Rabszolgasorsra ítélve – Megnyílt a Terror Háza Múzeum vándorkiállítása a Wojtyla Házban
Képgaléria
A történelmi visszatekintés Csuvár Anna és Borsi Blanka, a Kodály iskola növendékei fuvolás műsorszámával vette kezdetét, majd Farkas Pál, a Wojtyla Barátság Központ programszervezője felkérésére Jánosi István tanácsnok, önkormányzati képviselő köszöntötte a jelenlévőket, emlékeztetve a közönséget, hogy a Terror Háza immáron negyedik alkalommal hoz kiállítást Kecskemétre.
A Rabszolgasorsra ítélve című tárlat a Gulág táborrendszer történetét, és a szovjet lágerekbe deportált több mint 700 ezer magyar sorsát mutatja be. Közülük 300 ezren soha nem tértek vissza hazájukba.
A háborúban vereséget szenvedett Magyarország polgárainak elhurcolása – munkaerejük jóvátételként való kizsákmányolása mellett – azt a célt is szolgálta, hogy a szovjet megszállók világossá tegyék, „ki az új úr a házban”. A Szovjetunió meghódított területnek tekintette Magyarországot: a kommunista ideológiának megfelelően igyekeztek megtörni a társadalmi ellenállást és leszámolni vélt ellenségeikkel – fogalmazott Balogh Gábor.
A kiállítási anyagot áttekintve világosan kiderül a szemlélő számára, a tablók korántsem szorítkoznak puszta eseményfelsorolásra, vagy a szikár tények rövid ismertetésére: korabeli fotókkal, visszaemlékezésekkel, dokumentumokkal, levelekkel, térképekkel elevenítik fel a kényszermunkára hurcoltak életét.
A történész rámutatott: a foglyok egészségét nem csupán a kíméletlen fizikai munka tette próbára. A fűtetlen deszkabarakkok lakói a nem megfelelő ruházat, alultápláltság, a hiányos orvosi ellátás, valamint az őrök kegyetlenkedése miatt egyaránt szenvedtek.
A kiállítás látogatói többük sorsával is megismerkedhetnek – azokkal, akik odavesztek, és azokkal is, akik valami isteni csoda folytán túlélték a megpróbáltatásokat, mint például Rózsás János, a „magyar Szolzsenyicin”, vagy éppen Olofsson Placid atya. Mellettük láthatók a tetteseket is, akik felett jobbára csak a történelem mondott (erkölcsi) ítéletet.
A túlélőknek a borzalmakról évtizedekig hallgatni kellett: hazatérve börtön, jobb esetben élethosszig tartó hallgatás várt rájuk. A kegyetlenkedésekről szóló beszámolók szájhagyomány útján terjedtek, szenvedéseikről sokan még legközelebbi családtagjaik előtt sem mertek beszélni – hangsúlyozta a történész.
Dr. Szeberényi Gyula Tamás országgyűlési képviselő zárszavában néhány kecskeméti túlélő élettörténetén keresztül emlékeztetett a háború utáni magyar történelem eme tragikus fejezetére.
