Dr. Bábel Balázs kalocsa-kecskeméti érsek: Gyógyításról keresztény szemmel
„Az Egészséges Nemzetért”
Beteg ember mindig volt. Gyógyítók is mindig voltak ameddig csak vissza tudunk menni a történelemben. Orvosok, papok a test és a lélek gyógyítói. A beteg ember akár úgy született, akár később szerezte baját, aki balesetet szenvedett, vagy aki más miatt szenved: például gyászol, gyógyulni akar, szenvedélyeitől, szenvedéseitől meg akar szabadulni. A betegség meghatározása nem könnyű. Az egészség és a betegség korszakonként és kultúránként változhat. Megkérdezzük betegség–e az öregség? De feltehetjük azt a manapság egyre akutabb kérdést: betegség–e az alkoholizmus, a dohányzás, vagy csupán káros, vagy esetleg bűnös szokás? Betegség–e a kábítószerezés?
Az egészség fogalmából ha kiindulunk és annak ellentétjét választjuk talán akkor vagyunk legközelebb a betegség meghatározásához. A WHO egészség meghatározása az egészség a teljes testi, szellemi és szociális jóllét állapota, és nem csupán a betegség vagy a nyomorékság hiánya. A betegség fogalma régen is, ma is igen általános fogalom volt. Ennek ellenére fontos különbséget látunk a régi és az új fogalom között. Régebben a betegséget tünetei szerint osztályozták, ma pedig a betegséget okozó rendellenesség korokozók szerint. Régebben hideglelés, láz, kiütés és hasonló neveken szerepeltek a betegségek.
Ma szívbajról, tüdőbajról, májdaganatról és hasonló elnevezésekről beszélünk. Ez a fordulat az új korra vezethető vissza, amikor Morgagni az új módszer, a betegséget meghatározó rendellenességek szerint osztályozta a betegségek elnevezését. Ez az új módszer a betegség fogalmát kiszélesítette. Régebben csak az volt a beteg, akin a tünetek mutatkoztak. Ma vannak esetek, hogy valaki úgy él és dolgozik, mint egészséges ember, mégis betegnek tartják, mert felfedeztek nála valami rendellenességet. Ennek az a következménye, hogy régebben a beteg és egészséges ember között éles határt lehetett húzni, mert vagy látszottak nála a tünetek, vagy nem. Ma a határ nem annyira éles, mert betegnek számít mindaz, akinél felfedeztek valami rendellenességet, még akkor is, ha ez a rendellenség csak a bonyolult műszereket használó orvos előtt ismeretes és egyenlőre semmi rendellenességet nem jelent az ember életében. Ezek alapján nyilvánvaló, hogy a betegség régebben sokkal gyorsabb lejáratú volt, mint ma. Hirtelen halál is sokkal gyakrabban következett be, mint ma.
Amikor a tünetek mutatkoztak, rendszerint igen előrehaladott állapotban volt a betegség, és hamar kioltotta a beteg életét. Ha pedig erős szervezete volt, akkor a gyógyulás útjára lépett. Ma a rákos beteg tudatában van a rendellenességnek, de még annak is, hogy sokáig élhet, ha időben kezdik nála a kezelést és a betegség folyamatát lelassítják. Régebben a betegek jobbára fiatalok voltak, ma jobbára öregek. Az öregséget egyszerűen nem tekintették betegségnek, és ha valaki egyszer öreg lett, a sok járvány, fizikai munka és más megpróbáltatások úgy megedzették őt, hogy tovább elélt, és mint mondani szokták, végelgyengülésben, nem pedig betegségben halt meg. A betegség tünetei inkább a fiatalabbakon voltak észlelhetők. Ma az orvostudomány észreveszi és kezeli a különböző rendellenességeket, és statisztikailag kimutatható, hogy ezek a rendellenességek inkább az öregek között találhatóak. Egészséges és beteg között a választóvonal tehát nem olyan éles. A beteg éppen, mivel gondos ápolásban részesül, sok esetben tovább elél, mint az egészséges ember, és a betegség százalék arányában kifejezve modern kortani fogalmat véve alapul öregkorra tevődik.
