II. János Pál pápa nyomában Dél-Lengyelországban
A hátsó padban ülő asszonyság, amikor meglátta a kisfiút, meglepetten kérdezte tőle: hát te mit keresel itt? Mire az zavartan kisomfordált a templomból.
Az elképzelt jelenet végigfut előttem a csöndesen szikkadó nyári szárazságban Oswiecim városán kívül, huszonkilenc kilométerre a wadowicei templomtól (a várost Auschwitz néven azonosítják az emberek), a berozsdásodott kapu mögött a karmelita apácák elhagyott rendháza. Az egykori német tábor mellől a kiengesztelődésért, az emberek közti békéért imádkozni akaró apácákat elűzte a nemzetközi gyűlölködés. Mintha mindazért, ami történt, a kereszténység, a keresztények lennének felelősek.
És a gondolat tovább száll. Krakkóba, a Visztula partjára, a Tyniecka utcába, ahol az SS razziát tartott. Lolus, a gyári munkás a lakásban tartózkodott. Az ott élő rokon, barát asszonyok riadtan jeleztek neki: meneküljön. Mire ő lehasalt a szobában, és imádkozni kezdett. Az SS-járőr, látva a kertben a riadt asszonyokat, továbbmasírozott.
Lolusnak, aki ekkoriban gyári munkás volt a Solvay vegyészeti gyárban, túl kellett élnie ezt is. Mint ahogyan túlélte a balesetet, amikor munka után hazafelé tartott a német megszállás idején, s elütötte egy német katonai teherautó. Az ütközéstől súlyos sérüléssel a fején az útszéli árokpartra esett. A közeli kocsmába tért be egy aszszony, hogy hívja a mentőket, amikor rátalált az ájult fiatalemberre. Mire a mentők kiértek, az asszonyt sehol nem találták, s azt sem tudták, ki lehetett, pedig a környéken - legalább látásból - mindenki ismerte egymást.
A fiatalember koponyájának jobb oldalán, a homloklebeny fölött hosszú, komoly műtétet végeztek el az orvosok a baleseti sebészeten. Huszonnégy órai kómás állapot után a fiatalember visszanyerte eszméletét.
Woytila érsek egy alkalommal Jaworski atyát küldte maga helyett valahová. A vonat kisiklott. Jaworski atya fél karját veszítette el. Ma ő Lemberg bíboros-érseke.
1981 májusában Rómában, a Szent Péter téren Ali Agca közelről a pápára lőtt. A golyó nem ölte meg a Szentatyát. II. János Pál pápa pedig megbocsájtott merénylőjének.
Nem tudjuk, meddig élünk, s dolgunk, nézem közben a wadowicei templom oldalán a napóra körül a fölírást - az idő elmúlik, az örökkévalóság vár -, hogy fölismerjük, mi dolgunk e világban. Addig élünk, ameddig dolgunk van, s öregségemre már tudom (merem?) megfogalmazni, mert hiszem, nemcsak szóbuzdítás: sorsunkat a Gondviselés irányítja.
A templom közvetlen szomszédságában kétszintes ház. Múzeum. A függőfolyosó hátsó három szerény szobája adott otthont az 1920-as, 1930-as esztendőkben a Woytila családnak. Ma évente két-háromszázezren keresik föl. A termekben fényképek, egykori berendezési tárgyak. Az egyik ablakból a napórára és a föliratra látni. A kis Lolus ébredő elmével naponta ezt látta.
Amikor 1999-ben II. János Pál pápa ellátogatott Wadowicébe, s fölkereste a szülőházat is, mintegy hangosan gondolkodva megkérdezte: vajon mi lett annak a zsidó családnak a sorsa, amelytől szülei bérelték a lakást. Ez megjelent a világsajtóban, s egy-két nap múlva jelentkezett a wadowicei önkormányzatnál Amerikából egy család: ők az egykori tulajdonosok, követelik vissza a házat...
Anna Silkowska a tér oldalán lakik. A szürkére festett épület egykor jobb időkről árulkodik. Örömmel fogad minket. A lakás - olvasmányokból, filmélményekből, a közös közép-európai sors-emlékekből összerakva? - lengyel kis- vagy középnemesi család levegőjét idézi föl. A falakon a lengyel nemzeti függetlenségért harcoló ősök büszke arcképe, metszetek, tizenkilencedik század eleji bútorok. A családot 1943-ban a németek kitelepítették a lakásból. A háború után kommunisták vették birtokba, szerencsére azonban 1946 elején visszatérhettek.
