Dr. Bábel Balázs érsek gondolatai Nagyböjt 2. vasárnapján
A mai vasárnap szentírási szakaszai két hegyre a Mórja és a Tábor hegyére visznek föl bennünket. A megpróbáltatás és az Istenélmény hegyére. Mindkettő elengedhetetlen része a keresztény életnek, bemutatják, mi a tétje a hitnek, és milyen az Isten hozzánk, kicsoda Ő számunkra.
Nem hívők részéről irigykedő vagy át nem gondolt megállapítás: könnyű azoknak, akik hisznek, az élet bajait semmibe sem veszik, a hitük mindig
átsegíti őket és föl sem fogják az élet egzisztenciális súlyát.
Ez nem ilyen egyszerű, Ábrahámnak, hitünk atyjának ószövetségi története mutatja. Megtörténhet, hogy még nem gondolkodtunk el Ábrahám próbatételének nagyságán. S. Kirkegaard, dán filozófus \"Félelem és reszketés\" című
könyvében dolgozta fel Ábrahám történetét. Ezt írja:
\"Számtalan nemzedék tudta kívülről szóról szóra ismerte Ábrahám történetét, de vajon hány embert tett álmatlanná? A hit a létezés paradoxona.\" (41-78. oldal) A keresztény ókorban, amikor a hívők fizikai élete is sokszor veszélybe forgott -- hitük miatt -- születtek a legszebb magyarázatok, elmélkedések a fiát feláldozni is kész Ábrahámról.
Origenész a vértanú lelkületű Szentírás tudós Ábrahám próbatételéről szóló elmélkedését ma sem lehet megrendülés nélkül olvasni. Teljesen beleélte magát Ábrahám helyzetébe -- öregségébe, a teljesülő ígéret örömébe, az idős ember végtelen szeretetébe fia, Izsák iránt. Majd kíséri őket az úton, ahogy még utoljára megpihentek a fiú apját átölelve aludt -- minden megszólalása - \"Atyám\" szívet szaggató szó volt. Ábrahám úgy hitte, hogy a földön boldog lesz, és mégis ment a parancs sürgetésére. Isten egyre érthetetlenebbé lett számára, azzal, hogy fia halálát kívánta. Céljait szétfoszlatta a
reménytelenség.
A keresztény ember próbatétele is ilyen lehet. Szinte minden hívő életében bekövetkezik Mórja hegye, helye lehet egy betegágy, háborús hadszíntértől sújtott város, természeti csapás, személyes és családi próbatételek, amikor
nincs kitől tanácsot kérni, vagy nem tud senki választ adni. Ábrahám-hitű emberek igyekeznek a megpróbáltatást engedelmesen elfogadni, felajánlani, ki sem merem mondani, ahogy Jakab apostol tanítja, örömnek tartani.
A fiú kérdésére \"Hol a bárány az égő áldozathoz\" (Ter22,8) Ábrahám a Szentlélektől ihletetten válaszolt: \"Isten majd gondoskodik bárányról az égő áldozathoz\" .
Már a teljes kinyilatkoztatásra utal ezzel, hiszen ami Izsákunk Jézus Krisztus beszélt az isteni gondviselésről Máté evangéliuma 6.
fejezetében, amit jól kell értenünk. Nem azt mondja, hogy a hívőnek semmi baja sem lesz, amikor a Hegyi Beszédben azt tanítja, hogy \"ne
nyugtalankodjatok és ne kérdezzétek, hogy mit együnk és igyunk, és hogy mibe öltözzünk, vagy hogy ne aggódjunk a holnap miatt, a holnap majd gondoskodik magáról. Nem azt mondja, hogy semmi megpróbáltatásban nem lesz részünk, hanem Isten megadja azt az erőt, hogy helytálljunk és eljuthassunk az üdvösségre. Ezért \"elég a mának a maga baja\".
A bárány említése pedig az ószövetségi történet újszövetségi olvasatához vezet el, Krisztushoz. Ábrahámot megkímélte az Isten \"de saját fiát
mindnyájunkért áldozatul adta\" (Róm 8,32). Azt a Fiút, akiről a kereszteléskor és a Tábor hegyén kijelentette, \"ez az én szeretett fiam\". Isteni módon végtelenül szeretett Fiú. Ez már számunkra felfoghatatlan, de az első nagypéntek óta tényként áll előttünk: Isten végtelenül szeret minket is.
