imáján, hogy szinte megnyíltak az egek, és amit közönségesen csodának nevezünk, az nála mindennapos volt.

Külön téma a jezsuiták hozzánk, a családhoz, és mondhatnám úgy is, hogy személy szerint hozzám fűződő kapcsolata, hiszen lelki – vagy talán jobb így fogalmaznom –, teológiai neveltetésemet nekik köszönhetem. Lelkiatyáim, barátaim, később úgy adódott, hogy munkatársaim is lettek. Müller Lajos volt az első gyóntatóm, majd Kardas József, Békési István és végül Hunya Dániel. De a rendháznak szinte minden tagját ismertem, mert hiszen sokuk rendszeres látogatója volt a családunknak. Szegeden a provincia sok jeles egyénisége működött, ők vezették a papi szemináriumot. Ez pedig azt jelentette, hogy sok nagydogmással, tehát a kiváló rend legkiválóbbjaival találkozhattam. Sokan megfordultak a szegedi rendházban hosszabb-rövidebb időre. Mindegyikük külön tanulmányt érdemelne, mert

azok közé a személyiségek közé tartoztak, akik új, korszerű katolicizmust akartak, és tudták, hogy a jövő záloga csak egy ilyen Egyház lehet. Ahogyan azt is tudták, hogy a kereszténység krisztusi küldetése nem zárult le, még az anyakontinensen, Európában sem.

A missziós lelkület és munka, az evangelizáció, míg világ a világ, sehol sem hiányozhat. Ez rendkívül fontos meglátásuk volt, és akarom hinni, hogy ebben segítségre találtak bennünk, akkori fiatalokban.

– A második világháborúban, a holokauszt idején egyetemistaként csatlakozott a zsidómentő akciókhoz. Hogyan történt ez?

– 1944-ben Izay Géza jezsuita zsidómentő csoportjához tartoztam Budapesten. Fő feladatunk az embermentés volt, Izay erre készítette fel a csoportjának minden tagját. Nagy mennyiségben gyűjtöttünk össze keresztleveleket, nunciatúrai védleveleket, katolikus egyesületek igazolványait és hamis igazolványokat. A megmentetteket mindenekelőtt el kellett szállásolnunk. Emlékezetem szerint legalább kétszáz lakás állt a rendelkezésünkre, és ezenfelül kollégiumi helyek, búvóhelyek a különböző rendházakban, illetve plébániákon. A kétszáz lakás egy része külföldre menekültektől átadott ingatlan volt, nagy részüket pedig az újsághirdetésekben talált kiadó lakások, köztük albérletek tették ki. Minden esetben ellenőriztük a házakat, a környezetet, hogy meggyőződjünk arról, mennyire biztonságosak. Mondanom sem kell, hogy a lakások sok pénzt emésztettek fel, márpedig állnunk kellett a kiadásokat, mert az odahelyezetteknek a legszűkösebb megélhetésre sem futotta. Én nem tudom, hogy honnan volt minderre fedezet, de tény, hogy mindig megoldódtak az anyagi nehézségek. Mindig akadt valaki, aki letett Izay elé akár több ezer pengőt, emlékszem, egy alkalommal tizenötezer pengőt, ami rengeteg pénz volt. Élelmezés szempontjából Angelo Rotta apostoli nuncius segített nekünk. Kaptunk a nunciatúrától egy teherautót, a sofőrünk pedig a zsidó származású Szentpéteri (Stein) István volt. Hetenként ez az autó szállította ki a lakásokra a legfontosabb élelmiszereket, amelyeknek nagy részét a nunciatúra biztosította. De természetesen ez nem fedezte volna a teljes szükségletet. Izaynak voltak olyan kapcsolatai – ezekről konkrétabban nem tudok semmit –, amelyeken keresztül nyílt parancsokat szerzett, és ezeknek köszönhetően megnyílt előttünk egy-egy élelmiszerraktár. Ezeket az élelmiszereket kizárólagosan a bújtatottak kaphatták meg. Izay Géza egy ideig a rendházban lakott, majd átköltözött hozzánk a Marianumba. A portán aludt, vállalta az éjszakai portás szerepét.

Mi, résztvevők, a háború után megfogadtuk, hogy erről a munkáról nem beszélünk. A zsidók mentése számunkra olyan magától értetődő volt, mint a lélegzet. Arról sem beszélünk, és főként nem várunk érte dicséretet.

– Az Ön vezetésével 1951-ben kezdte meg működését a Művészettörténeti Dokumentációs Központ. Itt, illetve az intézmény körül, Önnek köszönhetően kialakult egy baráti-szellemi kör a legkülönbözőbb világnézetű emberekből. Az Ön által vezetett intézet szellemi műhely volt, a mai vezető művészettörténészek szinte kivétel nélkül megfordultak itt.