Fiatalkorúak betegsége sokszor abból adódik, hogy még régen megfelelő orvosi kezelés hiányában a természetes elhalálozás fiatal és csecsemőkorban sokkal nagyobb volt, ma azonban megmentik őket, viszont a teljes egészségre egész életen át nem jutnak el. Az orvostudomány nagyon sokat segít a betegség felszámolásában, a betegség elviselésében, azonban van egy pont, amikor azt érezzük, hogy meghosszabbítja az ember életét a szenvedésre. Éppen ezért a betegség és a szenvedés mindig az emberi élet legsúlyosabb megpróbáltatásai közé tartozik.
A betegségben az ember megtapasztalja a tehetetlenségét, végét, saját határait. Minden betegség megsejteti a halált. A betegség rémülethez, önmagábazárkózáshoz, sőt néha reménytelenséghez és Isten elleni lázadáshoz vezethet. Ugyanakkor a személyt érettebbé teheti. Segíti, hogy észrevegye, mi a lényegtelen életében és afelé forduljon, ami lényeges. A betegség gyakran azt eredményezi, hogy a beteg ember Istent keresi, hozzá visszatér. Ez a tapasztalat még a gyógyításban tevékenykedőkben is áll. Évekkel ezelőtt egy olyan sebész főorvoshoz jártam gyakorta, aki súlyos balesetet szenvedett, és a műtétek egymásutániságát már előre tudta. Érdekes tapasztalat volt számomra látni azt, hogy egy ember hogyan veszíti el türelmét, s olykor a reményét, és miként kell az ilyen embert is erősíteni, aki pedig betegek között és gyógyításban élte le az életét.
Mivel előadásom címe „Gyógyításról keresztény szemmel”, ezért fontos, hogy a Szentírás idevonatkozó tanításaira visszatérjek, mint forrásra. Az Ószövetség embere a betegséget Istennel szemközt éli meg. Isten előtt hallatja betegsége miatt panaszát, ő az élet és halál ura, akitől gyógyulását kéri. A betegség a megtérés útjává lesz, és az Istentől jövő bocsánat indítja el a gyógyulást, s megtapasztalja, hogy a betegség kapcsolatban áll a bűnnel és a rosszal. Az Isten iránti hűség az ő törvénye szerint azonban életet ad. „Én, az Úr vagyok a te orvosod” /Kiv 15,26/, olvassuk a Kivonulás könyvében. A próféta előre látja, hogy Isten előrehozza azt az időt, amikor minden bűnt megbocsát és minden betegséget meggyógyít.
Az evangéliumok Jézusnak sok csodálatos gyógyítását megőrizték számunkra. Rendszerint úgy került sor Jézus gyógyításaira, hogy Jézus találkozott egy-egy beteggel, aki meg szeretett volna gyógyulni és bízva hatalmában, irgalmában, segítségül fordult hozzá. Az a tény, hogy a Jézus gyógyításairól szóló beszámolók a legrégibb hagyományokhoz tartoznak, másfelől viszont az evangéliumok Jézus gyógyításait szembeötlően kidomborítják és összefoglaló utalásokat adnak a gyógyításra, arra engednek következtetni, hogy Jézus életéből a betegek gyógyítását nem lehet kikapcsolni. Jézus az orvos, aki azért jött, hogy visszaadja a betegek egészségét. Azért, hogy az egész ember testét és lelkét egyaránt meggyógyítsa, Ő az az orvos, akire a betegeknek szüksége van. Az összes szenvedők iránti együttérzése olyan messzire megy, hogy azonosul velük. „Beteg voltam, és meglátogattatok”. /Mt 25,36/
A betegek iránti megkülönböztetett szeretete a századok során állandóan felkeltette a keresztények különleges figyelmét azok iránt, akik testben vagy lélekben szenvednek. Ez a szeretet a forrása annak a szüntelen erőfeszítésnek, amely a betegek megsegítésén munkálkodik. Egészen eredetinek és modernnek mondható, hogy Jézus pszichoszomatikusan gyógyított. Gyakran kérte a betegeket, hogy higgyenek. Jeleket is használt a gyógyításkor. A betegek keresték, hogy őt érinthessék, mert erő áradt belőle és mindenkit meggyógyított. Krisztus megindultan a sok szenvedéstől, nemcsak megengedte, hogy a betegek őt megérintsék, hanem nyomorúságaikat is magáévá tette. Magára vállalta a bajainkat és hordozta betegségeinket. A prófétát idézi az evangélista. Ugyanakkor nem gyógyított meg minden beteget.
