Július 22. hétfő, Magdolna
Hírek, események 2010. február 9. 00:10

Interjú a Magyar Katolikus Egyház első papjával, Erdő Péter bíboros, érsekkel

Képgaléria
Interjú a Magyar Katolikus Egyház első papjával, Erdő Péter bíboros, érsekkel
Nemrégiben tisztelgő magánlátogatásra érkezett Kalocsára, az érseki palotába őeminenciája Dr. Erdő Péter, bíboros, prímás, esztergom-budapesti érsek, az MKPK valamint CCEE elnöke. Az elnök bíborost 1999-ben II. János Pál pápa nevezte ki a székesfehérvári egyházmegye segédpüspökévé, néhány hónapra rá a Szent Péter-bazilikában püspökké szenteltelték, és 2002. december 7-én már

az Esztergom–Budapesti Főegyházmegye főpásztora. Ő Esztergom 82. érseke. Néhány hónapra rá a Bíborosi Kollégium tagjává nevezik ki, 2005-től a Magyar Katolikus Püspöki Konferencia elnöke, egy hónapra rá az Európai Püspöki Konferenciák Tanácsának elnöke. E sok hivatal mellett tudományos munkássága elismeréseként a Magyar Tudományos Akadémia is levelező tagjává választotta. Napjainkban ő Európában a legmagasabb rangot viselő magyar. A patinás barokk épületben késő délután induló és az éjszakába nyúló baráti eszmecsere kezdetén dr. Bábel Balázs, Kalocsa-kecskeméti érsek, metropolita köszöntötte a rangos vendéget. Ezt követően lapunk munkatársának alkalma nyílt, hogy exkluziv interjút készítsen az Európai Püspökkari Konferenciák Tanácsa elnökével. Az interjú teljes anyagát most adjuk közre.

 

Testvériség Szent István örökében

Interjú Dr. Erdő Péter bíboros-prímással, Esztergom-Budapest érsekével

 

Nemrég tisztelgő magánlátogatáson járt Kalocsán az érseki palotában dr. Erdő Péter bíboros, prímás, Esztergom-budapesti érsek, az MKPK, valamint CCEE elnöke. Hagyomány már, hogy kora tavasszal – Balázs-nap tájékán – az érseket köszönteni jön Tomori Pál városába a magyar egyház első papja. Ezt az alkalmat ragadtuk meg, hogy Esztergom 82. érsekével interjút készítsünk a magyar katolikus egyház aktuális kérdéseiről.

 

Ön szervezte, irányította 2007-ben a nemzetközi sikert hozó  mozgalmat, a Budapesti Városmissziót. A nagy közös örömből azonban  nem sok jutott a kisvárosi vagy éppen a falusi plébániáknak, más  szóval a magyar vidéknek.  Számos jel mutat arra, hogy a kisebb települések az ilyen paphiányos, szegény időkben csak nyűgöt jelentenek a püspökeinknek...

Véletlenül sem! Sokfelé munkálkodnak papjaink és laikus szolgálattevőink a közösségekben. A Lélek ajándékai azonban sokfélék. A metropoliszokban meghirdetett, megrendezett nagy missziók jól ismertek a kisvárosokban és a falvakban is. A módszerek, a formák igen változatosak. A régmúltba lehetne itt visszamenni, a gyökerekhez, egészen az ellenreformáció időszakára. Gondoljunk bele, hogy a Papok Évében arra a Viannei Szent Jánosra emlékezünk -  a védőszentünkre -  aki tényleg példaadóan osztotta szét magát a pasztorációban. Aztán a XX. század elejétől – kisebb nagyobb megszakításokkal - a plébániák rendszeresen szerveznek ilyen népmissziókat. Nagy tekintélyű szónokokat hívnak meg. Világi szakértők szólalnak meg, tesznek tanúságot, hogy fölrázzák egy kicsit az embereknek a lelki életét.

Milyen mintákat alkalmaztak Budapesten, amikor a nemzetközi rendezvénysorozathoz kapcsolódtak?