– Ahányszor csak rossz történt velem, a Jóisten mindig jóvá formálta. Egyetemi gyakornok voltam a budapesti Szépművészeti Múzeumban, és 1950-ben klerikális magatartás miatt elbocsátottak. Ha az embert huszonhét éves korában B-listázzák, az nem semmi. Ám mi történt? Szilágyi János György ókortörténész, egy csodálatos ember, aki maga is Kerényi Károly tanítványa volt, szólt az apósának, Rabinovszky Máriusz művészettörténésznek, hogy tegyen valamit az érdekemben. Ezért jött létre 1951-ben a Magyar Művészettörténeti Munkaközösség, és 1953-ban annak jogutódjaként a Művészettörténeti Dokumentációs Központ, melyeknek 1951 és 1966 között igazgatója voltam. Nem szép tőlem, hogy azt mondom, ma is büszke vagyok erre a munkámra, mert ha visszagondolok, azt hiszem, valójában fogalmam sem volt a feladat nagyságáról. Azonban jó lett, sőt igen nagyon jó lett, nemcsak szakmai szempontból, hanem az abban a történelmi helyzetben betöltött szerepéért. Ez nagyon jelentéktelen és kicsi szerep volt, de a központ megteremtett magának egy parányi lehetőséget, amely segítség volt azoknak a rászorultaknak, akikre rátalált.

– Tudatosan tette ezt?

– Emlékirataimban írtam a prudenciáról, arról, hogy ennek az erénynek a gyakorlását milyen hangsúlyosan kötötte a lelkemre az egyik utolsó beszélgetésünkkor páter Hunya. A ránk váró feladatok egyik legfontosabbjának tartotta, hogy minél több embernek segítsünk túlélni azokat az időket. A dokumentációs központban minden lépésnél ezt kellett figyelembe venni, mert feladatunknak tartottam, hogy a munkánk adjon lehetőséget a veszélyben lévők, a félreállítottak megmentésére. Minden lehetőt meg kellett ragadni ahhoz, hogy a hivatalos politika ellenére sikerüljön az utcára került sok tudóst munkához juttatni, és az akkor feloszlatott szerzetesrendek nagy műveltségű, egykor jelentős kutatómunkát végző tagjait foglalkoztatni. Történészeknek, az irodalom-, a művelődés- és a művészettörténet számos, nemzetközileg ismert szaktudósának, köztük szerzeteseknek, az akadémia akkoriban kizárt tagjai mellett a pályájukat épphogy megkezdő, de állásukból elbocsátott fiataloknak így lett menedéke és centruma a dokumentációs központ.

Ehhez kellett a megfontolt okosság, mert senkiben sem merülhetett fel az a gondolat, hogy ez az intézmény mással foglalkozik, mint amivel kellene.

Nem is foglalkozott mással, ezen a módon tudta jól végezni a munkáját, hiszen a levéltári kutatáshoz, ami központi feladat volt, szükséges volt a latintudás, a kódexek és a középkori iratok olvasásának gyakorlata. És ezt kellett úgy megszervezni, hogy segítsünk azokon, akiken lehet. Azonnal felismertem, hogy ez váratlan lehetőséget jelenthet a mindenhonnan kizártaknak ahhoz, hogy visszakerüljenek az életbe. A papok között természetesen voltak olyanok, akiknek múltbeli munkája nem kapcsolódott a tudományhoz, egyszerűen lelkipásztorok voltak. De a rendjük megszűnése miatt munka és feladat nélkül maradtak, s így abban a veszélyben éltek, hogy akár internálhatják is őket mint „veszélyes munkakerülőket”, hiszen sokuknak semmilyen állása nem volt. Latinul azonban mindegyik tudott, így joggal kerültek fel a dokumentációs központ listájára. Ezért volt az, hogy 1964-ben, Rómában ezzel a kérdéssel fogadott az első találkozásunk alkalmával Orbán Miklós: „Hogy van a papok szakszervezete?”

– Mit gondol a pandémiáról? Vannak, akik Isten büntetésének tartják. Ön viszont feltétlenül hisz Isten végtelen irgalmában, vallja, hogy nagyon nehéz elkárhozni. Mire alapozza ezt a hitét?

– Az életben végül már csak két kérdés van. A teremtés volt az első, de arról nem beszélek, az megtörtént.

A két kérdés a megváltás és a megszentelés. Ez a kettő van már csak a mi életünkben. Ne a büntetés Istenéről beszéljünk, hanem a végtelen szeretet Istenéről.

