Vietnám és Kambodzsa mesés tájain – Dr. Falusi Norbert útibeszámolója a Wojtylában
Képgaléria
Egészen más világ az, mint a miénk. 2024. december 25-e, forró, ragadós hőség – kerékpáron próbálunk kitalálni a főútra a kókuszpálma labirintusból. Mióta az utóbbi években komp helyett négysávos híd segíti az átkelést a Mekongon, kezdték felfedezni az európai turisták Ben Tre-t egy dél-vietnámi gyümölcstermesztő szigeten, Ho Si Minh-várostól, az egykori Saigontól mintegy 100 kilométerre, a Mekong és a Ham Luong folyók torkolatánál. Ez nem olyan hely, amely nagy eseményekkel kapcsolatos találgatásokra ösztönöz, mégis az egykor itt lejátszódó véres események visszhangra találtak az egész világon – 1968-ban. Egyesek szerint ez volt a vietnami háború igazi kezdete. De korábban itt született meg – a Ben Tre-től Saigonba tartó úton –, az akkoriban dúló francia gyarmati háborúról szóló Csendes amerikai című regény ötlete Graham Greene brit újságíró fejében.
Manapság már nem a vietnami háború emléke él az emberek mindennapjaiban. Ellenkezőleg, a dél-vietnámi Tartományi Népi Bizottság elnöke azt javasolta a turizmus népszerűsítése érdekében a Covid-világjárvány után, hogy a helyi hatóságok – összefogva a vietnámi kommunista állampárt tagjaival – fokozzák a turizmusfejlesztést.
Ma Vietnám és Kambodzsa több magyar utazó céliránya. Számos utazási iroda szervez utat ide – a kényelem miatt jóval magasabb áron az ottani valóságnál. És sokan választják az olcsóbb, self made utazást, ahogy mi is tettük ketten – a repülőjegyeinket, az éjszakai vonatot, a buszokat, a szállásainkat, a motorbérlést magunknak intéztük, vállalva a szabadság élményén felüli minden esetleges kényelmetlenséget. A legnehezebb döntés az volt, mikor készültünk az utat megelőző hetekben, hogy mit hagyjunk ki a kéthetes vietnámi és a nyolcnapos kambodzsai látogatásunk során.
Van ott valami szemben, amit meg kellene nézni a túloldalon, de jönnek a motorkerékpárosok. Egy tömbből faragott, áthatolhatatlan, állandóan mozgó, dudáló – „hahó, jövök” – folyam. Jönnek minden irányból, a kisebb utcákon is száz-, a szélesebbeken ezerszámra. Jönnek jobbról, szemből, balról, és hátulról, néha egybefolynak, majd szétválnak. Hiába a lámpa, a tábla és a zebra, gyalogosként úgy érezni, nincs előre. Vizsgáljuk hogyan csinálják a helyiek – bátran, lépésről lépésre, kimért tempóban. Mi, először félve, harmadjára már bátran – úgyis kikerülnek. A gyalogos közlekedést az semkönnyíti meg, hogy a járdák tele vannak az egymásba fonódó boltok és műhelyek portékáival, amelyek láthatóan a kereskedők lakásainak előtereként is szolgálnak; és persze a parkoló motorokkal.
Motorfolyam Saigonban / Fotó: Falusi Norbert
Hanoiban jelenleg mintegy nyolcmillió regisztrált járműt tartanak számon, ebből több mint hatmillió motorkerékpár, plusz több mint egymillió járművel más, közeli városokból utaznak a 10 milliós fővárosba. A Hanoi Népi Bizottság a közelmúltban jóváhagyta a következő ambiciózus ötéves gazdaságfejlesztési programot, amelyben 2030-ig korlátoznák a motorkerékpárok használatát több nagyvárosi kerületben.
