Közösségben próbáljuk képviselni az Egyházat – Beszélgetés Hatházi Róbert és Ivanics Zoltán atyákkal
Mikor érezték először, hogy az Úr hívja Önöket a papi hivatásra?
Hatházi Róbert: Már egészen kisgyermek koromban azt mondtam, vagy pap leszek, vagy mozdonyvezető. Akasztón születtem, sok időt töltöttem az ottani plébánián, rendszeresen ministráltam. Nyolcadik után vendéglátóipari szakközépiskolába mentem. A papi hivatás utáni vágyam ott kissé háttérbe szorult, és csak a középiskolai éveim vége felé éledt újra, egy római ministránszarándoklat alkalmával, 1995-ben. Válaszoltam a hívásra, a váci szemináriumba kerültem. A mostani érsek atyám, Bábel Balázs volt a rektorom. Időközben megismerkedtem a Nyolc Boldogság Közösséggel, párhuzamosan haladt egymás mellett a két hivatás. Egy évet töltöttem a váci szemináriumban, aztán beléptem a közösségbe, és évekig a homokkomáromi házban éltem. Rengeteget adott nekem az a négy év, lelkiségben, emberségben, sok mindenben növekedtem. Mégis eljöttem, mert idővel ráébredtem, hogy nincs szerzetesi elhivatottságom, ott is mindig pap akartam lenni. De azóta is kapcsolatban állok a közösséggel. Ezután egy évig világi munkahelyen dolgoztam, emellett hittant oktattam, ifjúsági közösséget vezettem Akasztón, a plébánosom kérésére. Majd visszatértem a szemináriumba, és 2007-ben pappá szenteltek. Azóta szolgálok Kecskeméten.
Ivanics Zoltán: Én kecskeméti születésű vagyok. A szüleim nem voltak vallásosak, de úgy gondolták, nem árt, ha beíratnak hittanra az iskolában. Rendszeresen jártam az órákra, elsőáldozó is voltam, de azután következett a tipikus „leáldozás”: miután már nem volt kötelező szentmisére járni, nem is jártam. Ez hosszú ideig így volt, míg aztán nyolcadikos koromban az osztálytársaim megkérdezték tőlem, nincs-e kedvem újra hittanórára járni.
Új káplán érkezett Kecskemétre, a Nagytemplomba, mégpedig Nigériából: Ágoston atya. Elmentem. Nagyon tetszett, ahogyan próbálta megszólítani a fiatalokat. Sokszor nem értettük, mit akar, mert még csak akkor tanulta a nyelvünket. Nagyon jó közösséget alakított belőlünk, hasonló korú fiatalokból. A többiekhez csatlakozva én is felkészültem a bérmálkozásra, egyre többet ministráltam is. Ágoston atyán keresztül kezdtem mélyebben érdeklődni az Egyház iránt. Megismerkedtem Robi atyával is, aki akkoriban itt volt káplán. A Nagytemplom és a Szentcsalád Plébánia káplánjai, valamint ifjúsági közösségei összefogtak, és megalapítottuk a Kecskeméti Lelkes Ifjúság Katolikus Közösséget, a KLIKK-et, ami rengeteg élményt adott nekünk, és segített a hivatásom kialakulásában is. Ekkor már kezdtem komolyan gondolkozni a jövőmön. Azt tudtam, hogy tanítani szeretnék, mégpedig hittant és történelmet. De az volt az elképzelésem, hogy családot alapítok, feleségem lesz és gyerekeim. Végül a gimnázium elvégzése után többek tanácsára jelentkeztem a budapesti Sapientia főiskolára, hitoktatói szakra; egy évet el is végeztem. Annak az évnek a nyarán egy táborban, szentségimádás közben újra éreztem a hívást: Biztos így szeretnéd? Nem jönnél inkább papnak? Ekkor mondtam igent a papi hivatásra. Budapesten végeztem el a szemináriumot.
– Önök 2021 augusztusában papi közösséget hoztak létre itt, a Szentcsalád Plébánián. Mit jelent ez, és mi volt a céljuk?