Anna Silkowska a hallban az egyik fényképre mutat: ő az. Zbigniew Silkowski, előbb katonatiszt, majd közgazdász.
- Apám osztálytársa és barátja volt Karol Woytilának. Hat évvel ezelőtt halt meg, s mindvégig megmaradt a barátságuk - mondja Anna, s fordítja Pawel Cebula atya, minorita szerzetes, szívélyesen segítő útitársunk.
Silkowski a háború alatt német fogságba esett, ahonnan megszökött. Karol Woytila ekkor már Krakkóban élt. Édesanyja néhány hónappal elsőáldozása előtt halt meg, azután elveszítette orvos bátyját, édesapjával költözött érettségi után a nagyvárosba. A háború alatt Wadowice Németországhoz, Krakkó a lengyel főkormányzósághoz tartozott. A két barát csak 1945 februárjában találkozhatott, amikor a front továbbment. Woytila ekkor már az érsekségen élt, szeminaristaként...
- Amikor apám Krakkóba ment, mindig találkoztak. 1946. november 10-én az ifjú pap szülővárosában mutatta be újmiséjét, utána a lakásukban jött össze ünnepi ebédre a társaság.
Ennél az asztalnál sokan ültek, mondja Anna, és sorolja a neveket: Zacher atya, a hitoktató, Prochownik plébános atya, két idősebb, innen származó atya, Mikolaj Kucskovszki, a nagybátyám, illetve Woytila unokatestvérei.
- 1999-ben a Szentatya minderről megemlékezett itt a téren. Addig, több mint ötven éven át nem beszéltünk erről.
Karol Woytila római tanulmányi évei után 1948-ban tért vissza. Júliusban tartották tízéves érettségi találkozójukat. Később, amikor Krakkóban a Szent Flórián plébánia káplánjaként egyetemistákkal foglalkozott, kerékpárral kirándultak, s a cél a Silkowski ház volt.
- Amikor püspökként, érsekként a környéken járt, mindig beugrott hozzánk, apám pedig Krakkóban kereste fel őt. 1978 márciusában járt nálunk legutóbb, édesanyánk temetésén. Pápaként már nem jöhetett ide.
Silkowski ott volt Rómában 1978. október 19-én a pápai beiktatáson. 1981 őszén pedig - az ellene elkövetett merénylet után - a Szentatya meghívta őt két hétre a lábadozás idején Castelgandolfóba. Együtt sétálgattak, beszélgettek, emlékeztek...
- 1984-ben engem is magával vitt. Tíz napig tartózkodtunk Rómában, többször találkoztunk a Szentatyával. 1988-ban, az érettségi ötvenedik évfordulóján találkoztak legközelebb. 1991-ben a Szentatya járt itt, s a baráti körre akkor is időt szakított. Utána hat évig nem jött Lengyelországba a pápa. Apám pedig 1996 augusztusában meghalt...
Levélben mindvégig tartották a kapcsolatot. A kommunista időkben a cenzúra miatt a krakkói érsekségen keresztül. Az 1981-es rendkívüli állapot tovább nehezítette a helyzetet.
Anna mutatja a leveleket, s magyarázza:
- Az 1950-es évek végétől kézzel, majd géppel, pápasága óta diktált levelek érkeztek. Ma is minden nevezetes alkalommal írok a Szentatyának. Legutóbb húsvét után kaptam levelet tőle.
A család tagjának érezzük őt. Édesapám úgy nevelt bennünket, hogy a püspöki gyűrűt meg kell csókolni. Amikor már érsekként jött hozzánk, s le akartunk hajolni gyűrűjéhez, két kezével átfogta a fejünket, hogy ne tudjuk megtenni. Pápaként is minden találkozásnál így ölelt át.
Anna szerényen elérzékenyül. Azután kézbe veszi a hatalmas albumkönyvet az asztalról.
- Édesapám kapta a Szentatyáról szóló díszkiadás számozott példányát a kiadótól. 1981-ben hozta Rómából. A repülőtéren gyanúsan nézegették a vámosok, s rámordultak: azután nehogy azt higygye, ezzel a pápát hozza vissza!