Hanoiban és Saigonban a közlekedés okozhat meglepő és kellemetlen élményeket azoknak, akik először járnak Ázsiában – a számtalan baleset miatt nem is javasolják a motorkerékpár bérlését turistáknak. Ellenben hamar és olcsón foghatunk applikáción – mi a Grab-et használtuk – taxit, háromkerekű tuk-tukot, vagy alkudhatunk meg triksással. Hanoiban ez inkább már turista attrakció, és kevésbé az áruszállítás eszköze – jeget, széket, levágott tyúkot, kókuszt, meg ki tudja még, hányféle árut motoron szállítanak. Egyre több itt is az autó, de a motor a család elsőszámú járműve, amin gyakran négyen foglalnak helyet – az anya ölében a leánygyermek, az apa és a kormány között áll a kisfiú.
Ázsia országaiban jellemző, hogy nagyon sokan élnek szűk, keskeny utcákban – ilyen udvari lakóházakból álló negyedeket, aminek saját elnevezése van, hutong, főleg Pekingben láthatunk. Ennyire nem szépek a Hanoiban lévők ugyan, viszont annál érdekesebbek, főleg a Đường Tàu vasúti sínes utca, ahol naponta kétszer alig pár centiméterre halad el a vonat az ott lakók bejárata előtt. Ezekben az időpontokban ezernyi turista gyűlik itt össze, hogy lefilmezzék a csigalassan guruló vonatot. A szemfüles helyiek meg is találták ebben a piaci rést a közösségi felületeken indított turista-cunamira, és saját házaik apró előtereit alakították át gyorsan össze- és kinyitható kávézókká, gyorséttermekké az elmúlt években.
Mi lemaradtunk ilyen látványról ugyan, de fordítva megéltük, hogy bennünket filmeznek, amikor kigördültünk Hanoiból a Huéba tartó esti vonaton. Kelet-európaiként a lassú vasút nem ismeretlen – a 13 óra alatt megtett 616 kilométer hasonlóan lomha, mint a Szolnok-Sepsiszentgyörgy vonalon. A különbség reggel a tenger és a sorakozó rizsföldek látványa. A vietnámi vasút megfizethető, belül tágas és tiszta, olcsó Saigon sör és leves kapható, ha teáznánk, forró, tisztított víz szabadon elérhető minden kocsi végében.
Hanoi és – a vietnámi nemzeti-kommunista mozgalom vezetőjéről elkeresztelt – Ho Si Minh város, az egykori Saigon, számos francia gyarmati építészeti emléket hordoz magán. A teljesség igénye nélkül kiemelendő a fővárosban: az öreg mangófákkal szegélyezett Elnöki Palota, mely Indokína egykori kormányzójának rezidenciája volt – Ho Si Minh-nek a felszabadulás után hivatalosan itt kellett volna lakni, de úgy döntött, hogy egy sokkal szerényebb, gólyalábas faházban, a palota mögötti kis tó mellett él. A párizsi Garnier mintájára épült Operaház, és a Szent József-katedrális, amely színes kabátot ölt minden karácsonykor – az előtte lévő téren ilyenkor ragyogó fényekkel díszített betlehemet állítanak.
Az első katolikus térítők a 16. század elején érkeztek Indokínába – Vietnám vallása főként a taoista, konfucionista elemekkel átszőtt buddhizmus, azonban a lakosság többsége ateista.
Az európai stílus keveredik a hagyományos, keskeny, hosszú egy- és többszintes vietnámi „csőházakkal”, melyek egymáshoz tapadva határolják az utcafrontot. Ez az építészeti megoldás a magas telekárak miatt alakult ki. Sok helyütt már átalakították a régi házakat, de maradt meg bőven ezekből a kecses, olykor díszes épületekből.
A régi város legszebb része a Hoan Kiem-tó környékén húzódik végig. Ha már túl zajosnak érezzük a rendkívül nyüzsgő utcákat, a vörösre festett Felkelő nap nevű hídon át betérhetünk a Ngoc Son-templomba. De nem kell sokat ballagnunk, hogy elvonuljunk egy kicsit más templomokba – a faragásokkal, színes sárkányokkal, cserépedényekbe ültetett bonsai fákkal gazdagon díszített Bach Ma-ba vagy a Konfuciusznak szentelt, csaknem ezeréves Irodalom Templomába, mely egyben az ország első egyetemeként működött.