A megváltás alatt azt értem, hogy megmentett bennünket. Ha az életét adta értünk – és azt adta! –, akkor hogyan engedhetné el a kezünket?! A zsidó-keresztény kultúra alapszava az irgalmasság. Gyermekkoromtól kezdve izgatott a kérdés, hogyan juthatok be a mennyországba. A választ pedig Izajásnál és Máténál találtam meg. Izajásnál így szól az Úr népéhez: „Keressétek a jogot, siessetek segítségére az elnyomottnak, szolgáltassatok igazságot az árvának, védelmezzétek az özvegyet! (...) Ha vétkeitek olyanok is, mint a skarlát, fehérek lesztek, mint a hó” (Iz 1,17–18). Máténál pedig Jézus beszél az utolsó ítéletről, amikor a király azt mondja a jobbjára állított juhoknak: „Jöjjetek, Atyám áldottai, vegyétek birokba az országot, amely nektek készült a világ teremtése óta. Mert éheztem és ennem adtatok, szomjaztam és innom adtatok, idegen voltam és befogadtatok engem” (Mt 25,34–40). Hiszem, hogy nincs olyan ember, aki ne adna az éhezőnek egy szelet kenyeret, márpedig ha ezt megtesszük, jó esélyünk van arra, hogy üdvözüljünk.

Közvetlenül a II. világháború befejezése után, a holokauszt felfoghatatlan tragédiája után Varga László jezsuita mesélt el nekem egy megrázó történetet. Tudni kell, hogy az ő személyét különösen kellett védeni, mert mind a németek, mind a nyilasok vadásztak rá. Ezért a Horánszky utcai és a Mária utcai portát csengő kapcsolta össze a szobájával, hogy jelezni lehessen neki, ha keresik. Így történt Pest ostromának egyik utolsó napján is. Megszólalt a csengő, de ő ahelyett, hogy elhagyta volna a szobáját, nyugodtan az íróasztalánál maradt. Egy kis idő után nyílt az ajtaja, és minden kíséret nélkül belépett a város egyik hírhedt Gestapo-parancsnoka. Ezt a hírhedt jelzőt azzal szerezte magának, hogy ő volt az egyik vezető tisztje a krakkói Gestapónak. Egy ember, akinek a kezéhez – nem is így kell fogalmaznom, hanem azt kell mondanom, hogy tetőtől talpig, az egész személyéhez – vér tapadt. Szóval ez az ember belépett, és megállt az ajtóban, ott állt, és nem szólt egyetlen szót sem. Egy idő után páter Varga volt kénytelen megszólalni. Hellyel kínálta. A gastapós leült az íróasztal előtt álló székbe, és továbbra sem mondott semmit. Páter Varga megkérdezte tőle: „Tudja, hogy elvesztették a háborút?” Azokban a napokban már önmagában egy ilyen kérdésért is akasztás vagy főbelövés járt. A Gestapo-parancsnok azonban csak annyit válaszolt: „Igen, tudom.” „S tudja, hogy minden valószínűség szerint igen hamar az Isten előtt kell állnia?” „Igen, tudom.” „Mondja, kérem, ebben a többéves vérfürdőben talál olyan valamit, amit majd akkor ott a mentségére meg tud említeni?” A német parancsnok tűnődött egy kis ideig, majd azt mondta: „Talán a következőt: Krakkóban egy igen hideg téli este vitt haza az autóm, amikor nem messze a lakásomtól egy asszonyt láttam kuporogni a kövön, bebugyolálva mindenféle kendőbe, egy gyermeket tartott az ölében. Utasítottam a sofőrt, hogy hívja be, adjon enni neki és a gyerekének, aztán eressze útjukra őket. Ez az egész.” S amit erre péter Varga válaszolt, illetve amire a válasza utalt, az a világ legnagyobb misztériumainak egyike:

Ha majd ott áll Isten előtt, mondja el neki ezt a történetet. Így, ahogy nekem most elmondta. És tegye hozzá, hogy páter Varga kéri: végtelen szent irgalmával vegye tekintetbe ezt a tettet.”

– Mit jelent az Ön számára a Széchenyi-nagydíj kitüntetés?

– Ha az ember kilencvennyolc éves, végigdolgozta az életét, és díjazzák is a munkáját, örül ennek. Széchenyi István különben is egyike a kedvenceimnek.

Tudja, mit írt tizenkét éves korában az édesapjának? Milyen életcélt fogalmazott meg ez a kisfiú? Idézem: „édes Hazámnak boldogságát, amennyire tőlem kitelhet, előre mozdítsam”.

Nagyon örültem a díjnak.

Szerző: Bodnár Dániel

Kövessen minket a Facebookon is!