Amikor a kutyát kutyába se nézik
A reggeli sétákat a harmatos fűben, a lombkoronán átszűrődő napsugarakat és a kellemes csöndet kedvelik leginkább azok, akik a napot kutyasétáltatással kezdik.
A Vízműdomb előtti kutyafuttató sajnos nincs leválasztva a forgalomtól, így az ebek a póráz egyik végén baktatnak, a gazdi a másik végén. A Milliomodik Parkerdő azonban csábítóan hívogat, és bár póráz nélkül nem lenne szabad kutyát sétáltatni, a környéken lakók egy csoportja mégis összegyűlik napjában többször, és bizony a féktelen játék kedvéért leveszik a fogságot jelentő szíjat. A kutyák jól neveltek és csak egymás közt őrjöngenek, a környező világról szinte tudomást sem vesznek. Labdáznak, ugrálnak, csaholnak, hogy a játék után lefáradva otthon álomba szenderüljenek. A kis erdő egy zuga éppen elég ehhez a játékhoz.
Ám már a kezdetektől sötét felhők gyülekeznek a kutyások fölött. Vannak emberek, akik nem tudják elviselni, ha valaki boldog, még ha egy kutya is az illető. Vagy csak örömüket lelkik abban, ha valakinek fájdalmat okozhatnak, nem tudni. De az az eljárás, amit újabban ezek az emberek alkalmaznak, vérlázító, és minden rendes ember zsebében kinyílik a bicska, ha ilyenekről hall. Az új módi, hogy a vidáman játszó kisebb testű kutyákat egyszerűen lerúgják. Fejét, hasát, ahol érik. Mire a gazdi odaér, vagy észreveszi, hogy mi történik, az illető elillan. Tettével nem csak fájdalmat okoz a kutyusnak, de a félelem magját is elülteti benne. Félelmet az idegenektől, férfiaktól, és sajnos ez a félelem örökké benne fog élni, és legközelebb nem biztos, hogy jóindulatúan, farok csóválva fog közelíteni...