Gyógyításai Isten országa elérkezésének jelei voltak. Ezek mélyebb gyógyulást hirdettek meg: a bűn és a halál feletti győzelmet. Az ő húsvétja árán Krisztus a kereszten magára vette a rossz valamennyi terhét, elvette a világ bűneit, amelyeknek a betegség csak egyik következménye. Szenvedése és kereszthalála által új értelmet adott a szenvedésnek. Ezentúl a szenvedés bennünket hozzá hasonlíthat és megváltó szenvedésével egyesíthet. A tanítványok Krisztust követve a betegségre és a betegekre új módon tekintettek. Jézus elkötelezte őket a szegény és szolgáló életre. Részesítette őket az együttszenvedés és a gyógyítás szolgálatából. Azok elmentek és hirdették a bűnbánatot, sok ördögöt kiűztek és olajjal megkenve sok beteget gyógyítottak meg. /vö. Mk 6,12-13/
A feltámadt Úr megújította ezt a küldetést: „Gyógyítsátok meg a betegeket”. Ezt a feladatot az egyház az Úrtól kapta és ezt igyekszik megvalósítani, amikor a betegekkel törődik és amikor őket közbenjáró imádsággal kíséri. Az egyház hisz a test és a lélek orvosának, Krisztusnak érthető jelenlétében. Ugyanakkor az apostoli egyház még egy külön szertartást is rendelt a betegek számára. Szent Jakab apostol tanúsítja, ha beteg valamelyik, hívassa az egyház papjait és azok imádkozzanak felette, s kenjék meg olajjal az Úr nevében. /vö. Jak 4,14/.
A hitből fakadó ima megszabadítja a beteget és az Úr talpraállítja. A szenthagyomány ebben a szertartásban a betegek kenetét ismeri fel. A szentség kiszolgáltatása mellett azonban az egyház a kezdettől a gyógyítás régi tapasztalatát a mindig újabbakkal ötvözve tartotta fontosnak az évszázadok és az évezredek során. Bár a történelem tanúsága szerint ugyan már Egyiptomban és Indiában is voltak kórházak a Krisztus előtti 6. században, és a zsidók is tettek intézkedéseket a bélpoklosok érdekében, az igazi és mindenre kiterjedő betegápolás és kórházintézmény az egyház nevéhez fűződik. Az ókorban a kórházak mind keleten, mind nyugaton a szentélyek körül épültek, ahol nem annyira a betegséget gyógyították, hanem a betegséget okozó rossz szellemet igyekeztek elűzni, ezeket Nagy Konstantin császár bezáratta.
A mai kórház, ahol a beteg áll a központban, nem pedig a betegséget okozó szellem, kezdetleges formájában a kereszténységgel vette kezdetét. Az egyházat emberbaráti szeretete késztette arra, hogy szegény és elhagyott betegekről gondoskodjék. 325-ben a Niceai zsinat elrendelte, hogy minden püspöki székvárosban építsenek kórházat. Később a szerzetesség elterjedésével a kolostorok mellett létesített ispotályok, szállások, betegtermek a mai kórházak előhírnökei. Főleg a keresztes háborúk alatt igen sok kórház épült. Némi lokálpatriotizmussal megjegyzem, hogy 1234-ben a Kalocsa-Bácsi Egyházmegye érseke, Csák Ugrin a bácsi székhelyen kórházat létesített. A mai meglévő ferences kolostor erről tanúskodik.
