Amputációjáról, társainak elvesztéséről is vallott Hópárduc
Mosolygó, őszes, szakállas ember áll egy asztal mellett, és szenvedélyesen regél valamit a körülötte nyüzsgőknek, amikor belépünk a kiskőrösi városi könyvtár előadótermébe. Szállingóznak az érdeklődők. Már épp elütötte az ötöt a szomszédos templom harangja, de kintről csatazaj hangja szűrődik: húsz óvodás vonul be apró székével a kezében az előadásra, és a hegymászó elé telepszik.
Csúcsroham, gleccserek, kockázat, serpák, Pakisztán, jégfalak, Mount Everest, magashegyi expedíció. Sorjáznak a kulcsszavak, gyönyörű tájak, óriási csúcsok, eszkimónak álcázott hegymászók váltják egymást a kivetítőn, miközben Erőss Zsolt meséli magashegyi kalandjait, aki az első magyar állampolgár, aki feljutott a 8850 méter magas Mount Everestre.
– A csúcsra való feljutás semmiképpen sem lehet egy bizonyíthatnék, egy megfelelni akarás eredménye. A külső kényszer növeli a kockázatot. Befelé kell megfelelnünk, önmagunknak, és élvezni a hegy meghódításának örömét. Minden emberben ott lapul az igény, az ősi ösztön, hogy olyan feladatnak tegyen eleget, amelyikben örömét is leli, és ne csak azért csinálja végig, mert kötelezték erre, vagy mert valaki elvárja azt tőle. A hegymászás nem a rekordokért van, hanem az élményekért – avatta be a vetítés ideje alatti sötétben is tágra nyílt szemekkel figyelő közönséget a Hópárduc névre keresztelt hegymászó a miértek részleteibe.
Ám azonkívül, hogy mégis mit ad egy hegy, amiért érdemes megmászni, egyéb fontos kérdések is megfogalmazódtak az aprócska székekről figyelő, őszinte csöppségek fejében. – Bácsi, neked van lábad? – pattant a kérdés szikraként, némi feszültséget teremtve a jelenlévőkben. A szerény és végtelenül életvidám hegymászó nadrágszárát felrántva megmutatta új protézisét, majd nyíltan és őszintén beszélt balesetéről, a magasban vele együtt küzdő társainak elvesztéséről is.
A fémforgácsolóként érettségizett, ma már oktatóként, hegyi vezetőként, kiadványszerkesztőként is dolgozó, kitartó férfi egyetlen gesztusával, egyetlen félmondatával sem keltette a bizonytalan, elkeseredett, önmagával is küzdő ember látszatát a jelenlévőkben. Tervei vannak, sokat edz, és igyekszik sok időt tölteni a magaslati levegőt szintén nagyon szerető feleségével és csöpp kislányával, a 2010-es őszi mászószezonban már szeretné újabb nyolcezressel gazdagítani a magyar hegymászást.
Az előadást követően, a távozófélben mögöttünk lépkedő hölgyek egy fontos, vitathatatlannak tűnő gondolatot még hozzáfűztek Erőss Zsolt élménybeszámolójához. Így hangzott: „a név kötelez”.
Erőss Zsolt hegymászó szerint nincs sok remény arra, hogy a Mount Everesten eltűnt Várkonyi László túlélje a hegyen bekövetkezett balesetet. Erőss Zsolt – az első magyar alpinista, aki feljutott a Mount Everestre – kedden az MTI-nek azt mondta: az, hogy egy vagy akár két nap is eltelhetett a magyar hegymászók kínai balesete óta és Várkonyi Lászlót nem találják, „elég egyértelművé teszi egy hegymászó számára, hogy nincs sok remény”.