A Ha Long-öböl 1-2 nap alatt bejárhatatlan nagyságú terület, amely közel 2000 csúcsos mészkősziklát ölel magába. A sziklák többsége több száz méter magasak is lehetnek, hajóutunk végén a naplementében elmélázva néztük a porózus kőtömböket, s ívei között aranyló formákat.
Vietnám, Kambodzsa és Laosz 1887 óta francia gyarmat volt, míg az 1950-es évek közepétől az amerikaiak átvették helyüket a kettéosztott ország déli részében, és ezzel lényegében kezdetét vette a kegyetlen és véres (polgár)háború – a Szovjetunió által támogatott – északiak ellen. Az amerikai katonai jelenlét 1968-ra mindhiába nőtt több mint félmillióra, a gerilla-hadviselés ellen nem volt ellenszerük a dzsungelben és a földalatti kazamatarendszerekben szinte láthatatlanul mozgó Vietkongokkal szemben.
1975-ben az utolsó bástya, Saigon is elesett, utat nyitva a két Vietnám egyesítéséhez. Ezeket a zűrzavaros évtizedeket segít megérteni a War Remnants Museumban tett látogatásunk. Saigon ma egy pörgő, multikulturális, kereskedelmi metropolisz, nyugati és ázsiai nemzetközi vállalatokkal, felhőkarcolókkal, elegáns butikokkal, kávézókkal, és a városra jellemző kettősséggel – masszázs szalonoknak álcázott bordélyházakkal, nyomorral telt szűk, áporodott szagú sikátorokkal.
Ho Si Minh város veleje a Dong Khoi, a Notre-Dame-katedrális környéke, ahonnan kényelmes sétával érjük el a Saigon folyót, miközben elhaladunk olyan nagy múltú szállodák mellett, mint a Continental és az idén 100 éves Majestic. Egykor ezek teraszán kortyolgatták a francia gyarmatosok citron press-üket és abszintjüket – nemhiába hívták Saigont „Kelet Párizsának”. Néha nehéz megmondani Európa mely részébe csöppentünk bele, mégis nagyon más mint az öreg kontinensünk, hiszen a dinamikus mindennapi élet az eukaliptuszfák és a buja növényzet ernyői alatt játszódik.
A császárságnak a kommunisták vetettek véget 1945-ben. Hue dicsőséges napjait ma is a fallal körülzárt Tiltott Bíborváros jelenti, ahová kizárólag az uralkodó és az őt kiszolgáló személyzet léphetett be. A bágyadtan előkelő városba reggel érkeztünk vonattal. A szitáló eső sem árnyékolta be a színes udvarokból udvarokba nyíló látványt a királyi palotában, ami a feng shui szabályai szerint épült. Órákat lehet itt úgy sétálni komótosan, hogy néha egyedül vagyunk a természetbe illeszkedő paloták, pavilonok, tavak, kertek és kapuk ázsiai ódon meseországában.
Hueból busszal, végül autóval érkeztünk Hoi An-ba, amely színes, megkopott kereskedőházairól, folyóparti utcáinak hálózatáról és kínai, japán, valamint európai stílusú épületeiről híres. A város a 19. század végén elvesztette jelentőségét, miután csatornái eliszaposodott, azonban teljesen megőrizte hajdani külsőjét. Szerencsére nem vált az enyészetté – a lengyel Kazimier Kwiatkowsky (1944-1997) az utolsó előtti órában mentette meg az 1990-es években. Neki köszönhető, hogy ma is láthatjuk a 15-19. századból származó, szorosan egymáshoz tapadó, okkersárga kereskedőházak sorát.
Mára az autókat kitiltották Hoi An óvárosból – a hotelek többsége ingyen biciklit biztosít a vendégeknek. Hoi An ma festői városka, hangulatos éttermekkel, kiváló textil, bőr, valamint kerámia tárgyakat értékesítő boltokkal, valamint avokádós kávét, tojáskávét és kókuszkávét árusító kávézókkal. A Hoi Anban való étkezés tiszta élvezet. Ami kihagyhatatlan, a Bánh Mi Phuong nevű helyen megkóstolni a fantasztikus vietnámi szendvicset, a „bánh mit”, aminek csodájára járt a sztárséf Anthony Bourdain is. Valószínűleg a tökéletesre sült szendvicsbe tett töltelékben van a titok.
