Ökológiai kórkép a kiszáradt izsáki Kolon-tó partján
Képgaléria
Kedd délelőtt különleges hangulatú vándorút színhelye volt Izsák-Matyópuszta térsége. Az egykori Majláth iskola szomszédságában emelkedő Krisztus-keresztnél Farkas P. József méltóságteljes főhajtással és emlékkoszorúval adózott Jézus Krisztus kétezer évvel ezelőtt elkezdetett, három és fél esztendőt felölelő főpapi szolgálatának. A megemlékezést követően a társaság az időközben drasztikusan átalakult, kiszáradt Kolon-tó felé vette az irányt, ahol Farkas P. József felidézte a gyermekkori esztendők kitörölhetetlen, nosztalgikus emlékeit.
A szakrális emlékhelynél és a tóparti bejáráson meghatározó személyiségek kísérték a Wojtyla Ház vezetőjét. Jelen volt Frankó János izsáki vállalkozó, aki annak idején jelentős támogatást nyújtott a kereszt felújításához, valamint Madácsi Sándor, a területet gondozó KEFAG Zrt. erdészeti igazgatója, aki óvó gondoskodással ügyel a kegyhely környezetére. Szintén a delegáció rangját emelte Koi Béla vállalkozó, a Wojtyla Barátság Központ elhivatott pártfogója, valamint Mátyus István, a szociális-közművelődési intézmény önkéntes fotósa.
A tájsebként tátongó meder partján Bíró Csaba, a Kiskunsági Nemzeti Park természetvédelmi őrkerület-vezetője fogadta a csoportot. A szakember magas fokú szakmai felkészültséggel, részletekbe menően ismertette a csaknem háromezer hektáros édesvízi mocsárrendszer pusztulásának összetett okait, valamint a rehabilitáció rögös, mégis elengedhetetlen útjait.
Az izsáki Kolon-tó fokozatos visszahúzódása és idei nyári teljes kiszáradása egy évtizedes, aggasztó folyamat betetőzése. A Kiskunsági Nemzeti Park adatai szerint a tragédiáért a lokális aszályon túl a Homokhátság drasztikus kiszáradása, a csökkenő csapadékmennyiség, a fokozódó párolgás, valamint a felszín alatti vízkészletek mértéktelen kitermelése tehető felelőssé. Ezen túlmenően komoly ökológiai sebeket hagytak az elmúlt évszázadok tájátalakító beavatkozásai is; így az 1927–1928-ban létesített lecsapoló csatornák, amelyek a Duna-völgyi-főcsatornával kötötték össze a medret, felgyorsítva a vízkészlet elszivárgását. A tájhasználat megváltozása, a talajba szivárgást gátló burkolatok és a nagy kiterjedésű, vízigényes faültetvények telepítése szintén mélyítették a krízist.
A jövőbeni revitalizáció lehetőségei rendkívül összetett kihívások elé állítják a természetvédelem szakembereit. A tartós és hatékony gyógyulást kizárólag a Homokhátság általános talajvízszintjének emelése, valamint a felszín alatti vízáramlások helyreállítása hozhatná meg. A helyi vízpótlás gondolata azonban súlyos dilemma előtt áll, mivel egyrészt megfosztaná a környező mezőgazdasági területeket a nélkülözhetetlen víztől, másrészt tovább fokozná a mederből történő elszivárgást. A múltban sikeresen alkalmazott kotrások – melyek nyomán kisebb-nagyobb nyílt vízfelületek jöttek létre a lápi póc és más védett fajok megóvására – a jelenlegi extrém aszályban már elégtelennek bizonyulnak. Külső vízpótlási forrásként felmerülhet ugyan a Duna közelsége, ám ez a fajta beavatkozás súlyos ökológiai kockázatokat, például tájidegen állatfajok behurcolását hordozza magában.
A Kolon-tó sorsa így a természeti örökség megőrzésének drámai szimbólumává emelkedett. A ma még csupasz és száraz meder mentén tett séta figyelmeztetés mindannyiunk számára: a Kiskunság egykori tündöklő vizeinek megmentése generációs összefogást és tudatos ökológiai szemléletváltást követel.