Jakub Gil atya a wadowicei templom plébánosa. Ő mondja:
- Karol Woytilát a tábori lelkész, Edward Zacher keresztelte. Ha valami kitünteti a templomot, a keresztelőkút, ahol a későbbi pápa fejére öntötték a szenteltvizet. A Szentatya ennek a templomnak fényében és árnyékában nevelkedett tizennyolc éves koráig. Amikor az érettségi évében a búcsúbeszédet elmondotta, a jelen lévő Saphia érsek megkérdezte: Hova megy ez a fiú? Mire mondták neki: Lengyel nyelvet és irodalmat tanul majd. Kár, hogy nem szemináriumba készül, tette hozzá az érsek, jó pap lett volna belőle.
Pápaként háromszor járt szülővárosában Karol Woytila, legutóbb 1999-ben. Ekkor koronázta meg a Szűz Mária-kegyképet, mely előtt gyermekként is imádkozott.
- Amikor felolvastam a vatikáni nyilatkozatot, hogy a Szentatya most nem látogat el ide, láttam az emberek arcán a szomorúságot.
Gil atya mutatja a pápa legutóbbi leveleit, amelyekben becenevén szólítja őt: Kedves Kubo!
- Gimnazista koromban Woytila professzor lelkigyakorlatot tartott számunkra. Rendkívüli hatással volt rám, ahogyan az ember hivatásáról beszélt. Később 1957-ben találkoztunk, amikor jelentkeztem a krakkói szemináriumba, ahol filozófiát és etikát tanított, majd főpásztorként ő szentelt.
A személyes találkozások során Gil atya mindig látta a Szentatya fizikai erejének fogyatkozását, ám legutóbb is meglepte, szellemileg menynyire friss.
- Olyan részletekről érdeklődött, amelyek zavarba hoztak. Azt kérdezte például, hogy a város melletti Harang-hegyen lévő forrás megvan-e még, mert emlékszik, édesapjával mindig oda jártak vízért. Azután kíváncsi volt, küldöttségünk tagjai közül ki a tagja a Szolidaritás Munkásszakszervezetnek, kik foglalkoznak karitatív munkával.
II. János Pál pápa jellemzésére mondja el a következő történetet:
- Zakopánéban voltam káplán, amikor hivatalos látogatást tett nálunk. Különböző csoportok köszöntötték az érsek bíborost, s volt egy kisfiú, guráli népviseletben, aki nehezen és halkan szólalt meg. Édesanyja nógatta: Jancsika, beszélj már hangosabban! Mire a gyermek zavarában visszavágott: Ha hallani akar, hajoljon le hozzám!
A szentbeszéd elején az érsek megköszönte a hozzá intézett üdvözlő szavakat, s így folytatta: a legszívélyesebben köszönöm Jancsikának, mert felhívta a figyelmemet a legnagyobb titokra: ha az ember meg akarja hallani Isten hangját, le kell hajolnia.
Gil atya idén ünnepli papsága negyvenedik esztendejét.
- A Szentatyát abban akarom követni, hogy mindig tudatosodjon bennem: mennyire fontos az ember tisztelete. Valahányszor találkozom vele, úgy tűnik - s így is van -, számára akkor én vagyok a legfontosabb. Mások ugyanezt tapasztalják: az egyes emberre irányított, megkülönböztetett figyelmet.
A nyitott ablakon át behallatszik a harangzúgás. Az ember útja... Gil atya fényképet mutat: a Szentatya fáradtan támaszkodik egy botra.
- A kép kifejezi a pápa testi gyengeségét, s ez mások, a betegek számára erőforrást jelent.
A világsajtó időről időre fölveti, s nyomukban sokan: miért nem mond le a pápa, neki is könnyebb lenne. Én a túlélőt látom benne, aki magán hordja korunk kínjait-szenvedéseit: betegséget, balesetet, merényletet. Ember, lásd meg rajtam saját szenvedésedet, kínjaidat, de azt is tudd, Isten nem véletlenül rakja ránk a terhet.
A kora délutáni napsütésben a szülőházzal szemközti cukrászdában mi mást, mint krémest fogyasztunk. Nem akármilyet, hanem pápai krémest. Ezt hirdetik mindenfelé. A botcsinálta tudósító megragad az édes sütemény tényénél, a történet azonban, mely hozzá fűződik, megint csak az emberről szól.
Pápaként maga mesélte el, hogy érettségi után a főtér sarkán lévő cukrászdában, egyik osztrák származású iskolatársuk édesapjánál ünnepelték a sikeres vizsgát. A tulajdonos - gesztusként és üzleti fogásként (akkoriban még nem hiányzott a stílusérzék a világból) - a rendelt krémes mellé kis pohár bort adott. Amikor a Szentatya ide ért a történetben, kezét szája elé emelte, s gyermeki mosollyal folytatta: voltak, akik több krémest ettek ezen a délutánon.