Hoi Anban egyedülálló látványt nyújt a sok ezer lampion és a lámpások elengedése a Thu Bon folyón. Papírból hajtogatják a kis, színes, virágkehelyszerű tartókat, melyekben elhelyeznek egy gyertyát is, remélve, hogy a vágyaink teljesülnek.
Ben Tre város és vidéke Vietnam kókuszdió fővárosa, a nyugalom és a rusztikus hitelesség oázisa. Saigonhoz képest óriási a kontraszt, ahol építészetileg kevés látnivaló található ugyan, cserébe a Homokhátsághoz szokott szemünknek felfoghatatlan tájba kerülünk bele. Ezért is volt az egyik legjobb élményünk kerékpárral felfedezni a helyi falvakat, és a kókuszpálmák között kanyargó keskeny ösvényeken tekeregni, amelyekhez hozzájönnek a rizsföldek, a trópusi gyümölcsös kertek, és a számtalan vízcsatorna, aminek kisrészét csónakon jártuk be.
A Ham Luong folyó egyike a Mekong-delta kilenc mellékfolyójának, ahol a folyó egy fő vízi út, amely számtalan helyi közösség életét szolgálja, önmagában festői szépségével. A helyiek a kókuszfát „az élet fájának” nevezik, így nagyon sokan kókuszdió termesztésből és feldolgozásból próbálnak – igen nehéz körülmények között – megélni.
A helyi kézművesek kókuszból készítenek konyhai eszközöket, mint tálakat, kanalakat, szappant, a pálmatörzsből bútorokat, a levelekből szőnyegeket, kalapokat, táskákat, míg a kókusz rostjából szőnyeget, kötelet és parkettát. A levét fogyasztják frissítőként, és használják a kókusztejet a zamatos ételek elkészítéséhez.
Az amerikaiak csak 1994-ben szüntették meg az embargót Vietnámmal szemben, és a külföldi befektetők nem csak a pénzt hozták, hanem a nyitottságot is. Tényleg minden is eladó, bárhol lehet vásárolni – és elképesztő helyeken lehet szolgáltatásokat igénybe venni, mint például az utcán az árnyékos fa alatt hajat vágatni. Akár városban, akár faluban vagyunk, bizniszelnek mindenhol. A vietnami városok jellegét az ezernyi kis szatócsboltok, műhelyek, francia kolonista sárgára festett épületek, a számtalan kifőzde, utcai ételes standok színes világa adja meg.
Az internet gyors, Kínával ellentétben nyitott és olcsó is – a reptéren vásárolt SIM-kártyánkat segítették üzembe állítani. Viszont Vietnám netfüggővé vált – mindenki bújja a mobilját, nemcsak a fiatalok, az idősek is, a piaci árusok, és az utasát váró triksás is.
Különleges helyek a piacok Vietnámban, ahol autentikus élményben részesülünk, ha ellátogathatunk ezekre a nappali és az éjszakai nyüzsgő minivárosokba. A különbségek itt is szélsőségesek az európai szemnek, mint általában a Távol-Keleten. Bárminemű hús és friss tengeri herkentyűk, mint a rákok, garnélák, csigák és kagylók hűtését, az igényesebb helyeken jéggel oldják meg a 30 fokban; néhol azonban szabadon lógnak a baromfik, s legfeljebb egy ventilátor tartja távol a legyeket. Az árak viszont meglehetősen barátságosak, és mint Isztambulban, kötelező alkudozni.
