Lélekmentők – A vészkorszak tanúira, Dávid Katalinra és Fahidi Évára emlékeztek Budapesten
Az emlékest vendégei Andrási Andor egykori Sztehlo-árva, Fahidi Éva időskori társa, barátja; Hidvégi Máté, Dávid Katalin fia; Stark Tamás történész, holokausztkutató; Mohos Gábor esztergom-budapesti segédpüspök és Szőke Péter, a Sant’Egidio közösség budapesti felelőse voltak.
A két, hatalmas szellemi örökséget ránk hagyó asszony, Dávid Katalin (1923–2023) és Fahidi Éva (1925–2023) kortársak voltak. Fahidi Éva megjárta Auschwitzot, negyvenkilenc családtagját és rokonát vesztette el a koncentrációs táborban. Hosszú évtizedekig hallgatott az ott átélt szörnyűségekről. Nyolcvanéves volt már, amikor megírta emlékeit, Anima Rerum – A dolgok lelke címmel. Könyvével és előadásaival a reményre, egy igazságosabb és békésebb világ építésére biztatott mindenkit, különösen a fiatalokat.
Dávid Katalin nemzetközi hírű művészettörténész volt. A második világháború végén egyetemistaként, alig húszévesen, életét kockáztatva egyházi személyekkel és diáktársaival együtt zsidókat mentett. A háború után embermentő tevékenységéért elismerést nem kapott, sőt, katolikus hitéért számos megpróbáltatás érte. A magyar szellemi élet köztiszteletben álló és szeretett személyisége volt. Emlékiratait két részben írta meg: Soah – Emlékeim a vészkorszakból és Vasfüggönyös kereszténység címmel.
A mostani rendezvényen a szervező Sant’Egidio közösség nevében Szőke Péter üdvözölte a közönséget. Kiemelte: ma földrészünkön ismét háború dúl, Oroszország ukrajnai agressziója nyomán, és sok európai ország a fegyverkezésben látja az egyetlen lehetséges választ. Faj- és idegengyűlölő, egyre vulgárisabb, erőszakosabb közbeszéd terjed Európa- és világszerte, miközben harminchat színtéren zajlik háború. Szőke Péter megvilágította: ma két olyan emberre emlékezünk, akiknek távozásával kicsit árván maradtunk.
Stark Tamás történész emlékeztetett rá: a holokauszt története a legjobban kutatott, leginkább dokumentált téma. A vonatkozó szakirodalom olyan terjedelmes, hogy szinte lehetetlen áttekinteni. Ennek ellenére sem tudjuk megmagyarázni mindazt, ami történt. Zalman I. Posner amerikai rabbi és író fogalmazta meg A zsidó gondolkodásmód című könyvében: „Sosem leszünk képesek igazolni, megmagyarázni a vészkorszakot, magyarázatot találni rá. Egyszerűen képtelenek vagyunk ilyesmivel próbálkozni. A vészkorszak értelmünkön felül áll, és az ember nem képes megmagyarázni azt, amit fel sem tud fogni.”
Stark Tamás hozzáfűzte: egyszer ki kell mondani azt, hogy a holokauszt nem előzmények nélkül történt, ezt bizonyítja a magyarországi története. Az ehhez vezető folyamat ugyanis nem 1938-ban, az első zsidótörvény kihirdetésekor kezdődött nálunk, vissza kell mennünk a Horthy-korszak hajnalára. Természetesen mindabból, ami akkor történt, nem következett automatikusan a teljes megsemmisítés. Magyarországon az antiszemitizmus 1919/20-ban lángolt fel. A közvélemény, a tömegek, az ifjúság, a hivatalos politika „foglalkozása” a zsidókérdés megoldása volt. A zsidókat tették felelőssé a Tanácsköztársaság miatt, Magyarország összeomlásáért, a trianoni békeszerződésért, minden rosszért. A zsidók megszűntek a magyarság része lenni, alkalmatlan, nemkívánatos idegenként emlegették őket már 1920 elejétől számos korabeli kormányrendeletben, hivatalos dokumentumban, és e kifejezések különböző változatai árasztották el a közbeszédet is.
A holokausztkutató rámutatott: Magyarország 1944. március 19-i megszállását követően a magyar egyházak nem vállalták a nyílt szembenállást, a deportálások ellen azonban felszólaltak, de elsősorban a keresztény elhurcoltak érdekeit képviselték. Ám
a nyilas hatalomátvétel után az egyházi embermentés komoly méreteket öltött. Katolikus közösségek és protestáns szervezetek tagjai és más egyházi személyek rendkívüli bátorsággal keltek az üldözöttek védelmére:
a Slachta Margit által vezetett Szociális Testvérek Társasága, a vértanúhalált halt Salkaházi Sára, Éliás József református lelkész, az evangélikus Sztehlo Gábor. Az embermentők közé tartozott a jezsuita szerzetes, Izay Géza csoportjához tartozó Dávid Katalin is.