Felidézem a történetet abból az időszakból, amikor a Lublini Katolikus Egyetem professzora volt. Az egyik téli időszakban vonattal utazott Krakkóból vizsgáztatni. A vonat sokat késett, a vizsgázók végül megunták a várakozást, szétszéledtek, csak egyik társuk maradt ott, aki ellenben nem járt az előadásokra, olyannyira, hogy nem ismerte az előadót. Varsóba ment inkább kiállításokra, hangversenyekre. Amikor megérkezett a fiatal professzor, megszólította: Mi az, te is vizsgázni jöttél? Így kezdtek el beszélgetni. S a diák észre sem vette, hogy közben levizsgázott, és csak akkor lepődött meg, amikor \"diáktársa\" elkérte az indexét.
Franciszek Tokarz atya kollégája volt az egyetemen Karol Woytilának. Amikor ez utóbbit segédpüspökké nevezték ki, így nyilatkozott: Na végre, meghallgatták a tanácsomat! Mondtam én, hogy Woytilát püspöknek kell kinevezni. Okos és jóságos is. S azután felidézte közös hálókocsis utazásaikat Krakkóból Lublinba. Kettőjük között az volt a különbség, mesélte, hogy míg ő ébredés után kiment a folyosóra rágyújtani, professzortársa letérdelt és imádkozott.
Holmi személyi kultuszt csak az lát az ilyen történetekben, aki nem hisz a küldetésben, a Gondviselésben. Akinek van füle... A háború alatt a Solvay vegyi gyárnak előbb a kőfejtőjében dolgozott egy Franciszek Labus nevezetű robbantómester keze alatt. A kemény munkásember, aki semmit nem tudott a fiatalemberről, az egyik nap ezzel állt elé: Karol, neked papnak kell lenned!
Krakkó egyik lakótelepi részén a nyolcadik emeletre visz a lift. II. János Pál pápa leányához igyekszünk.
- Nevelt leányához - kacag fel erre a mondatra Zsófia Kotlarczyk bírónő. - Igaz, csecsemőkoromban sokszor ringatott a karjaiban Lolus, ahogyan szólítottuk őt, sőt, egy alkalommal kioldódott a pólya kötése, én pedig kizuhantam belőle, fejjel lefelé, szerencsére az ágyra. Nem értettem később, amikor már cseperedtem, miért kérdezi tőlem mindig némi aggódással: Zsófia, hogy vagy? Minden rendben? Majd csak házasságkötésem után - ő esketett, már érsekként - mesélte el a történetet.
Mieczyslaw Kotlarczyk, filozófus és a lengyel nyelv tanára Wadowicében élt, az ottani gimnáziumban tanított. Növendékei közé tartozott Karol Woytila is.
- Apámat mindig is foglalkoztatta a színház, kereste az újszerű kifejezési formát, s céljának tekintette az evangélium, a hiteles szó színpadi közvetítését. Lolust is fiatalon magával ragadta a művészet, amatőr színjátszó csoportokban próbálkozott a színészettel.
A Scena című folyóirat egyik száma kerül elő a polcról, benne kissé elmosódott fénykép, amint egy fiatalember térdre ereszkedve hősszerelmest játszik. Nyilván ez sem véletlen: színészet, egyetem, munkássors - minél többet megismerni az életből, bizonyára szükség volt rá a későbbi hivatáshoz.
- Tizenkét év korkülönbség volt köztük. Wadowicében mindvégig tanár-diák viszony maradt köztük, majd Krakkóban mélyült a kapcsolat barátsággá.
A Kotlarczyk család a Wadowice és Krakkó között akkor meglévő határon szökött át a Visztula partjára. 1941-ben Woytila fölajánlotta a mélyülő barátság okán a menekülteknek: lakjanak náluk.
- Ekkor kezdődött el titokban a színházalapítás, amelyben apám mellett már Lolus is részt vett. 1941. augusztus 22-én volt az alapító ülés, az első premierre a németek üldözése miatt egy magánlakáson került sor. Szovacki A lélekkirály című művét mutatták be.
Zsófia szülei elmeséléséből tudja - hiszen 1944-ben született -, hogy Karol 1943-ig vett részt a színház munkájában.