Magyar pénztárcánknak is kedvezők az árak – minden a fele vagy valamivel olcsóbb, mint itthon. 3 és 4 csillagos szoba két főre esténként, reggelivel együtt már 15-20 ezer forintért foglalható. Az óriási ételdzsungelben a leveseknek számtalan a variációja, amiket 600 és 1500 forint között szinte bárhol megkaptunk. Fizetéskor figyelnünk kellett azonban nagyon, mert 2 dollár értékű kókuszkávéért több tízezer vietnámi vondot számoltunk le. Talán egyszer itt is sorra kerül majd, mint ami egykor Romániában, hogy egyszerűen levágnak három nullát.
Vietnám pártállam, melynek egyetlen szereplője a Vietnámi Kommunista Párt, ezért nem léteznek ellenzéki pártok. Zászlókon és propagandaplakátokon fennen hirdetik a kommunizmust. A falakon Ho Si Minh idézeteket olvashatunk, amivel gyakran találkoztunk a következő: „Semmi sem értékesebb a függetlenségnél és a szabadságnál”.
Ho Si Minh emlékműveket minden településen állítottak – szobrainak többsége a vezető iránti máig élő tisztelet jele, és egyben dekorációs cél. Ő vezette az idegen gyarmati hatalmak, különösen a franciák, majd az amerikaiak elleni forradalmi mozgalmat. Végakarata ellenére, Ho apó nyughelyéül – Leninéhez hasonló – márványmauzóleumot emeltek a Ba Dinh téren Hanoiban, s bebalzsamozott holttestét üvegvitrinbe helyezték el.
Minden sarkon kávézók, hipszter bárok és miniszékes-miniasztalos pho- és egyéb levesezők. Kevésbé beszélünk róla, de Vietnám a második legnagyobb kávétermelő a világon. A tojáskávé nem a latte avokádóval egyidőben került rá a menüre, a története az 1940-es évekig nyúlik vissza, ami olyan mintha egy igazi olasz tiramisut kortyolgatnánk.
Vietnám konyhája tényleg csodálatos – együnk akár elegáns étteremben vagy az utcai kifőzdésnél. Leveseik könnyűek és változatosak – csirkével, marhával, rákkal és a forró lébe, finomra vágott hagymával, zöldfűszerekkel (koriander, bazsalikom, vízi spenót), erjesztett fokhagymával, citruslével tényleg új életre keltik az ízeket. A friss zöldek standja nem ok nélkül a vietnámi piacok királynője. A leveseket általában tésztával készítik, az alapanyaga viszont eltérő – rizsen kívül édesburgonyából, nyílgyökérből és yam gyökérből is készülhet. Érdekesség, hogy elvitelre nejlonzacskóba kötözik a levet, mellé kis dobozba a hozzávalókat. A leves fogyasztásához egyszerre használtunk kanalat és evőpálcikát
A Hu tieu, másként a Megkong-delta pho levese, a helyiek nagy kedvence. Az északi phoval ellentétben minden szempontból vibrálóbb étel, lényegét a sertéshús és a tenger gyümölcseinek házassága fejezi ki. Sztenderd készlet az asztalon a lime, halszósz, finomra vágott csili és friss erős paprika.
Egyébként a halat, a csirkét, a bárányt és a marhahúst előszeretettel fogyasztják Vietnámban, de nagyra értékelik a kerek páncélú rákot, kagylókat, osztrigát, és a teknőst. A gyümölcsöket – mangót, maraguját, dinnyét, banánt, sárkányt gyümölcsöt, licsit – desszertként ettük. A tea egész egyszerűen nemzeti ital, és mindenhol előfordul, ha a hokedliszerű székeken márcsak ketten is üldögélnek.
Vietnámi utunk végén nem tölthettük volna a karácsonyt szebb és melegebb helyen, mint a csendes Ben Tre-ben, ahol egy vietnámi család tradicionális bútoraival berendezett házában szálltunk meg. A banánfákkal és pálmákkal övezett otthonuk igazi oázisunk volt a Mekong-deltában. Innen utunk Kambodzsán belül Angkorba vezetett, a dzsungel zöldjében évszázadokra elveszett, majd ismét felfedezett templomhegyek civilizációjába.