Stark Tamás leszögezte: a holokauszt magyar áldozatainak száma meghaladja a félmilliót, több magyar halt meg német megsemmisítő táborokban, mint a frontokon és a szovjet fogságban összesen. Ez az emberiség történetében példátlan tragédia arra tanít: felelősek vagyunk tetteinkért, nem nézhetjük közönyösen, ami a környezetünkben történik.
A háborúk rendszerint társadalmi csoportok, népek, országok elleni gyűlöletkampánnyal kezdődnek. Ha ilyet tapasztalunk, legyen erőnk szembeszállni.
Mohos Gábor esztergom-budapesti segédpüspök a 20. század legnagyobb szörnyűségének nevezte a holokausztot. Kifejtette: a kereszténység kétezer éves története során mindig meghatározó volt a zsidósággal való kapcsolat, de sok olyan esemény történt, ami nem egyeztethető össze a tiszta katolikus hittel. Ahogyan Dávid Katalin fogalmazott emlékirataiban: a keresztények között régóta jelen lévő antiszemitizmus valamilyen mértékben felelős a holokauszt megtörténtéért, és ez Isten előtti felelősség. A Katolikus Egyház tiszta hiten alapuló kapcsolata a zsidósággal a 20. század második felében kezdett úgy megfogalmazódni, ami reményt ad számunkra:
olyan tisztelettel, megbecsüléssel tekintünk egymásra, ami segít abban, hogy ne történjék még egyszer ilyen szörnyűség.
Más népek történetében is előfordultak rettenetes népirtások, de arra, hogy ennyire szisztematikusan próbáljanak egy velejéig gonosz eszme jegyében egy népet kiirtani, nincsen más példa a történelemben.
A segédpüspök emlékeztetett rá: a II. Vatikáni Zsinat megfogalmazása szerint a Katolikus Egyház kapcsolata a zsidósággal teljesen egyedülálló, egyetlen más vallási közösséggel, néppel sem áll ilyen közeli kapcsolatban, és ez még akkor is így van, ha ez a kapcsolat sok sebet kapott az évszázadok során. „Az, hogy Jézus, akit mi az Egyházunk alapítójának tekintünk, emberként a zsidó népnek a tagja, számunkra egyedülálló módon mély, identitásbeli kapcsolatot jelent.” Mohos Gábor leszögezte:
a holokauszt nemcsak egy nép életében felfoghatatlan borzalom, hanem tükör az egész emberiség előtt is: hová tud eljutni az embertelenség, és hová nem szabadna soha többé eljutnia.
Ha hiszünk a teremtő Istenben, és kapcsolatban szeretnénk lenni vele, akkor tudnunk kell: Istennek mindenki egyformán gyermeke. Innen ered az összes ember és minden nép egyenlő méltósága. Ha békés jövőben szeretnénk élni, nem szabad, hogy megsértsük az ember méltóságát, mert ha ezt tesszük, attól kezdve elindul egy spirál, ami nagyon rossz irányba vezet. Ez ellen fel kell emelnünk a szavunkat. A Katolikus Egyház legfelső, „Péter utódjának” szintjén az utóbbi évtizedekben mindig ezt tette, felszólalt a háborúk és egyes embercsoportok hátrányos megkülönböztetése ellen, illetve a béke és egy igazságosabb, testvériesebb világ megvalósítása érdekében. A katolikus média, de az egész Egyház feladata is, hogy felhangosítsa ezeket a megnyilvánulásokat. A segédpüspök nagyon fontosnak tartja azt is, hogy próbáljuk építeni a kapcsolatokat, törekedjünk a párbeszédre, egymás jobb megismerésére.
Mohos Gábor végezetül kiemelte: a holokauszt idején azokban mutatkozott meg a tiszta keresztény hit, akik életüket is kockára tették, hogy embertársaikon segítsenek.
Őriznünk kell a holokauszt emlékét, szembenéznünk történelmünk e borzalmas időszakával, hogy emberséges jövőt építhessünk.
Andrási Andor, a Sztehlo Gábor Gyermek- és Ifjúságsegítő Alapítvány létrehozója, Fahidi Éva időskori barátja, segítője felidézte: Éva egy jómódú, középosztálybeli zsidó családba született, édesapjának fatelepe volt, minden szükséges dolgot megkapott gyermekkorában. Egyházi iskolába járt, először evangélikusba, majd a debreceni Svetits Katolikus Gimnáziumba, ott is érettségizett. Éva mindig emlegette, hogy a Svetitsben nem volt antiszemitizmus. Ilyen háttere volt, amikor 1944. március 19-én bejöttek a németek, és őt családjával együtt Auschwitzba hurcolták.