Az ókori görög római hellén orvostudomány ismereteit Európa számára az arab orvosok mellett a szerzetesek mentették át karitatív szemlélettel és gyakorlattal gazdagítva. A római birodalom keleti részén a Nagy Szent Vazul által alapított cezáriai kórház jutott hírnévre. A 11. században Rómában már 24, diakónusok által vezetett kórház volt.
A keresztény orvostudomány első központja a montecasinói bencés kolostor, melynek hatása Európa szerte felismerhető. Itt élt Constantinus Africanus, az egyik nagy középkori orvos. Salernoban valóságos orvosi iskola alakult, ahol a szerzetesek mellett világiak is tanítottak. A gyógyítást, a betegápolást az adott viszonyok között a tökéletességig fejlesztették. Külön szerzetesrendek alakultak a betegápolásra, melyek hármas szerzetesi fogadalmuk mellett negyedik fogadalmat is tettek a betegek gyógyítására.
Az újkorban legalább 30 női rend alakult, mely munkásságát teljesen, vagy nagyrészben betegápolásra szentelte. De több férfirendet is ismerünk, magyar földön is a nagymúltú irgalmasokat, akik betegeket ápoltak. Az első modern értelemben vett kórházat a milánói nagypestis idején Borromeó Szent Károly alapította, ahol hivatásos és szakképzett ápolók lettek a gondozók. Orvostörténeti és gyógyszerésztörténeti diszciplína ma már mindezeknek a felkutatása. Ismét csak egy helyi vonatkozású dokumentum: a kalocsai érseki könyvtárban több, mint 10.000 könyv foglalkozik a középkori vagy a kora újkori orvostudománnyal és gyógyászattal, botanikával, amelyeket ma is kutatnak, és belőlük okulva gyógyító teákat, oldatokat készítenek hozzáértő gyógyszerészek. Mert a gyógyítás munkájának oroszlánrészét átvette most már az állam, de nem szűnt meg a katolikus egyház és mondhatjuk azt, hogy az egész keresztény világ a gyógyítással foglalkozni.
Továbbra is tartanak fenn kórházakat, betegeket gyógyítanak és látogatnak. A II. Vatikáni Zsinat is foglalkozott a gyógyítással, mint az ember egész személyiségének a figyelmbevételével. Ugyancsak a Püspöki Karunk körlevelet adott ki az Élet kultúrájáért, amelyben azt írja, hogy napjainkban egyre világosabban körvonalazódik, hogy a testi, szellemi, lelki és társadalmi folyamatok mennyire döntő szerepet játszanak betegségeink kialakulásában, milyen nagymértékben meghatározzák azt, hogy mikor és hogyan betegszünk meg és gyógyulunk meg. Gondoljunk csak a nyugati világban legtöbb halálesetet okozó szív- és érrendszeri betegségekre. Ezen betegségek kialakulásáért azok az életmódok, tényezők felelősek elsősorban, amelyek tudatosan is befolyásolhatók, s amelyek megszűnése, vagy megerősödése alapvető szerepet játszik a betegség megelőzésében, kialakulásában és a beteg ember gyógyulásában.
Nem betegségek alakulnak ki, hanem az egész ember testi, lelki, szellemi és társadalmi létében lesz beteg, és gyógyulása is csak ezen tényezők összességének javulásában érhető el. Ezért az orvoslás, a szociális gondozás, a családok megerősítése és a lelkipásztori szolgálat egymást támogatva képes szolgálni a teljes ember egészségét. Ez természetesen egy más emberképet, antropológiai szemléletet igényel, ahol az emberi személyt nem redukálják élettani folyamataira, hanem törekszenek családi, pszichológiai, lelki adottságokat is figyelembe venni. „A hatékony gyógyítás alapfeltétele nem a betegséggel, hanem a beteggel történő kommunikáció”. Vagyis még a klasszikus orvoslásban az orvos beavatkozásától várták a segítséget csupán, ma az orvos, mint Hippokratész is a gyógyító természet építőjének tekinti magát, a pszichoterapeuta a beteg önállóságára hivatkozik életteljességének helyreállításánál.