- Akkor beszélgetésre került sor apám és Lolus között. A huszonhárom esztendős fiatalember megfogalmazta: az ő útja nem a művészet felé vezet!
Amikor elrendelték a kijárási tilalmat, Woytila beköltözött az érsekségre, de rendszeresen látogatta a lakásukban élő barátot és családját. Karol édesapja közben - 1942-ben - hirtelen meghalt. Minden bútort, ingóságot a baráti család gondjaira bízott. Ez később, meséli Zsófia, kissé komikus helyzetre adott okot.
- 1979-ben, immár pápaként látogatott Karol Woytila Krakkóba. Édesanyám fölkereste II. János Pált a magánlakosztályán, amely az az érseki rezidencia, ahol pápasága előtt élt. Anyámat, mivel bottal, nehezen járt, én kísértem el. Anyám, amikor Lolus érsek lett, megtiltotta, hogy továbbra is így szólítsuk. Az érsek azonban biztatta őt: \"Nyugodtan hívjatok úgy, mint eddig.\" De a mama nem engedett, mire Karol Woytila megadta magát: \"Jó, akkor szólítsatok nagybácsinak.\"
Zsófia örömmel mesél a lakótelepi lakás szűk szobájában, közben dossziét vesz elő, benne kéziratok: II. János Pál pápa verseinek eredeti kéziratai és a kísérőlevelek. Mieczyslaw Kotlarczyktól, a nagyhírű tanártól, színházi embertől kért kritikát 1939-40-ben.
- Tehát 1979-ben anyámmal együtt mentünk az érseki palotába a pápához. Édesanyámat s engem is átölelve fogadott: \"Kedves Zsófiám, kedves Zsófiám.\" Mire a mama megilletődötten Őszentségének szólította. A pápa mosolyogva csóválta a fejét: \"Ó, Anna, Anna! Hát végre meglátogattál!\"
Engem meglepett, hogy a Szentatya szobájának előtere tele volt bőröndökkel. Bután azt gondoltam, hogy ha valaki pápa, akkor neki már nincs szüksége semmi emberi dologra. Édesanyám fölvetette, mi legyen a náluk maradt bútorokkal, edényekkel, családi holmikkal. Mire a Szentatya így válaszolt: \"Legyen nálad, vigyázz rá, ha szükségem lesz rá, majd tudom, hozzád fordulhatok.\"
Amikor 1990 után a szülőházat múzeummá alakították át, felhívást intéztek: kinek vannak a Szentatyával kapcsolatos tárgyi emlékei. Zsófia jelentkezett, de hozzátette: csak akkor adhatja, ha II. János Pál pápa hozzájárul. Akkor Karol Woytila levelet írt neki, a családi fényképalbumot juttassa el Rómába. A Szentatya átnézte a régi, megsárgult képeket, s utána elküldette Wadowicébe. Most is ott látható, más tárgyakkal együtt.
Közben levélben megírta Zsófia, hogy fia született - ma joghallgató -, s nyolcévesen karácsonykor az egyik pásztort alakította a betlehemes játékban. A pápaválasztás előtt nem sokkal temette el Woytila érsek Zsófia édesapját, s a temetésen elmondott beszédet a család szerette volna belefoglalni a Mieczyslaw Kotlarczyk életéről, művészetéről összeállított kis kötetbe.
(Folytatás a következő oldalon.)
Az érsek megígérte, hogy odaadja a szöveget, de azután Rómába kellett utaznia, s már nem tért vissza... Zsófia mindezt azért bocsátja előre, hogy megértsük az 1997-es találkozásuk történetét. Anynyi időt kaptak, hogy amikor a Szentatya kilép a liftből, ott egy-két percet beszélhessenek vele.
- Férjemmel, fiammal álltunk ott, és vártuk. Amikor kinyílt a lift ajtaja, az első pillanatban nem ismert meg, közel húsz éve nem látott akkor már, de amikor megmondtam a nevem, bocsánatkérően ez volt az első szava: \"Megígértem nektek valamit, és nem teljesítettem.\" Azután immár fölnőtt fiamhoz fordult: Ugye te vagy a pásztorfiú? - Így őrzött meg mindent az emlékezetében, és mondhatom: őrzött meg mindenkit szeretetében.
