Emberek szolgálatában – Kik voltak a ferences zsidómentők?
Gyakran beszélünk a második világháború embertelenségeiről, de az ellenségeskedés és gyűlölet árnyékában, az óvóhelyeken, pincékben, templomokban és rendházakban napról napra utat tört magának a fény. Elfeledett történetek, amelyeket a háború napjaiban félve óvtak attól, hogy kiderüljön.
Az igazság mégis napvilágot látott az elmúlt évtizedek során. A nemzetiszocialista rezsim üldözése elől így menekülhetett meg közel kétszázezer magyar zsidó, akik mentésében a ferences testvérek is kivették a részüket. Ezekről a hőstettekről korabeli rendi jelentésekből és naplóbejegyzésekből tudunk. Kálmán Peregrin OFM történész kutatásainak köszönhetően egyre több részletet ismerhetünk a zsidómentő és áldozatvállaló ferencesekről – közülük hét testvérnek a kanonizációs eljárása is folyamatban van.
A második világháború vége felé, 1944–1945-ben a pesti ferences templomban szolgáló testvérek „a szentferenci vállalkozó szeretet szellemények megtestesítői voltak” – így nyilatkozik Takács Ince házfőnök az 1945. július 19-i rendtartományi káptalanra írt jelentésében. És valóban, a ferencesek abban az időszakban erejükön felül láttak el számos feladatot. Ugyan belvárosi templomuk nem volt plébánia, a főváros bombázásának áldozatul esett templomok helyett minden szolgálatot elláttak a környéken. „Temettek, kereszteltek, betegekhez mentek – és pedig a legszörnyűbb bombázások, légi géppuskázás és belövések idején életük veszélyeztetésével. Mivel kivételesen vasár- és ünnepnap háromszor lehetett misézni az óvóhelyeken, atyáink ezt a kiváltságot a hívek iránti szeretetből alaposan igénybe vették. Így például január 6-án, vízkereszt napján 23 helyen, t. i. óvóhelyen gyóntattak, miséztek és prédikáltak. Számos nagy megtérés történt. Templomunkban pedig a legszörnyűbb ágyúzás és bombázás idején is folyt az istentisztelet (a toronyszobában és a sekrestye előtti kereszt folyosón, a feszület alatt)” – szerepel a jelentésben.
Lelkipásztori szolgálataik mellett a testvérek kivették a részüket tűzoltásokból, hólapátolásból, élelmiszer-beszerzésből; iskolák és rendházak vagyontárgyait és emberek életét mentették, amikor csak kellett. A budapesti ostrom idején saját rendházuk pincéiben és „bazáruk óvóhelyein” körülbelül négyszázötven embert szállásoltak el az őszi-téli hónapokban, közülük legalább tizennyolc zsidót, tíz piarista szerzetest és három angolkisasszonyt. Ezen kívül két és fél hónapon keresztül több mint háromszáz embert ebédeltettek meg naponta 1945. január 20-át követően, amit elsőként kezdtek meg a városban. Takács Ince így ír ezekről a napokról: „A templom melletti folyosó tele volt emberrel. (...) mind egy tál ételre vártak a rettenetes télben.”
Eközben a Duna másik oldalán is megfeszített erővel folyt a zsidók, sebesültek és menekülők mentése. Az országúti ferences templomban 1940-től Isten szolgája P. Kriszten Rafael szolgált a kolostor elöljárójaként és az egyházközség plébánosaként – tudjuk meg Kálmán Peregrin OFM Intézményes üldözöttmenekítés 1944–1945-ben a Kapisztrán Szent Jánosról nevezett Ferences Rendtartományban című tanulmányából (2015). A zsidók közül 1938-tól fogva sokan kérték a keresztség szentségében való részesedést, hiszen ezáltal kikerültek a zsidótörvények fenyegetése alól. Azonban ez mégsem nyújtott teljes biztonságot az üldözés ellen, és a keresztelő papokra nézve is komoly kockázattal járt. „[…] miközben az egyházi hatóságok a polgári törvények szigorodásával párhuzamosan, fokozatosan lentebb szállították azokat a feltételeket, amelyek a keresztség szentségének felvételéhez szükségesek voltak, a hitközségek vezetői a hivatalos papírok kiadásának késleltetésével, akadályozták azokat. Hiszen a tanúsítvány hiánya esetén – amely a nyilvános szándéknyilatkozat-tételt igazolta – az izraelita felekezetből való kijelentkezés jogellenesnek számított, azaz az illető személy a keresztségben való részesedés ellenére, polgárjogilag izraelita vallásúnak számított. Azt a papot pedig, aki e tanúsítvány hiányában keresztelt, büntetőjogi felelősségre lehetett vonni.”