Az első feladat: el kell mélyíteni azoknak a küldetéstudatát, azoknak a hitbéli élményvilágát, akik a plébánia állandó munkatársai. Mi ezt a módszert Rómában tanultuk meg, ott úgy hívták, hogy a Plébánia Hete. Meg kell újulnia a papság, a szerzetesség és a segítő civilek lelki életének, hitének. Fontos, hogy ők találkozzanak, ők üljenek le az Eucharistia és az Isten igéjének az asztalához. Nézzenek szembe a tükrükkel, és válaszoljanak a kérdésre, vajon hogyan is minősíthető a mostani tevékenységük. A második nagy lépés, amikor már a plébánia egész meghívott közösségét megszólítjuk. Például olyan alkalmakat kínálunk, mint az egész napos szentségimádás, gyóntatás. Ehhez nyilvánvalóan nem árt, hogyha besegít egy olyan gyóntató pap, aki esetleg máshonnét jön.  Nagyon fontos, hogy az előkészületek, a felkészülés elérje a tetőfokát az Eucharistiában. A harmadik lépés pedig a megnyílás a világ felé, sok értelemben. Nagyon fontos része ennek a nyílt utcai evangelizáció. Lényeges a helyi tömegtájékoztatással való kapcsolat is, de ma már a kommunikáció különböző csatornáinak is hatalmas szerepe van az Evangélium hirdetésében. Lehetőség ez a nem hívőkkel való párbeszédre is. A plébániai kezdeményezések láncba fűzése teremtette meg az alapját a városmissziónak. De úgy tapasztalom, hogy egyházmegyénként változik az ötlet és a megvalósítás is, ami csak színesíti  a tartalmat. Így egy széles és igen gazdag, ráadásul hatékony rendezvénysorozat kerekedik ki.

Ön, mint az Európai Püspöki Konferenciák Tanácsának az elnöke hogy látja: az öreg kontinens uniós államainak szüksége van a kereszténységre?

Önmagában az, hogy ez a kérdés egyáltalán fölmerülhet, azt bizonyítja: a keresztény embernek Európában ma igen öntudatosnak kell lennie. Nem veszítheti el ezt az örökséget, nem feledheti ezt az alapot ez a kontinens, ameddig mi vagyunk. Márpedig tisztelettel jelentem: vagyunk! Otthon vagyunk – itthon vagyunk! - Európában. Nem máshonnan jöttünk, ide tartozunk, mint Krisztus követői. És ennek látható jeleit is kínáljuk: vigyázunk a keresztjeinkre. Vigyázunk a szentek szobraira, amelyek az öreg kontinensen mindenütt megtalálhatóak. Megjelenünk körmenetekben, zarándoklatokban. Nem kripták, hanem az egyház élő házai templomaink. Bár műemlékek, de olyanok, amelyeket használnak is, amelyekben tömegek élik meg az Eucharistia csodáját. Énekelnek ott, és a kapcsolat, a szeretet kifejezéséül kezet nyújtanak egymásnak. Manapság leginkább a természettudományos eredményekre figyelünk. Beleborzongunk abba, hogy hány tejútrendszer van? Hogy mérhetetlen távolságok vannak és tágul a világegyetem. Hogy talán van feketefény, meg sötét energia. Hol ennek az egésznek a vége? A titka? Ugyanakkor megdöbbenünk, hogy menyi hasonlóság van akár a saját testünknek a működése, és a körülöttünk lévő természet között? Hogy milyen ravasz, titkos, milyen logikus ez az egész. Tehát ma sem kevésbé aktuális a régi embernek a borzongása, hogy ezen, az általunk fölfogható, mindenségen túl kell lenni még valakinek, valaminek. Talán efelé a Valaki felé mutatnak a templomaink tornyai? Úgyhogy azt hiszem, a kereszténység jelenléte Európában életbe vágóan fontos. Ami annak a tárgyi jele, arra most is fel kell nézni, rendben kell tartani, és célszerűen kell használni. A közösség életének a rendje igenis megéri az erőfeszítést…

Az egyik embernek ez, a másiknak más a fontos. Akadnak olyan hit nélküliek, akiknek mindegy, hogy miről omlik a vakolat: mecsetről-e vagy kápolnáról-e…

Ismerek én olyan európai politikusokat - nem kis országokból valókat, nem alacsony beosztásúakat - akik kifejezetten hangsúlyozzák is, hogy egy állam, amelyiknek persze jogállamnak kell lennie, szinte képtelen működni a teljesen relativista világnézet alapján. Mert ha azt mondjuk, hogy minden elgondolás, minden vágy, minden világfelfogás egyenértékű, és nem lehet köztük különbséget tenni azon az alapon, hogy melyik igaz, és melyik kevésbé igaz, és melyik hamis, akkor hol van az a közös erkölcsi alap, amire a társadalom működése épül?