Kotlarczyk színházát, amely előbb a \"Mi színházunk\", majd a \"Rapszodikus színház\" nevet viselte, s a Szentírásnak, az egyházatyák és a szentek írásainak kívánt fórumot teremteni, 1967-ben végleg betiltotta a hatalom. Woytila érsek minden bemutatón ott volt, s előadás után üzenetet küldött: majd beszélünk róla. S meg is vitattak minden darabot. Munka nélkül maradt tanárát, barátját úgy segítette, hogy meghívta a teológiára fonetikát és retorikát előadni. Közben buzdította nyelvfilozófiai munkájának befejezésére, ami 1975-ben a bíboros érsek segítségével jelent meg Rómában, a Gregoriána Egyetem kiadásában.
- Apám, Szovaczki versére utalva, amelyben megjósolta a szláv pápa eljövetelét, s ezzel együtt Lengyelország sorsának jobbra fordulását, családon belül az érseki kinevezés hírére azt mondta: ő lesz az a pápa!
A waweli székesegyházban, Szent Szaniszló, a lengyelek első nagy nemzeti szent királyának síroltára mögött, jobb oldalon az egyik gyóntatószéknél állunk meg Janusz Bielanski plébános atyával. Az imént lakásán jót derültünk azon a történeten, hogy az 1981-es lengyelországi ostromállapot kihirdetése után szülőföldjére érkező pápa találkozott Jaruzelski diktátorral is. Ez önmagában még protokolláris esemény, az azonban egy országnak adott reményt, hogy a televízió képernyőjén látszott, amint a tábornok-diktátor nadrágszára egész idő alatt ide-oda lebegett: remegett ugyanis a lába... Pedig a pápának - emlékeztetve Sztálin ostoba megjegyzésére - ekkor sem voltak hadosztályai.
Bielanski atya a gyóntatószéknél mondja el, hogy 1999-ben, amikor a Báthory-kápolnába, az oltáriszentséghez tartott a Szentatyával, s elhaladtak a gyóntatószék mellett, a Szentatya megállt, s azt mondta: 1939. szeptember 1-jén, amikor reggel öt órakor megtudtam a rádióból, hogy kitört a háború, ez a szörnyűség, ide sietett, Figlewicz atyához, aki már Wadowicében is lelki vezetője volt, gyónni.
Az atya arra nem emlékezik, vajon az érsek-bíborosnak is gyóntatója maradt-e Figlewicz atya, aki szerény, szelíd ember volt, de ragaszkodott a hagyományokhoz, s olykor főpásztorával is vitába szállt. 1978-ban Figlewicz atya így nyilatkozott: Hogyan várhattuk volna, hogy ez a fiúcska pápa lesz? Isten vezette útját a munkások, a művészet világán át küldetésére...
- Karol Woytilát majdnem ötven évvel ezelőtt a kisszemináriumban ismertem meg, ő volt a spirituális 1952-től. Később professzorom lett. A Szentatya azóta is tegez: Janusnak szólít. Én előbb rektor atyának, majd püspök atyának, most már Szentatyának szólítom, s hatodszor köszöntöm itt, a Wawelban pápaként. Amikor egykori évfolyamtársaimmal találkozunk a Szentatyával, mindig azt kérdezi: Fiúcskák, hogy vagytok?
Vizsgáztam is nála. Etikát tanított, s magasra tette a mércét. Nemcsak azt követelte, hogy a tananyagot visszamondjuk, hanem alkotó gondolkodást igényelt. A jegy mellé jellemzést is írt az indexbe: tehetséges, lusta, öntelt. Nekem olyasmiket jegyzett be, amelyek megengedték, hogy pap legyek - mosolyodik el a plébános atya, de hirtelen észreveszi, hogy egy másik gyóntatószékbe beült az egyik turista, s ott fényképezteti magát. Határozott hangon és mozdulattal tessékeli ki az illetlent a székesegyházból.
Szent Szaniszló sírja előtt a márványpadlón fölirat jelzi Saphia bíboros, Karol Woytila első főpásztorának sírját. Annak halála után Baziak érsek lett az egyházmegye kormányzója, s az ő idejében szentelték püspökké a későbbi pápát. Közben már odakint beszélgetünk tovább:
- Tudtuk, hogy van atyánk. A papoknak ügyes-bajos dolgaikkal jobb volt egyenesen a bíboroshoz fordulni, mint bármely segédpüspökhöz vagy érseki hivatalnokhoz. Ám Karol Woytila minden ügyben a teljes igazság elmondását követelte.