Kambodzsa nem fog többé nyugodni hagyni. Az újságíró egyik legfontosabb eszköze az élmény, és igazán örülünk, ha azt valóban erős, tartós és kitörölhetetlen anyagként hozzuk magunkkal. Kambodzsa lélekemelő és megterhelt, gyönyörű és nehéz; ez a kettősség azonban súlyosabbnak és nyomasztóbbnak tűnt a valóságban, mint az utazás előtt arról olvastam, vagy amit ázsiai útjaim során eddig tapasztaltam. Virágzóbb és tragikusabb története kevés népnek van, mint a khmereknek.
Történelmük mutatja, hogy nincs egyenes vonalú társadalmi fejlődés, mert hiába tesszük egy sorba az angkori civilizációt a világtörténelem nagy kultúráival, ha a khmer nép – máig érthetetlen – nagy öngyilkossági kísérletében csaknem hárommillió honfitársukat mészárolták le alig öt év leforgása alatt a hetvenes évek második felében. Innen kellett újrakezdeniük. Kambodzsa egyike azoknak a helyeknek, ahol a dolgok újra tanítanak.
Három tucatnyi utassal a fedélzeten, légcsavaros repülőn hagytuk el december 26-án késő délután a ragadós meleg Saigont, s az egyre felkapottabb nevű város, Siem Reap-ba indultunk. Itt van Angkor ősi városának új repülőtere, és innen indulnak bérelt tuk-tukkal, motorral, autókkal a romtemplomok legmodernebb mai felfedezői.
Ez az elsüllyedt civilizáció, ahol máig csaknem 1000 templomot és szentélyt tártak fel, a 15. században „veszett el” az emberiség szeme elől. Az őserdő ezután lassan benőtte a lótuszrügy alakú tornyokkal díszített templomhegyeket, s épületeit, kapuit, csarnokait átszőtték a monszunerdők 30-40 méter magasra törő óriás fügefái. A város hírét a legendákon kívül csak a helyi khmer családok őrizték évszázadokon át, míg az Indokínát őrző francia gyarmatosok fel nem fedezték újra a 19. század közepén. Siem Reap alig volt akkor több egy falunál, mely onnantól kezdett el nőni, mikor elkezdték kiszabadítani a fák fogságából a faragott kőtemplomokat. Ez egészen az 1960-as évek végéig tartott, amikortól a polgárháború, és az amerikai-vietnámi háború egyre távolabb tartotta a turistákat.
Ma a Kecskeméttől valamelyest nagyobb Siem Reap gazdasága elsősorban a turizmusra épül, és az Angkorba érkező vendégek kiszolgálására, bárokkal, utcai és divatos éttermekkel, szállodákkal, kézműves üzletekkel, kávézókkal, motorkölcsönzőkkel. Jól és kevésbé jól, de egyre több helyi beszél angolul, akik szívesen mesélnek Kambodzsáról, Indiana Jones-hoz hasonló kincskeresőkről, és adnak hasznos tanácsokat, mint ezt tette sofőrünk a reptérről bevezető úton.
Populáris korunkban Angkor a népszerűségét mégis inkább az amerikai filmiparnak köszönheti, ugyanis a Ta Prohm-templomban, ismertebb nevén a Tomb Raider-templomban forgatták Angelina Jolie főszereplésével a Lara Croft: Tomb Raider című filmet még 2001-ben. Az Instagram turisták száz fotón át is pózolnak, hogy legalább egy tökéletesen sikerüljön Angkor egyik leglátogatottabb templománál, melyre a régészek 1860-ban találtak rá az őserdő mélyén.
Angkor a templompiramisok letűnt országa, melynek meghatározó vallása a hinduizmus és a buddhizmus volt, falai között könyvtárak, templomok és szentélyek működtek, falain kívül több tízezren éltek falvakban. A felfelé törő, kolosszális sziklavárosrendszer a 9. és a 13. század között épült, de lakói – a belső és a külső harcok, s az öntözőrendszer összeomlása miatt – a 15. század körül elhagyták. Mikor évszázadokkal később a világ megismerte Angkort, csak úgy emlegették, mint a dzsungelbe süllyedt Atlantisz és India Bábel tornya. Valóban ilyesmit éreztünk mi is, amikor napi 7 dollárélt bérelt Honda Scooper motorunkon, reggeltől estig, három napon át, 30 fokban az óriási, ősi, legendás fák árnyékában tekeregtünk Angkor csodálatos templomai között.
