A NAP SZENTJE: SZENT LIUDGER

*Zuylen, 742. +Billerbeck, 809. március 26. Liudger életműve Nagy Károly idejére esik. A frízek és szászok térítésével mindaddig az angolszászok és frankok foglalkoztak. Nagy Károly a kard erejével külsőleg legyűrhette ugyan ezeket a törzseket, a szívüket azonban nem tudta meghódítani. Ezért olyan szentre volt szükség, aki mint hazai apostol meg tudta találni az utat a nép szívéhez. Ez volt Szent Liudger történeti küldetése.

A korai középkor lelki atyái közül csak kevesen állnak olyan elevenen előttünk, mint Liudger. Altfrid (+849), a szent egy közeli rokona és második utóda Münster püspökeként és a negyedik Werden apátjaként, a werdeni szerzetesek kérésére összeállította Liudger életrajzát. Hogy működésének történetén túl személyiségét is szemléletesen megragadhatjuk, azt Liudger egyetlen hátrahagyott írásának köszönhetjük: Emlékezések utrechti Gergelyre és Bonifácra. Ez nemcsak az általa atyaként tisztelt férfiaknak, hanem neki magának is múlhatatlan emlékművet állít. Bepillanthatunk általa Liudger lelkébe, gondolkodásába, jellemébe és eszményeibe.

A frízek és frankok, a germán istenhit és a keresztény üzenet közti viták egészen különleges módon Liudger családjának sorsává lettek, hiszen már második és harmadik nemzedéke élt ebben a szellemi-vallási küzdelemben. Liudger nagyapja, Wurssing a frízek királya, Radbod (+719) elől Dokkum vidékéről a frankok országába menekült, ott azután a családjával együtt megkeresztelkedett. Martell Károly visszaküldte Wurssingot az újból meghódított frízföldre, s az Utrecht melletti Zuylenben hűbérbirtokot kapott. Itt szavaival és példájával egyaránt közreműködött a keresztény hit meggyökereztetésében. Az egész család a misszió szolgálatában állott, és támogatta Szent Willibrord (lásd: 574. o.) tevékenységét. Így volt ez még apja, Thiadgrin idejében is, aki feleségével, Liafburggal, valamint Liudgerrel és testvéreivel, Szent Hildigrimmel, a későbbi püspökkel, Szent Heriburggal, a későbbi apátnővel, továbbá még legalább két, név szerint nem ismeretes nővérével együtt példás keresztény családi életet élt. Liudger már fiatal éveiben az utrechti Szent Márton-kolostor iskolájába került. Sokat hallott Willibrordról, tizenegy évesen pedig Bonifácot ,,látta saját szemével meggyengült, fehér hajú, öreg emberként'', amint csaknem negyven év múlva írta érezhető meghatódottsággal; nemsokára azután azt kellett hallania az ifjú Liudgernek, hogy ősi birtokuk közelében, Dokkumnál több társával együtt vértanúhalált szenvedett. Feltételezhetjük, hogy Liudger Utrechtben ott állt a mártírok ravatalánál. Utrechtben Bonifác tanítványának, Szent Gergely apátnak a vezetésével előkészült arra, hogy egykor majd e nagy atya nyomába léphessen. Liudger kétszer hallgatta a híres Boldog Alkuint (735 körül- -804) Yorkban, az angolszász misszió utánpótlásának régi bázisán. Itt lett diákonus; itt bontakozott ki különleges hajlama és ,,szeretete a tudomány iránt'' (Altfrid), ezt azután Utrechtben ápolta tovább. Nagyon tisztelt atyáinak a példája azonban a világba vitte. 776-ban Szent Alberich (+ 784) püspöktől, Gergely utrechti utódától átvette első megbízatását a Deventer vidékére szóló önálló missziós munkára, ahol 758-tól 772-ig Szent Lebuin angolszász pap tevékenykedett. Alberich második megbízása Liudgert a frízföld belsejébe vezette. Miután 777-ben Kölnben pappá szentelték, hét éven át a fríz keleti körzet első hazai misszionáriusaként a dokkumi Pál-templomban, családja régi hazájában és Szent Bonifác vértanúságának a helyén tartózkodott. Szent Willehad helyébe lépett, aki a hetvenes évek kezdete óta dolgozott itt, most pedig Bréma püspöke lett. Tudományos hajlamának és képzettségének megfelelően Liudger ebben az időben az év egy részét az utrechti iskola vezetője- és tanítójaként töltötte el.