Nem gondoltuk, hogy pápa lesz. Wyszynski bíboros mindig azt mondta, a pápa olasz lesz, s mi hittünk ebben. 1978 októberében éppen papi rekollekción vettem részt, s folyamatosan figyeltük a Rómából érkező rádióhíreket. Amikor meghallottam, hogy ő lett a pápa, könnyekig hatóan öröm töltött el. Tudtam, hogy sok jót fog tenni, s minden ember számára fontos az ő pápasága.
A Nowa Hutában lévő híres templomban, a Barkában az ottani plébános, Josef Kozelani, azt mondta ezen a napon: ha ez a pápa kinyitja az ablakot, s a Vatikánból is megfogalmazza az igazságot a kommunizmussal kapcsolatban, akkor az bizonyosan összeomlik. Az 1981-es merénylettel kapcsolatban általánosan elterjedt nézet, hogy kommunisták műve volt.
Bielanski atya még egy emléket fölelevenít. A Szentatya azt mondotta neki: lelkileg mindennap elzarándokol a Wawelba. Előbb Szent Szaniszló, utána Szent Hedvig sírjánál imádkozik. Szaniszlónál Európa népeiért, Hedvignél a nőkért.
Amikor azt kérdezem tőle, mit jelent a lengyel emberek számára, hogy honfitársuk a világegyház feje, azonnal és határozottan válaszol. Érezhetően kiérlelt véleményt fogalmaz meg.
- A lengyelekre mélyen hatott ez a tény, ám nagyon sokan vannak, akik akkor, amikor az isteni kegyelem esője esik, nemhogy esernyőt tartanak a fejük fölé, hanem egyenesen vízhatlan kabátot öltenek. A legjobb példa erre az 1991-es látogatás volt, amikor minden egyes állomáson egy-egy parancsolatról beszélt a Szentatya. Erre sokan azt mondták: mit akar? Tanítani minket? S miért követel annyit tőlünk? - Amikor a Szentatya dicsér, ennek örülnek a keresztények, de amikor a hit, Isten nevében követelményt állít, máris sokan berzenkednek.
Számos lengyel és magyar a Szentatyában Krisztus helytartóját látja, de Németországban, és különösen Hollandiában biztosan számosan örülnének, ha már szent emlékűnek nevezhetnék II. János Pál pápát.
Nem messze a Waweltől találunk rá a szaléziak templomára, abban a városrészben, ahol a háború idején lakott a Woytila család. Boldog Tyranowski sírja azonnal föltűnik. Ez a foglalkozására nézve szabó fiatalember - mindenki úgy mondja arrafelé, a Gondviselés eszközeként - rendkívüli szerepet játszott azon az úton, amely Karolt, az egyetemistát és munkást végül a papság felé fordította. A német megszállás alatt az egyházközség fiataljaival foglalkozott. Hetente találkozott tíz-tizenöt fiúval, lelki olvasmánnyal látta el őket, s azok elolvasása után együtt elmélkedtek róla. Több mint tízen Tyranowski segítségével találták meg papi hivatásukat.
A hegyek közé tartunk, délnyugatnak Krakkótól, Straconka faluba, ahol Suder és Sidelko atya, II. János Pál pápa még élő évfolyamtársai töltik nyári pihenésüket. A hegyekről Wanda Rutkiewicz korábban elmondott története ötlik eszembe. A hegymászónő 1978. október 16-án, éppen akkor, amikor Karol Woytilát pápává választották, érte el a Mount Everest csúcsát. Nyolc hónappal később Krakkóban találkoztak. Wanda asszony térdre borult, de a Szentatya fölemelte, és azt mondotta: A hegyek emberei állva üdvözlik egymást. A hegymászónő erre a táskájából kivett egy kődarabot, és megilletődve nyújtotta át: Ezt a követ Őszentségének hoztam a Mount Everestről... A pápa megindultan köszönte meg: Azon a napon mindketten nagyon magasra jutottunk. Én is szeretnék Önnek ajándékozni valamit. És átnyújtott egy gyönyörű, igazgyöngyből készült rózsafüzért.
Suder atya pontosan emlékezik a régi időkre:
- 1940 júniusában jelentkeztem szemináriumba, ahová föl is vettek, de Frank, a németek által létrehozott főkormányzóság diktátorának tilalma miatt titokban folytathattam tanulmányaimat. Amikor 1944. augusztus elején megérkeztem Krakkóba, hogy a bíboros atya fölszólítására költözzem be az érsekségre, egy razziába kerültem, de egyszerre csak a német tiszt rám nézett, s azt mondta: Raus! Tűnjek el!