Angkor voltaképpen a vízözön civilizációja, egykori lakói évenként megélték az áradást és a világ – mint szárazföld – megteremtését. Mindez úgy jelent meg a templomok és a városok építésekor, hogy azokat széles – vízzel telt – várárokkal vették körül; az univerzumot a világtenger határolja ugyanis az indiai mitológiában. A faragott falakon a khmerek dicsőséges csatái elevenednek meg, elefánton vonuló királyokkal, óriás halakkal és teknősbékákkal, a világegyetemet rombolásba táncoló Sivával. Kitörölhetetlen látványt nyújtanak Angkor Thom négy égtáj felé néző kőarcai, a háromfejű kőelefántok, a forróságban hűvöst nyújtó hosszú galériák, a kertekben árnyat adó gigantikus méretű fák. A naplemente Angkor Watban kihagyhatatlan látványosság, ahol alig 15-20 percig tart a csoda, amikor a verőfényes nap – aranysárga megannyi árnyalatán át – átadja helyét az estének, és a homokkőből épült tornyos épületegyüttes árnyékba borul.
Angkor magába roskadó múltját az egymásra borult hatalmas, díszes kőtéglák, a beomlott kupolák, a kidőlt vöröskőből épült falak jelenítik meg. Ennél is nagyobb és gyorsabb pusztítást okoz a műemlékekben a klímaváltozással együtt járó savas eső, melyek lassan elmossák a kőszobrok finom vonásait, örökre eltüntetve Angkort őrző arcait.
Kambodzsában viszonylag egyszerű a közlekedés; motorkölcsönzésre kiváló, mert nemcsak olcsó, de a Vietnámban látottak után nyugalmas is. A városokban rendelkezésre áll a tuk-tuk, amit a Grab appon könnyen találunk. A motoros riksák szintén megfizethetők és kényelmesek is, bár a félreértések elkerülése érdekében elengedhetetlen, hogy az utazás megkezdése előtt megbeszéljük a viteldíjat. Hosszabb belföldi távolságokra opció a repülő, de népszerűbb és jóval olcsóbb az éjszakai alvóbusz. Rázósabb, lassabb és kisebb ugyan, hiszen az egy, illetve kétszemélyes hálófülkéket nem európaiakra méretezték; és a Siem Reap – Sihanoukville közti 520 kilométert, esti hetes indulással, 13 óra alatt rázkódtuk végig összesen 15 ezer forintért. Az pedig teljesen normális ott, hogy a posta szerepét is ellátta a Hotel Busz: az egyik éjszakai megállóban, amikor leszálltam nyújtózni, a jármű alsó rakodó terébe – néhány dollár ellenében – két motort is bezsuppoltak.
Kambodzsa hivatalos pénzneme a Riel ugyan, de mindenhol automatikusan amerikai dollárban mondják, mi mennyibe kerül – vásárláskor dollárt és rielt egyszerre adnak vissza. Az árak, az éttermi és a szállodai szolgáltatások egyébként hasonlók, mint Vietnámban – a turistás helyek némileg magasabbak. De itt is kapni mindent is. Árulnak például benzint literes palackokban a motorosoknak az útmenti gyümölcs és üdítőital árusoknál.
Kambodzsa ma kulturális, történelmi, kulináris és szívmelengető élményeket kínál, amikor az óriás fákkal benőtt ősi templomhegyek birodalmában, meseszép pagodákban, s szilveszterkor a pálmák árnyékában Koh Rong sziget fehér homokos partján sétálunk. És olyan az alföldi ízektől merőben eltérő zamatú, formájú, és szagú gyümölcsökkel megrakott piaci standok között lépegetünk, mint a rambután, a licsi, a durián, a sárkánygyümölcs.