Azt is megsejtjük, hogy nem páholyból nézi szenvedéseinket, a mi szenvedéseink számára is van mondanivalója. Sok mai gondolkodónak kérdésére, hogyan lehet Isten jó és boldog a Szentháromságban, ha kívülről szemlél bennünket. Attól való félelmében a teológia, hogy Isten változhatatlansága csorbát szenved, vagy egy régi eretnekség (a szenvedő Atyaisten tanítása)
visszatér nem mertek ehhez a kérdéshez hozzányúlni. Ma árnyaltabban látjuk, hogy az Isten szeretetében élő ember sohasem szenved
egyedül, hanem valamiképpen Isten szenved benne, és vele. Szeretetének teljes együttérzésével veszi Jézus Krisztusban magára az ilyen
szenvedő kínjait.
Ha Izsák, aki a fát vitte a saját keresztjét hordozó Krisztus előképévé vált, Ábrahám az Atyaistené, így Isten alázata, szenvedése most kezd előttünk feltárulni. Alázata mely nem kényszeríti szabadságunkat, szenvedése a szeretet szenvedése. Ő nem úgy szeret, ahogyan mi kívánnánk. Ez a titok misztérium. Amit mégis megérthetünk: a szeretet viszont szeretetet kíván,
áldozatot. Az egri minorita templom bejáratánál olvasható: \"Istenért semmi sem sok\". Ez nemcsak anyagiakra vonatkozik elsősorban, hanem személyes
szeretetet kíván. Helyében nem valamit, hanem önmagát adja. Önmagában az örök életet.
Az örök életből ízelítőt kaptak az apostolok a Tábor hegyén. Isten szépsége ragyogott föl előttük. A teremtett világ szépsége csak halvány tükre Isten szépségének, de erről könnyebb fogalmat alkotnunk. Reményik Sándor írja: \"A
világ Isten- szőtte szőnyeg,
/Mi csak visszáját látjuk itt,
/ És néha -- legszebb perceinkben -
/ A színéből is - valamit.\"
(A szőnyeg visszája).
Isten világát nehéz szóba önteni, érezték ezt az evangélisták is, ezért ezt a természetfölötti eseményt, elragadtatást ószövetségi fogalmakkal, képekkel mondták el. A felhő, fény az Isten fenségének érzékeltetése, felhő lebegett
a pusztai vándorláskor a szent sátor körül is. Ott a hegyen Jézusból sugárzott az isteni dicsőség, egyébként az volt a rendes formája, csak
emberré levése üresítette ki, amikor az isteni dicsőségről lemondott (Fil2,6). Egy kortárs festőművész Udvardi Erzsébet szerint ezt az isteni
dicsőséget nem lehet megfesteni. Az apostolok élményét Péter felkiáltása őrizte meg: \"Uram jó nekünk itt lennünk készítsünk három sátrat. Neked
egyet, Mózesnek egyet és Illésnek egyet\". Rájöttek, hogy a mennyország Isten élete, amely nem annyira hely, hanem inkább állapot, Isten egyre inkább mélyülő ismerete és szeretete. Ahogy Jézus tanította az utolsó vacsorán: \"az örök élet az, hogy ismerjenek téged az egyedül igaz Istent, és akit küldtél Jézus Krisztust (Jn17,3).
Az azonban elgondolkodtató, hogy Jézus csak egyszer vitte fel tanítványait a hegyre, ahol színében elváltozott és mutatta meg isteni dicsőségét, de sokszor beszélt szenvedéseiről, amelyben az őt követőknek is részesülniük kell.
Minden mélyebben meggyőződéses hívő ember tud ilyen istentapasztalatról, amikor Isten kegyelme kiemelte őt a hétköznapok világából. Ilyen találkozás élményét őrizni kell. Életünk azonban többször hasonlít a keresztútjárásra. Ezért nagyböjtben a Krisztus szenvedését emlékezetünkbe idéző szentmisék, keresztutak nem szertartások csupán, hanem életünket átjáró valóság.
Jézus ezt nem titkolta, de gondoskodott a megerősítésről is. Ezért a hegyen elhangzott intelem, hogy őt kell hallgatnunk, egszívlelendő. Azt mindig megtehetjük, hogy Isten szavát hallgatjuk, a Szentírást olvassuk. A kitartó ráhallgatás megtermi gyümölcsét nemcsak mint istenélményt, hanem a viszontagságokon át lelki erőt adó kegyelmet ahhoz, hogy Isten országútján
vándoroljunk.