Rafael atya ezt tudomásul vette, és a következő években tömegével keresztelte két rendtársával, Tátrai Gyulával és Kis Cecillel azokat a zsidókat, akik védelmet reméltek a Katolikus Egyháztól. A főegyházmegye segítségével mintegy 50 menlevelet szerzett a deportált zsidóknak, akiket ennek ellenében visszahozhattak. Egy ilyen expedícióban Rafael testvér személyesen vett részt Angelo Rotta apostoli nuncius kérésére.
„P. Rafael működéséről meg kell még jegyeznünk, hogy a bombázások közepette szüntelen járta az óvóhelyeket, a Margit-híd felrobbantásakor csónakkal a Dunára bocsátkozott, hogy odaérjen a szentséggel a haldoklókhoz és a halottakhoz, és át kellett vészelnie a nyilasok betörését is a kolostorba, amikor a civil férfiakat elhurcolták a pincéből” – írja Kálmán Peregrin.
A pasaréti kolostorban Nagymányoki Gilbert OFM volt kiemelkedő alakja az üldözöttek rejtegetésének. A Nemzetközi Vöröskereszttel együttműködve nyolc budai villában alakított ki óvóhelyet mintegy hatvan zsidó gyermek és tizennégy felnőtt zsidó számára, akiket rendszeresen látogatott.
Ezenkívül még számos helyen, például a Margit körúti plébániához tartozó Magyar Szentföld-templomban, illetve vidéken, többek között Kecskeméten is sikeres volt az ellenállás. Közülük megemlítendő Majsai Mór, a Szentföld-templom elöljárója; Zuber Zefirin, aki rendszeresen ellátogatott a gettóba, illetve Isten szolgája P. Károlyi Bernát, aki a kecskeméti ellenállás és zsidómentés oszlopos tagja volt.
1950-es védőbeszédében ezeket mondta: „Meggyőződésem szerint, papi mivoltomhoz híven, és lelkiismereti kötelességemnek megfelelően jártam el akkor, amikor az üldözések idején a származásuk miatt halálra szánt szerencsétlen ártatlanok százain segítettem. Kötelességemet teljesítettem, amikor mint kecskeméti rendfőnök személyesen rejtettem el és élelmeztem az üldözötteknek egészen enormis tömegét, éspedig testi épségem és szabadságom állandó kockáztatásával. Csupán példaként említem meg, hogy több, egészen nehéz helyzetben lévő üldözöttet magam, személyesen kísértem el Budapestről Kecskemétre, nem egy esetben oly módon, hogy rendünk csuhájába öltöztettem, pártfogoltam.”
Debrecenben Isten szolgája P. Kiss Szaléz volt a ferencesek részéről a zsidó kisebbség fő segítsége. Őt 1946-ban letartóztatták. „...egy ekkor született, őt védő írás szerint Debrecenben a zsidóüldözés idején élete kockáztatása árán bujtatta a Forbát, Fürst, Körösi, Kovács, Unger családokat, s hogy Amerikában, utolsó nyilvános társadalmi szereplése egy a menekült zsidókkal együtt tartott megemlékezésen volt” – olvashatjuk Kálmán Peregrin tanulmányában.
Kiss Szaléz ezt írta az Egyházat kollaborációval támadók vádaskodásaira 1945. május 4-én:
Életünk kockáztatásával tettünk meg minden tőlünk telhetőt, hogy üldözött magyar testvéreinket mentsük, vagy helyzetüket könnyítsük. Eljön az idő, amikor a megmentett ezrek és ezrek fognak bizonyságot tenni erről.”
A ferencesek áldozatvállalásai és erőn felüli küzdelme a kor és a rendszer gonoszságai ellen nem bizonyult hiábavalónak, hiszen rengeteg túlélő, kortársaik és maguk a rendtársak is feljegyezték tetteiket, kihívásaikat, történeteiket, amelyek így fennmaradtak az utókor számára. Emlékezetüket a rendtársak és a templomok hívei egyaránt őrzik. Tiszteletükre idén ősszel két emléktáblát is avattak: az országúti ferences rendház oldalán Kriszten Rafael, a pesti ferences templom oldalán pedig az összes zsidómentő ferences számára.