Miközben a testi fájdalom és szenvedés megelőzésének és gyógyításának fontossága nem kérdőjelezhető meg, a gyógyítás során fontos szem előtt tartanunk az emberi személyiség egészségét. Kívánatos tehát, hogy az egészségügyi ellátás során megfelelő hangsúlyt kaphasson a beteg ember teljes valójának gyógyítása. Ne pusztán szenvedő szervezetként, személytelen módon kezeljék. Szomorú, hogy az egészségügyi ellátás során sokszor szervezési és egyéb okok miatt gyakran mechanikus módon csak a beteg ember laboratóriumi eredményeinek normalizálódása az ellátás célja. Mivel a 21. század elején élő ember betegségének megelőzésében, kialakulásában és gyógyulásában meghatározó szerepet játszanak a fent említett szellemi, lelki, társadalmi tényezők, ezért ez a fajta szemlélet orvosi szempontok szerint is végtelen. Tudatosítani kell azt is, hogy embertársaink egészségének védelme, megbetegedésének megelőzése ugyanolyan fontosságú, mint sérült vagy életveszélyben lévő társunk ellátása.
Hogy mennyire számít a lelki tényező szabad legyen egy személyes emlékemet elmondanom. Egy alkalommal nagyon idős asszonyhoz hívtak, mert várták a mentőt, hogy bevigye a kórházba, s a néni vallásos volt, szerette volna a betegek kenetét felvenni, vagy talán a család abban a fölfogásban élt, hogy az utolsó kenetet. Hozzáteszem az idős asszony veje orvos volt, aki hívatta mentőt és beküldte a kórházba. Annak rendje, módja szerint feladtam a betegek kenetét és kifelé menőben mondtam a lányának, hogy én már elég sok idős beteg embert láttam, sőt haldoklót, jelenlétemben is halt meg ember – én úgy látom, hogy a nagymama még meg fog gyógyulni. Az idős asszony hallotta, hogy én szót váltottam leányával és amikor visszament hozzá, megkérdezte tőle, mint mondott az atya. Elmondta ugyanezt és a legnagyobb csodára azt történt, hogy amikor a mentő bevitte a kórházba, olyan jók lettek az egészségügyi mutató, az orvos ezt kérdezte, hogy miért hozták be a nénit.
Ebből az is kitűnik, hogy a betegnek is akarni kell meggyógyulni, hinnie kell az orvosban, és hinnie kell abban, hogy meggyógyul. Az is hasznos szokott lenni, ha más nem, a betegség türelmes elviselésében, hogyha valakit arról biztosítunk, imádkozunk érte. Ugyanez történt egy alkalommal, amikor egy valóban halálra szánt betegnél voltam, aki a morfium adagjait jegyezte a naptárban és azt is tudta, hogy mennyi ideje van hátra. Az egyik egyetem tanszékén marxizmust tanító felesége kérdezte elmenetelem után a környezetétől, mit csinált vele ez a pap, mert amióta itt volt, a férje nem zúgolódik és teljes lelki megnyugvással készül a halálra.
A sokat szenvedő II. János Pál pápa tanította, hogy az orvostudomány mily nagy léptékkel halad előre, a kutató és gyógyító orvosok jóvoltából folytatja erőfeszítését, hogy egyre hatékonyabb gyógyszereket találjon. Korábban elképzelhetetlen beavatkozások válnak lehetővé a születő élet, a szenvedők, az életveszélyes helyzetben, vagy halálukon lévő betegek javára. Intézmények és szervezetek tevékenykednek azért, hogy a szegénység és a járványok által leginkább sújtott országokba is eljussanak a legjobb gyógyszerek jótéteményei. Orvosok nemzeti és nemzetközi társulatai igyekeznek segítséget nyújtani a háborúk, járványok vagy természeti csapások sújtotta népeknek. Jóllehet messze van még az orvostudomány eredményeinek nemzetközi léptékű valóban igazságos elosztása, hogyan ne ismernénk föl az eddig történtekben a népek közti szolidaritás növekedésének, az emberi és erkölcsi érzékenységnek és az élet nagyobb tiszteletbentartásának a jelét?