H. R.: A történet kicsit távolabbról indul. Említettem, hogy négy év után eljöttem a Nyolc Boldogság Közösségből, de azóta is kapcsolatban állok velük. Egy közösséghez sokféle módon lehet tartozni, én azonban akkoriban nem találtam meg azt a formát, amelyben papként kötődhettem volna a közösséghez. Az Egyházon belül működő közösségek tagjai között sok a világi, a szabályokat is ehhez igazítják. A Nyolc Boldogság Közösségben voltunk néhányan papok, különböző egyházmegyékből, akik segítettünk a nyári táborokban, utána pedig spontán módon találkoztunk, havonta egyszer. Felmerült bennünk, hogy jó lenne valahogy formába önteni a közösséghez fűződő viszonyunkat. Nem csak lelki kapcsolatot ápolni, hanem találni egy olyan elköteleződési formát, amely képviselhető az egyházmegyénkben, a főpásztorunk előtt is. Miután bátorítást kaptunk ehhez a közösségtől, írtunk egy szabályzatot. Így született meg a Nyolc Boldogság Papi Testvériség, amit a közösség öt évre, kipróbálásra engedélyezett.
Ma már több országban vannak ilyen papi közösségek, amelyek a Nyolc Boldogság lelkisége szerint szeretnének élni. Ez az alap. Később Zoli is belépett. Nem volt ismeretlen előtte a közösség, a szemináriumi évei alatt járt ki hozzájuk az Örökimádás-templomba. Miután mindketten elköteleződtünk a papi testvériségben, azzal kerestük meg a főpásztorunkat, hogy papi közösséget szeretnénk itt létrehozni az 517-es kánon alapján, amely kimondja: plébániát papok közösségére is lehet bízni. A Kaposvári Egyházmegyében és az Esztergom-Budapesti Főegyházmegyében is van már példa erre. Ami nálunk más, az az, hogy mi nem csupán egyházmegyés papok vagyunk, hanem a Nyolc Boldogság Közösséghez tartozunk, annak is a papi testvériségéhez, és így alkotunk itt közösséget. A Szentcsalád Plébánián, ahol szolgálunk, sok-sok közösség működik. Számomra nagy ajándék, hogy papi közösségben vezetjük ezeket.
I. Z.: Különösen érdekes volt, hogy nem Robi atya vagy én találtuk ki ezt, hanem mindketten, más-más helyen. Két hasonló gondolatvilág találkozott, és nagyszerű, hogy ezt a gondolat meg is valósulhatott. Van igazság abban, amikor azt mondják a papokról, hogy magányosak, egyedül vannak. Ezért is olyan lényeges mindkettőnk számára a közösségi együttlét. Hiszen az Egyház alapvetően közösség. Mi sem önállóan, egyenként, hanem közösségben próbáljuk képviselni az egész Egyházat. Sokan kérdezték, mi szükség erre, mi a célunk ezzel a közösséggel. Nem akarunk semmi különöset, csak tenni a jót, jól. Ahogy azt Kazinczy is írta.
– Az utóbbi időben sokat hallani a papi magányról. A pap másokért élő ember. Ennek ellenére is lehet magányos?
I. Z.: Ez azért fordulhat elő, mert a papok is ugyanolyan emberek, mint mindenki más. A teremtésből kiindulva, Isten férfinak és nőnek teremtette az embert, tehát társas kapcsolatra, valamilyen közösségre szánta. Azzal, hogy a papok egyedül élnek, együtt jár a magányosság is. Általában negatív értelemben használjuk ezt a szót, de a mi életünkben a magány sokszor áldásként, értékként van jelen. Jó néha este becsukni az ajtót, jó, hogy tudok kicsit egyedül lenni. Amikor a pap életében a magány kifejezetten negatívumként, teherként jelenik meg, az valami más problémára utal. Ha papként megpróbáljuk az életünket valóban Isten kezében tartani, akkor az egyedüllét ellenére sem feltétlenül uralkodik el rajtunk a magányosság, és nem jelent rosszat, nehézséget az életünkben.
H. R.: Azt is el kell mondani azért, hogy mi nagyon elkényeztetett helyzetben vagyunk, mert egy nagy, városi plébánián szolgálunk, ahol sok az ember, sok a közösség. Nálunk nem az a probléma, hogy kevesen jönnek, nem az a kérdés, hogy mit fogok csinálni, ha senki nem nyitja rám az ajtót, hanem inkább az, hogy a sok minden közül mire leszek kénytelen nemet mondani. Ez nagyon más helyzet ahhoz képest, ahogyan egy kis faluban vagy éppen több település között szaladgálva szolgál valaki. A pap testvéreimen azt látom, hogy aki igényli a társaságot, az igyekszik kialakítani egy papi közösséghez hasonló kapcsolatot a társával. Mi is többféleképpen próbáltunk papi közösségeket alkotni, hogy találkozzunk, tudjunk együtt imádkozni, együtt étkezni, beszélgetni egy jót. Akik vágyakoznak erre, azok megtalálják a módját. Akik magányosak maradnak, azok általában nem tudnak, vagy nem akarnak kialakítani ilyen kapcsolatot, nincs igényük a találkozásra, beszélgetésre. Én örülök, hogy itt az egyházmegyében több pap testvérem is igényli, hogy időről időre találkozzunk, együtt legyünk.