A keleti körzetben végzett sikeres munkáját megszakította Widukind felkelése, amely átcsapott frízföldre is. Liudger ezt az időt (784-- 787) itáliai zarándoklatra használta fel. Ezúttal is nagy elődeinek: Willibrordnak, Bonifácnak és Gergelynek a példáját követte; mint azok, ő is tisztelettel adózott Szent Péter és utódai sírjánál; hozzájuk hasonlóan ő is egy kolostor alapítását tervezte. Hadrianus pápával (772- -795) megbeszélte a fríz és a szász misszió helyzetét, és ereklyéket kért tőle jövendő kolostora számára. Liudger ezután két évig Montecassinóban maradt, hogy a szerzetesi életet Szent Benedek regulájának bölcsőjénél, Theodemar apát (778--797) vezetésével ismerhesse meg. Szerzetesként élt itt, de fogadalmat nem tett. Egész életében bensőségesen kötődött a monasztikus eszményhez. A szerzetesi élet megfelelt lényének, de ismételten másra kényszerült.

Amikor 787-ben Nagy Károly is Montecassinóban időzött, a király, aki az időközben lecsendesített fríz-szász vidékek missziójának újjászervezésén fáradozott, találkozott Liudgerrel, akire már bizonyára Alkuin is felhívta a figyelmét. Liudger most átvette a király megbízásából az öt középfríz táj és a Bant-sziget missziójának vezetését. 791-ben Helgolandig hatolt előre.

A 792. év fontos eseményeket hozott. Egy új fríz felkelés egy évre megszakította Liudger tevékenységét ezen a missziós vidéken. Menekülnie kellett, de az énekes Bernlefet, akit egykor meggyógyított a vakságból, hátrahagyta világi segítőként, hogy a gyermekeknek szolgáltassa ki a szükségkeresztséget. Károly ezúttal felajánlotta Liudgernek a trieri püspöki széket, de ahelyett, hogy elfogadta volna a megtisztelő ajánlatot, hivatását továbbra is a misszióban látta. Károllyal kineveztette magát az elhunyt Bernrad apát utódává, aki kb. 785 óta vezette Nyugat-Szászország misszióját. Itt, Münsterlandban a politikai helyzet Widukind megkeresztelkedése óta olyan nyugodt volt, hogy már Bernrad is sikerrel tudott tevékenykedni. Liudger is haladéktalanul munkához látott. Életrajzírója, Altfrid ezt közli:

,,Mimigernefordban tekintélyes kolostort alapított Istennek a kanonoki regula szerint élő szolgái számára. Megszokott módján fáradozott teljes buzgósággal és nagy gondossággal, hogy a vad szász néphez eljuttassa az üdvösség üzenetét. Kiirtotta a bálványimádás tüskés vadonát, és buzgó lelkipásztori gondossággal vetette el mindenfelé Isten igéjét. Templomokat emelt és papokat hozatott, akiket aztán ő képezett ki, hogy méltó munkatársai legyenek Isten igéjének hirdetésében.'' Megszervezte egyházkerületét, s ennek központját a székesegyház, egy háromhajós bazilika képezte; ez adta azután a helység új nevét (Münster) a 11. század végén. Szent Pál, Dokkum védőszentje lett a templom és a püspökség patrónusa is. A dómiskolában derék papságot képezett ki. Amit Utrechtben, Yorkban és Montecassinóban befogadott, tanítva adta itt tovább. Prédikálva járta be egyházkerületét, és egész sor új plébániát létesített. Missziós és szervező munkájára a koronát püspökké szentelése tette fel, amitől sokáig húzódozott. Ennek dátuma, 805. március 30. egyben Münster püspökségének alapítási napja is.

Apostoli szegénységben és egyszerűségben akart szolgálni élete végéig vesztfáliai és fríz egyházkerületének. Amint élt, úgy is halt meg: 809. március 25-én virágvasárnap reggel Coesfeldben prédikált, majd Billerbeckbe zarándokolt. Itt még egyszer prédikált, majd kilenc óra felé ,,beteg testtel, de erősen az izzó szeretettől bemutatta utolsó szentmiseáldozatát. A következő éjszakán tanítványai körében itt adta vissza hűséges lelkét az Úrnak'' (Altfrid).

Kövessen minket a Facebookon is!