Hatalmas még a szakemberek által is szinte láthatatlan az új gyógyászatnak a területe, amely felveti az erkölcsiség kérdését. Egy-egy ilyen konferencia előadás nem alkalmas arra csak jelzés értékűen, hogy a kereszténység mindig az élet szolgálatában áll. Az emberi szaporulás új módszereinél, a géntechnikánál, a szervátültetéseknél, eutanázia vagy halni segítés nagy kérdéskörében mindig az élet védelme az alapelv. A katolikus egyház különösen is képviseli azt az álláspontot, hogy az élet a megtermékenyítéssel kezdődik és a természetes halállal kell, hogy véget érjen. Mind az az eljárás, ami ezt segíti, dicsérendő és alkalmazandó.
Ugyanakkor életet menteni egy másik élet kioltásával, külön erkölcsi kérdéseket vet föl. Keresztény erkölcsi elvnek mondható értékek ütközésénél a kisebbik rossz választása a nagyobb rossz javára. Albert Schweitzer, a híres orvos, lelkész, orgonaművész, a lamberéi kórház megalapítója tanúságot tett arról, hogy az élet értékét mennyire maximumnak tartja. Mégis azt tanítja, az elsődlegesen biológiailag értelmezett életet általában túl nagyra értékeli az emberiség testkultuszával és egészségmániájával. Az emberélet sem tekinthető a legfőbb jónak, fölötte áll az emberi személy értéke, úgyhogy az élet tisztelete még nem lehet az etika alapelve, a legfőbb és végső kritérium csak a személynek és javának figyelembevétele lehet. Az ember különlegessége talán még az élet értékének a formulájánál is találóbban kifejezhető, ha méltóságáról szólunk.
A II. Vatikáni Zsinat Gaudem et spes okmányában az Isten képmására teremtett emberről tanít. A 12. pontban hívők és nem hívők szinte egyhangú véleménye szerint mindent, ami csak a földön van, az emberhez, mint középponthoz és csúcshoz viszonyítva kell rendezni. Ez a dokumentum az ember istenképiségéről szól, a test és lélek egységében lévő emberről, akinek értelmi méltóságát, lelkiismereti méltóságát és a szabadságát egyaránt figyelembe kell venni. Így zárja az okmányt: /Gaudem et spes 21. pont/
„Az Egyház ugyanis nagyon jól tudja, hogy amikor védelmezi az emberi hivatást, méltóságát (hozzátehetem egészségét), és visszaadja a reményt azoknak, akik kétségbeestek végső sorsuk felől, üzenete összhangban van az emberi szív legtitkosabb vágyaival. Ez az üzenet nem lealacsonyítja az embert, hanem élettel és szabadsággal ajándékozza meg, s rajta kívül semmi sem képes megnyugtatni az emberi szívet: /Szent Ágoston írta a Confessioban/: „Magadnak alkottál minket Uram, és nyugtalan a mi szívünk, amíg meg nem nyugszik benned”.
Felhasznált irodalom:
1. Az élet kultúrájáért: A Magyar Katolikus Püspöki Konferencia körlevele a bioetika néhány kérdéséről. Budapest: Szent István Társulat, 2003.
2. Magyar Katolikus Lexikon. I. kötet: A-Bor. Budapest: Szent István Társulat, 1993.
3. Katolikus Lexikon. I. kötet. Budapest: Magyar Kultúra, 1931.
4.A katolikus egyház katekizmusa. Budapest: Szent István Társulat, 1998.
5. Tál és Kendő: Keresztény orvosok lapja. 2010. június. 2. szám
6.Babos István: A betegek kenete. Róma, 1978.
7.Gaizler Gyula: Felelős döntés vagy ítéletvégrehajtás? Budapest, Szent István Társulat
8.Gaizler Gyula: A bioetika alapkérdései. Budapest, 1997.
9. Helmut Weber: Speciális erkölcsteológia. Budapest: Szent István Társulat, 2001.
10. Herbert Haag: Bibliai lexikon. Budapest: Szent István Társulat, 1989.
Forrás: Bábel érsek