– A papi közösség azt is jelenti, hogyha valami súlyosabb gondjuk van, azt megbeszélik egymással?
I. Z.: Én más városokban is szolgáltam az egyházmegyében, Kiskunfélegyházán, Kiskunmajsán. Robi atya eddig csak Kecskeméten. Korábban is mindig úgy volt, hogyha bármi problémánk adódott, felhívtuk egymást, számíthattunk egymásra. Egy papnak sokkal egyszerűbb egy másik pappal megosztani a gondjait, mert ő jobban megérti, mint akárki más.
H. R.: Hozzátartozik a történethez az is, hogy mi már nagyon régóta ismerjük egymást. Zoli középiskolás volt, amikor én kezdő papként idekerültem. Soha nem voltunk különösebben nagy barátok. Akkor történt nagy változás a kapcsolatunkban, amikor Zolit felszentelték. Idővel valóban megbeszéltük egymással a dolgainkat. Később egy városba kerültünk, most pedig ugyanazon a plébánián szolgálunk. A kapcsolatunk nem feltétlenül a nagy rokonszenven vagy barátságon alapult, hiszen személyiségben, vérmérsékletben is mások vagyunk. De összeköt bennünket a papság, a papi közösség, és ebből alakult ki közöttünk egy, a barátságnál is mélyebb, testvéri kapcsolat.
– Ha valamilyen komolyabb kérdésben nem tudnak egyezségre jutni, hogyan kerülik el a veszekedést?
H. R.: Zolival nem lehet veszekedni, ő nyugodtabb természet, mint én.
I. Z.: Nem olyan régen hoztuk létre ezt a papi közösséget, nincs még egy éve sem. De a tapasztalat azt mutatja, hogy nagy ellentétek nincsenek közöttünk.
– Ez a papi közösség mennyiben segíti Önöket a lelkipásztori hivatásuk gyakorlásában?
H. R.: Számomra mindig is fontosak voltak a formák, mert ezek adnak keretet az ember életének. Ezért is küzdöttem, hogy a közösségemnek legyen egy papi ága. Az előző káplán atyával is nagyon jól megértettük egymást, közösen imádkoztunk, ráadásul bizonyos értelemben össze is voltunk zárva a koronavírus-járvány miatt. A papi közösségben nagyon lényeges, hogy nem alá- fölérendeltségi viszonyban vagyunk együtt, hanem egyenrangú felekként. Ez nagy erőt és szabadságot ad nekem, jó, hogy nem kell mindig mindent egyedül kitalálnom, megoldanom. A fontosabb kérdésekben persze eddig is kikértem a képviselő-testület véleményét, de nagy előnyként élem meg, hogy van egyfajta szűrő az életemben. Ez azért is működik jól, mert Zolival nem vagyunk egyformák, ő nyilván másképp lát dolgokat, mint én. Hétköznap mindketten tesszük a magunk dolgát, de vasárnap esténként együtt vacsorázunk, megbeszéljük az elmúlt hetet és a következő heti terveket.
I. Z.: A lényeget tekintve ugyanígy gondolom én is.
Napjainkban sokat hallani a papság válságáról. Véleményük szerint miért jó papnak lenni?
H. R.: Dolgoztam világi munkahelyen is, és az a tapasztalatom, hogy minden munkának van olyan része, amit az ember nem annyira szeret. Ha valaki pap lesz, az együtt jár azzal is, hogy adminisztrál, épületeket tart fenn, intézményeket segít. Sokrétű hivatás a papság, és kibontakozhat benne a lelkipásztor.
Mindenki megtalálhatja a papi szolgálatban azt, ami közel áll hozzá, amit szívesen csinál. A nehézségek pedig kihívást jelentenek, amikkel szembe kell nézni, végiggondolni, hogyan lehet megoldani őket. Úgy látom, a nehézségek szép lassan mindig elsimulnak, a gondok megoldódnak, Isten kegyelméből is, többnyire egészen másképpen, mint ahogyan azt én eredetileg elgondoltam.
Hálát adok azért, hogy amit papként adni tudok, arra ezen a plébánián megvan az igény, a befogadóképesség. Ez nagy ajándék nekem.
I.Z.: Én is úgy érzem, hogy jól választottam hivatást. A helyemen vagyok, azt tehetem, amit szeretek, és amiben jól is érzem magam.