Erre azt mondják: pontosan ezért vannak a demokratikusan megválasztott parlamentek, amelyek jogszabályokat hoznak, és az állam amely betartatja azokat. E jogszabályok és az állam működése a közös erkölcsi alap.

Milyen demokratikus élet az, ahol minden jogszabály végrehajtását erőszakkal kell kikényszeríteni, ha a társadalom részéről nincs önkéntes jogkövetés? Vagy pedig még rosszabb, ha minden egyes jogszabályt a törvényhozó úgy akar megvédeni és betartatni, hogy másik tíz törvénnyel  körülbástyázza. A végén aztán kiderül, hogy annyira bonyolult, hogy még az se tudja betartani, aki akarja. Az eredmény pedig az, hogy szétesik a jogállamnak a működése. Magyarán szólva kell egy világnézeti minimum, amiben az emberek nagy része – nem azt mondom, hogy mindenki, olyan sosem volt, hogy mindenki mindenben egyetért, hanem az emberek nagy része – egyetért, és aminek a valósághoz is köze van. Tehát a teljes relativizmus helyett értékekre irányuló objektív erkölcsi egyetértésre van szükség a társadalomban. De ezt az alaperkölcsöt az állam önmagában nem képes megalkotni. S mert ez így van,  mai nyugati gondolkodók képviselik azt az álláspontot, hogy szükség van a világnézeti közösségekre, az erkölcsi értékeket továbbadó közösségekre a társadalomban, és ezek között is kiemelt helyet foglalnak el az egyházak. Itt jegyzem meg, hogy az ezzel kapcsolatos magyar törvény nagyon jó. Az 1990. évi IV. törvénynek a bevezetője azt mondja, hogy az egyházak a társadalom kiemelkedő értékhordozó tényezői. Éppen erről van szó! Merni kell az államnak, merni kell az Uniónak is, ráhagyatkozni a társadalomra, amelyben vannak olyan közösségek, amelyek hordoznak értékeket. Ezek segítik az egész népnek, az egész nemzetnek, vagy az egész kontinensnek az emberi együttélését. 

Történelmi pillanat minden alkalom, amikor a magyar katolikus egyház első papja, az esztergomi prímás, bíboros Kalocsára látogat. Alkalmas ez a pillanat arra, hogy megkérdezzem: hogy tekint ön a dr. Bábel Balázs érsek, metropolita által vezetett egyházi tartományra?

Az érsek úrról mindenekelőtt annyit: mi nem a püspöki testületekben találkoztunk először. Kapcsolatunk régebbi keletű, még a szemináriumból való. Diák- és katonatársaim is érkeztek innét, többször meg is látogattam őket otthonaikban. Tapasztalataik, élményeik alapján alapozódott meg a véleményem. Később az új egyházi törvénykönyv 27 évvel ezelőtti megjelenése idején jártam ide továbbképzőket tartani. Természetesen jónéhány más alkalom is indokolta, hogy ide utazzak. Kalocsán az embernek az az érzése, hogy az egyházmegye hagyományai rendkívül intenzíven hatnak ma is. Részben azért is, mert az érsekség mindig egy nagyon fontos egyházi, szellemi, kulturális központ volt. Sok bölcsesség gyűlt itt egybe. Sok minta, jó ízlés, művészi érték, kulturális és teológiai summázat is. Még azt is merem mondani, hogy máiglan érződik a régi Bácskának a hatása. Ott, ugye a plébániák, és persze a földek is igen jók voltak. A papság, akkori idők szavaival élve, tehetős volt, ami azt is jelentette, hogy szép templomokat építettek, és azt is, hogy – mivel akkor még versenyvizsga rendszer volt – igen művelt papok voltak. Olyanok, akiktől szépirodalmi és filozófiai művek maradtak fenn, akiknek a gondolkodása még ma is nyomot hagy egy-egy közösség életére. Tehát ha valaki a mai Kalocsa-kecskeméti egyházmegye lelkiségét meg kívánja érteni, akkor annak azt ajánlom, hogy járkáljon egy kicsit délvidéken is, mert úgy tartozik együvé a tradíció. Akkor nyilvánvalóvá válik, hogy megtalálható itt a svábságnak, a délszláv katolikusoknak a kulturális öröksége. És természetesen karakteresen megmutatkozik a magyarság, amely minden nehézség ellenére is nagy túlélője a történelem viharainak, Kecskemét környékén és délebbre is fontos, időtálló értékeket hozott létre. Ez a fajta többnemzetiségű társadalom a magyar átlagnál nagyobb stílű gondolkodást és papi munkastílust, teológiai látásmódot eredményezett.