Ekkor ismertem meg az évfolyamtársaimat. Karol Woytila szegényes ruhát viselt: facipőt, amint szokás volt a háború alatt, munkásnadrágot, egyszerű inget, s könyveket szorongatott a hóna alatt. Még jól lehetett látni a sebet a fején, a jobb homlokrészen. Csak utólag tudtam meg, honnan származik a sérülés. Karol nem beszélt róla.
Woytila szívesebben hallgatott, mint beszélt. Soha nem nevetett ki senkit, de a viccet, ha az rá vonatkozott is, értette. A kápolnában az elmélkedés után vagy az esti imát követően még sokáig térdelve maradt, s mozdulatlanul imádkozott, amit mély hitének tulajdonítok. Kétszer intelligensebb volt valamennyiünknél.
A krakkói egyetemisták önsegélyező szervezetének elnökhelyetteseként láttam, milyen érzékenyen foglalkozott szociális kérdésekkel.
Amikor Woytila Rómában tanult, Sapieha az egyik kanonokjának azt mondta: Erre az emberre még nagy jövő vár! Amikor hazatért, azt gondoltuk, tudósi karrier vár rá. A Jagello Egyetem Hittudományi Karán ő szerezte az utolsó doktori címet, mert utána a kart megszüntette a kommunista hatalom.
1958-ban meghalt a krakkói segédpüspök, s akkor Baziak érsek-kormányzó kérte XII. Piusz pápát, hogy nevezze ki Karol Woytilát segédpüspökké. Ő éppen kajakozni volt, ott tudta meg a hírt.
- A tudományos és művészi, illetve sportos életmód mindig látszott rajta. A Szent Albert testvérről írott drámája jól mutatja, hogy Albert föláldozta művészi pályáját a szegények szolgálatáért, Woytila pedig művészeti tehetségét, humán tudását vetette alá a papságnak.
A kommunisták azt gondolták, Wyszynski keménységével szemben a harmincnyolc éves Woytila majd segíteni fogja őket. A kommunisták előzőleg Wyszynski három jelöltnévsorát utasították el a krakkói érsekségre. A negyediken szerepelt Woytila, amelyet azután már jóváhagytak. Vajon az elutasításban a kommunisták kezét is a Gondviselés vezette?
Sidelko atya, másik évfolyamtársa maga is vonzódott a színi pályához.
- A szemináriumban előfordult, hogy a Szentatyával közösen léptünk föl irodalmi műsorokban. Mindig szerény volt, állandóan olvasott, s ezért már akkor is meghajlott a háta. Mindig veregettem a vállát: Húzd ki magad Karol, húzd ki magad! Később, érsekként, majd pápaként is minden találkozáskor meglapogatja a vállam: Húzd ki magad, húzd ki magad!
Amikor pápává választották, azt mondta: haza akart térni, s a honvágyról, a Lengyelországhoz kapcsolódó érzelmeiről sokszor beszélt. Súlyos megpróbáltatás volt számára mindent elhagyni addigi életéből.
Kazimierz Nycz segédpüspök a mostani pápai látogatás főszervezője. Karol Wojtila érsek egykori fogadószobájában beszélgetünk a krakkói érsekségen. Odakint liftet építenek az emeleti érseki lakosztályhoz a Szentatya számára, aki, mint mindig, most is itt száll meg. Behallatszik a munka zaja.
- Ezen a helyen sok minden megmaradt úgy, ahogyan Woytila érseksége idején volt. A bútorok, de számos szokás is. Kétségtelen a - ha úgy tetszik - szentimentális kapcsolat a lengyel pápa és az anyaföld lakói között, de a lengyelek a világegyház fejét is látják benne.
Azután a pápa társadalmi fölfogására terelődik a szó.
- Valóban, sokan támadják azzal, mintha ő a szocializmus és a kapitalizmus között valamilyen harmadik utat keresne és támogatna. Ilyen út nem létezik, csak az evangéliumi. A kereszténységet nem lehet azon ideológiák sorába helyezni, amelyek kívülről tesznek kísérletet az ember boldoggá tételére. A keresztényeknek belülről kell megváltoztatniuk a világot, olyan módon, ahogyan II. János Pál pápa első enciklikájában is hangsúlyozta: Az ember az egyház útja.