Zsúfolásig teltek a piaci asztalok a frissen kopasztott csirkékkel, sertéshússal, jégben hűtött hallal. Műanyag lavrokban kínálják a rákot, a kígyót, a teknőst, a chilis-sós csigát és fűszeres kagylót. Kambodzsa mindennek ellenére a hiányok és a szélsőséges szegénység országa, mutatja ezt az utcán tornyosuló szemét és kosz, falvakban a roskadozó cölöpházak, városokban a csapatokban kolduló gyermekek. 2021-től az emberkereskedelem a tananyag részét képezi Kambodzsában. És aligha van még egy ország a világon, ahol máig annyi csonkolt kezű és lábát vesztett nyomorék ember él, mint Kambodzsában.
Siem Reap mellett Phnom Penh mutatja ma a fejlődő Kambodzsát – és a kegyetlenül véres múltját. A város jelentése örökre összekapcsolódik a khmerek kollektív emlékezetében az 1975 és 1979 közötti rémuralommal, és az okozott trauma mindig ott fog élni a következő generációkban. Kambodzsa a második világháború előtt, alatt és után is forrongott, nem előzmény nélkül, mert volt itt: európai gyarmatosító politika, kizsákmányolás, elnyomó királyi hatalom, a szomszédos Vietnámból importált nacionalista-kommunista mozgalom, amerikai bombázás, 1998-ig tartó gerillaháború és megszámlálhatatlan mennyiségű visszamaradt taposóakna. (Közbeszúrás: a kambodzsai utászok 2023 óta ukrán katonákat képeznek aknamentesítésre.)
A véres évek közül a legmélyebb sebet a hetvenes évek második felében szenvedte el Kambodzsa. Pol Pot és vörös khmer piszkos bandája gyűlölte a várost, és a magántulajdon teljes eltörlésének céljával egyetlen rizsgyárrá próbálták átalakítani az országot. Hatalomra jutásukkor, 1975-ben a városokból vidékre terelték az embereket, a munkásság és az értelmiség többségét – gyakran gyermekeikkel együtt – megölték a „gyilkos mezőknek” nevezett kényszermunkatáborokban.
A kegyetlenség leghírhedtebb szimbóluma, az egykor középiskolából kialakított Toul Szleng, avagy S-21 börtön, ahol csaknem 20 ezer rabot öltek meg – és mindössze 12-en élték túl. Pol Pot tökéletes ázsiai kommunizmusa több mint 2 millió khmer életébe (Kambodzsa lakosságának ötödébe) került. A horrorisztikus rémuralomnak 1979. januárban vetett véget a bevonuló vietnámi hadsereg.
Az emberek visszafoglalták a városaikat, Phnom Penh mára már tipikus délkelet-ázsiai metropolisszá vált, nemzetközi bizniszt lebonyolító felhőkarcolókkal és bankokkal, külföldi turistákat kiszolgáló sokcsillagos szállodákkal, fancy kávézókkal, kifőzdékkel, olcsó internettel, és nyugati zenétől hangos bárokkal. Árnyoldala is van a kivirágzott éjszakai életnek, rengeteg fiatal khmer lány keresi a dolláros szerelmet.
Kambodzsa elkezdte járni a maga modern útját. A király uralkodik, a kormány kormányoz, bár leváltani nem igen lehet. A gazdaság és a szolgáltató szektor, ha sajátosan is, de bővül. Élni akar az ország. A világra nyitottak, s örömmel fogadják az amerikai, francia, ázsiai, európai, indiai turistákat. És ezt szépen és szerethetően teszik. A kambodzsaiak nagyon kedvesek, vendégszeretet tanúsítanak, mely európai szemünknek olyan jól eső apró gesztusban is megnyilvánul, mint a gyakran használt hagyományos khmer üdvözlés. A „sampeah”-t azt jelenti, hogy a tenyerüket imaszerű helyzetbe helyezik, és lehajtják a fejüket – ezzel mintha az emberi élet iránti szeretetüket is kifejeznék.
