Utolsó útjára kísérte Trója Ferencet a Wojtyla Ház sorsközössége
Képgaléria
Tisztelt Gyászoló Család, Barátok, a Karol Wojtyla Barátság Központ sorsközössége, emlékező Egybegyűltek!
Megrendült szívvel, a veszteség súlya alatt meghajolva állunk itt, hogy végső búcsút vegyünk egy olyan embertől, akinek lénye és tettei észrevétlenül, mégis kitörölhetetlenül beleíródtak Kecskemét közösségi emlékezetébe. Trója Ferenc távozásával nem csupán egy barátot, egy munkatársat, egy segítőkész felebarátot veszítettünk el, a hiteles emberség egyik csendes tanúját is.
Bár Feri nem a templomok padjaiban kereste a megnyugvást, élete mégis mélyen hordozta azt az evangéliumi igazságot, mely szerint: „Aki pedig közületek nagyobb akar lenni, legyen a ti szolgátok.” (Mt 20,26). Ő ugyanis nem elvárni jött a segítséget, hanem önmagát adni. A Karol Wojtyla Barátság Központ kapuit a kezdetektől fogva nem elsősorban rászorultként, mint inkább a szociális-közművelődési intézmény fundamentumának egyik élő köveként lépte át. Neve és személye oly szorosan összeforrott a népkonyha mindennapjaival, hogy jelenléte nélkül ma már elképzelhetetlennek tűnik az ottani élet.
Emlékezzünk azokra a fagyos karácsonyi napokra a főtéren, amikor közös asztal köré gyűltek a megfáradtak. Feri ott volt a legnehezebb pillanatokban is: keze nyomán emelkedett magasba az a hatalmas sátor, mely menedéket és melegséget nyújtott a nélkülözőknek. Olyan volt ő, mint a bibliai sátorkészítő: nem magának épített hajlékot, hanem mások számára teremtett helyet az ünnephez.
Kezének munkáját hirdeti Kecskemét épített és természeti környezete is. Nemes alázattal gondozta a földet, óvta a város virágait, s mindezt ellenszolgáltatás nélkül, a tiszta alkotóvágytól vezérelve tette. Különös kegyelmi állapot volt látni, ahogyan a szakrális emlékhelyek, Krisztus-keresztek és szobrok környékét szépítette. Noha talán soha nem imádkozott, keze munkája – a kigyomlált föld, a megöntözött virág, a megtisztított talapzat – maga volt a legmélyebb fohász a Teremtő és a Teremtett Világ tiszteletére.
Soha nem félt az áldozatvállalástól. Saját testi épségét sem kímélve hordta fel a magasba az ünnepek kellékeit, legyen szó karácsonyi vagy farsangi díszekről. Olyan volt számunkra, mint aki a mélységből is a magasság felé törekszik, aki a kevésből, amit a sors néha szűkmarkúan mért rá, fejedelmi bőséggel juttatott másoknak.
Amikor ez év tavaszán a gyógyíthatatlan kór árnyéka vetült rá, Feri ugyanolyan méltósággal és rendíthetetlen akarattal fordult a küzdelem felé, ahogyan korábban a munkájához. Teljes erejével harcolt, nem önmagáért, hanem az Életért, melyet Isten különleges ajándékaként oly nagyon tisztelt. Bár ezt a csatát végül a halandó test elveszítette, a lélek diadala megkérdőjelezhetetlen: emlékezetünkben győztesként marad meg, aki az utolsó pillanatig hű maradt önmagához.
Kedves Feri!
Most, amikor utolsó utadra kísérünk, a zsoltár szavai csengenek fülünkbe: „Megnyugosztja lelkemet, az igazság ösvényein vezet engem az ő nevéért.” (Zsolt 23,3). Te már azokon az ösvényeken jársz, ahol nincs többé fájdalom, nincs betegség és nincs nélkülözés. Köszönjük neked a hűséget, a fáradhatatlan kezeket és azt a néma tanítást, hogy a legnagyobb gazdagság a másokért vállalt szolgálatban rejlik.
Isten adjon vigasztalást a gyászoló hozzátartozóknak, és töltse be a szívekben tátongó űrt az együtt megélt pillanatok fényével.
Emlékezete legyen áldott, pihenése háborítatlan! Béke poraira, legyen neki könnyű a föld!