Andrási Andor szerint Éva kálváriájának három fő momentuma volt: az egyik, amikor a koncentrációs táborban elszakították a szüleitől és a többi családtagjától. Egyedül maradva megkérdezte a kápótól, mikor találkozhat velük. Ő nevetve mutatott a kéményből felszálló füstfelhőre: „Ott vannak!” A második momentum: hogyan lehetett ilyen körülmények között életben maradni? Itt
számít a közösség ereje.
Az őrök ötös csoportokba osztották be őket. A túlélés technikája az volt, hogy még ebben a rettenetes helyzetben is megpróbáltak ember módjára élni. A harmadik momentum: Amikor a szövetséges csapatok már egészen közel voltak, a németek felszámolták a munkatábort, és elindult a halálmenet. Eljutottak egy kis patakhoz, melyet fahíd szelt át. Keskeny volt, az ötös sorokat nem lehetett tartani, nagy kavarodás támadt. A menet végét felügyelő SS-tiszt előreszaladt, hogy rendet tegyen. Éva annyira kimerült volt már, hogy lerogyott a patak mentén a fahídnál. Közben a menet elindult, ő pedig ott maradt egyedül. Fahidi Évát egy fahíd mentette meg az életre.
Andrási Andor megemlítette azt is, hogy 2015-ben, a holokauszt hetvenedik évfordulójára emlékezve a német parlament alsóháza, a Bundestag meghívta Évát, aki beszédet tartott. Angela Merkel akkori kancellár is jelen volt.
Éva kinyilvánította: nem gyűlöl senkit, mert a gyűlölet lélekromboló, és viszontgyűlöletet szít, aminek soha nem lesz vége. Valahol valakinek meg kell szakítania a gyűlölet láncolatát.
„Megszállott módon” hirdette az emberek közötti megértést, elfogadást, reményt, szeretetet.
Hidvégi Máté, Dávid Katalin fia visszaemlékezett, hogy mit mondtak a barátok, ismerősök édesanyja halálát követően: árvának érzik magukat, hiányzik a derűje, a mosolya. „Nálam árvábbnak biztosan nem érzik magukat” – mondta az ismert biokémikus. Hozzátette: neki a legjobban az hiányzik vele kapcsolatban, amit a katolikus teológia a szellemek megkülönböztetésének nevez. Az édesanyja meg tudta mondani, hogy mi a jó és mi a nem jó.
Hidvégi Máté felidézte, hogy édesanyja a vészkorszak idején, egyik húgával, Idával együtt részt vett a zsidómentésben, a jezsuita Izay Géza csoportjának egyik vezető tagjaként. Erről sokat mesélt a családnak. Hidvégi Máté biztatta, mondja el mindezt a tévében, újságoknak. Ő azt válaszolta, hogy nem beszél erről, mert az Izay-csoport tagjai a háború után megfogadták: hallgatni fognak az embermentésben betöltött szerepükről, nehogy valami előnyük származzon ebből, vagy valaki köszönetet mondjon ezért.
Édesanya azt mondta, hogy emberségünk legelemibb része az, hogy üldözött embertársunknak segítünk. Az üldözöttek mentése ugyanolyan elemi dolog, mint a levegővétel.”
Miután azonban történészek rávették az Izay-csoport néhány tagját, hogy beszéljenek, és ez megjelent nyomtatásban is, ő is igent mondott arra, hogy megírja az emlékeit.
Hidvégi Máté szerint ha egyetlen szóval kellene jellemeznie az édesanyját, akkor azt mondaná: katolikus volt. A gyászjelentésére is azt írta: a Római Katolikus Egyház tagja. Ez volt édesanyja számára a legfontosabb. Vallotta:
a katolikus – egyáltalán, a keresztény – ember nem lehet antiszemita.
Édesapja, Hidvégi György holokauszttúlélő volt, hetvenhárom rokonát gyilkolták meg a vészkorszak idején. Édesanyja mindig azt mondta Máténak: ha nagyon hathatósan akar imádkozni, akkor a holokauszt-vértanú rokonaikat kérje meg, hogy járjanak közbe.
Az emlékező esten elhangzott:
Dávid Katalin és Fahidi Éva életútja azt jelképezi, hogy a világ minden borzalma ellenére is a jó erősebb a rossznál.
Örökségüket tovább kell adni a jövő nemzedékének.
Az eseményen Bálint András Kossuth-díjas színművész, rendező olvasott fel megrázó, Isten végtelen irgalmasságát és szeretetét is kifejező részleteket Dávid Katalin és Fahidi Éva emlékirataiból.
