Ma lenne 107 éves Latabár Kálmán
Képgaléria
Latabár Kálmán komédiás volt a szó legnemesebb értelmében. Színpadon, filmvásznon, rádióban és a tévé képernyőjén generációk egész sorát kacagtatta meg. Nemcsak sziporkázó művészetét csodálták, hanem szeretetreméltó egyéniségét is. A múlt század hírneves színészdinasztiájának, a Latabár famíliának talán legnépszerűbb tagja, Latabár Kálmán, ezen a napon született 1902-ben, Kecskeméten.
Latabár Kálmán (Kecskemét, 1902. november 24. – Budapest, 1970. január 11.), ahogy rajongói – főként a gyereknézők – nevezték: Latyi, talán a legnépszerűbb magyar komikus volt a 20. században. Híres színészdinasztia leszármazottja: dédapja Latabár Endre, nagyapja Latabár Kálmán Árpád, apja id. Latabár Árpád, mindannyian neves színészek voltak.
Az ifjú Kálmán Rákosi Szidi színésziskoláját végezte el, és 1922-ben a Várszínházban táncos komikusként lépett először közönség elé. Kezdetben a Fővárosi Operettszínházhoz szerződött, majd 1927-1933 között Árpád öccsével együtt zenés artistaszámokkal turnézott külföldön. Többek között a világhírű rendező, Max Reinhardt színházában is felléptek, aki az európai fiatal színésznemzedék legjobbjának tartotta a testvérpárt. A kritikusok Buster Keatonhoz és Chaplinhez hasonlították őket. Hazatérését követően különböző fővárosi zenés színházakhoz szerződött, első filmje 1937-ben készült el. Latabár Kálmán 1945-től haláláig a Fővárosi Operettszínházban játszott. Máig emlékezeteset alakított mint Menelaosz (Offenbach: Szép Heléna), Bóni (Kálmán: A Csárdáskirálynő), Frosch (Strauss: A denevér), Nyegus (Lehár: A víg özvegy).
Kiváló tánctudású komikus volt, akinek rögtönző és karikírozó készsége féktelen komédiázó kedvvel párosult. Méltatlankodó hanghordozása, félszeg mozgása, virtuóz „ügyetlensége”, egyéni humora nagy népszerűséget biztosítottak számára. Gyakran lépett fel Árpád testvérével groteszk duettszámokban. Minden szerepére hallatlan gonddal készült, színpadi „rögtönzései” sikerének titka a sokszoros próba, a pontos begyakorlás volt. Játékával senkit sem állított pellengérre, szerette az embereket, felszabadult kacagásukat. Munkásságát 1950-ben Kossuth-díjjal ismerték el, ugyanabban az évben érdemes művész, 1953-ban kiváló művész lett.
Egyre súlyosbodó cukorbetegségben szenvedett, az eredményes kezelést nehezítette a színészi mesterséggel járó állandó stressz és a rendszertelen életmód. Állapota 1970-ben válságosra fordult, január 11-én végleg eltávozott, de kiváló alakításainak emlékét máig őrzi az utókor. /wikipedia/