Számos egykori kalocsai főpap lett később esztergomi érsek, prímás. Vittek magukkal valamit ebből a spiritualitásból?

Sokfelől érkeztek főpapok Esztergomba. Nehéz kimutatni azt a hatást, amire kérdésében utal. Esztergom földrajzilag ugyan nincs távol Kalocsától, de a missziós pozíciója egészen más. Északra nyílik. Városom históriája annak a területnek a történetével forrt egybe, amit ma Szlovákiának hívnak.

Ez azért történelmileg szerencsésebb pozíció.

Ahogy vesszük… Erre sem lehet egyértelműen igennel válaszolni. A mi egyházmegyénk például 770 éven keresztül közvetlen szomszédja volt Krakkónak. Tehát Szepesvár aljára például mi Esztergomból hazajárunk. Nekem a szepesi püspök úr azért írt fölkérő levelet, hogy tartsak ott egy előadást, mert 800 éves volt a prépostság, - akkor ugye még nem egyházmegye -, és tőlem szerették volna hallani, hogy milyen volt a jogi helyzete a szepesi prépostnak az Esztergomi Főegyházmegyén belül. Ezek nagyon szép dolgok, jó, hogy ma is bennünket hívnak meg, de ugyanakkor ez egy olyan történelmi érték, felelősségteher, ami máig él, hat és összeköt minket.

A történelem azért összeköti Esztergomot Kalocsával.

A kezdet a legfontosabb: a Szent István-i koncepció. Tehát az, hogy Szent István nyitott az országnak a délkeleti része felé. Így egyesítette a Kárpát-medencét. Aztán összeköt vele érdekes módon Szent Adalbert személye és köre. Mert azért azt, hogy Szent Adalbert volt-e Esztergom érseke, vagy püspöke, ezt lehet ma is vitatni. Miután Prágáról lemondott, Esztergomban milyen minőségben tartózkodott? Az egyházmegyei hagyományunk úgy tartja: ő volt első missziós püspökünk. Hasonlóan fontos kérdés Asztrik apát személyének, tisztének értelmezése. Kalocsai érsek volt-e, vagy Kalocsára kinevezett érsek? Mindenesetre mindjárt, a kezdet kezdetén van egy személyes kapcsolat a két egyházi tartomány között, amely szorosan összefügg a missziós szolgálattal. Tehát azzal, hogy van egy nép, akinek körében a kereszténységet el kell terjeszteni, tovább kell adni, el kell mélyíteni, és vannak olyan bátor szerzetesek, akik élethivatásuknak fogják fel ezt a szolgálatot.

Ezek után önmagától adódik a kérdés: most milyen a viszony az esztergomi és a kalocsai érsek között?

Mint említettem régi, jó barátság köt össze minket. Mindketten fontosnak tartjuk azt is, hogy időt szakítsunk a négyszemközti találkozásra, a közös gondolkodásra. Jó dolognak találom, hogy nem csak a püspökkari konferenciák alkalmával, hanem a fővárostól távol, külön is tudunk beszélgetni azokról a lelkipásztori gondokról, elképzelésekről, amelyek a magyar egyház jelenét és jövőjét befolyásolják. Ezért is jövök mindig igen szívesen Kalocsára. Bárcsak jóval több időt lehetnénk együtt, bárcsak lenne néhány óránk arra is, hogy újra felfedezhessem ezt a nagyon szép érseki várost.

Kövessen minket a Facebookon is!

Címkék: Wojtyla Ház Szenteste Alapítvány