Hőingadozás - és sok minden más

„Miért nem boldogságra hivatott leginkább a papírra vetett szó? Léte-zik máshol a világban még ekkora hőingadozás az emberi lélekben, agyban, mint itt, a Duna és a Tisza mentén? S vajon a bús magyar be-tegség mindenkit megfertőz, aki a Kárpát-medencében születik? – Ez a kérdés nekem azért volt mindig szívszorító, mert bármi legyen a he-lyes válasz, máig nincs rá hatásos ellenszer a motyómban. Csak ez a tétova két sor: ott nem szabadna soha sírni / hol nincs kéz a könnyet lesimítni…” – írja új könyvének legelején a gyomai születésű kecs-keméti újságíró, Koloh Elek, aki válogatott verseihez és dalszövegei-hez egy szépprózai „receptet” mellékel vallomáskötetében. Rendha-gyó vállalkozás ez a könyv több tekintetben is. Egyrészt kevés költő adott élethelyzeti, élettörténeti magyarázatot még eddig verseihez, hagyva munkát az irodalomtörténészeknek is. Másrészt egy újságírói-közéleti életutat kevesen mutattak még be úgy, hogy saját költészetü-ket hívták volna hozzá segítségül. Rendhagyónak tűnik mostanában az a fajta igényes nyelvezet, irodalmi stílus is egy újságíró tollából, amit Koloh Elek ebben a kötetében produkál, illetve: amit Bács-Kiskun média világában máig képvisel.

- Vannak talentumok, akiket kitalál maga az élet. Aztán vannak olyanok, mint te is, aki saját magát találja ki. Aki nem házal, nem kalapol, csak alkot, egyes esetekben magának, meg az íróasztal fiókjának. Nem érzed olykor, hogy tehetségeddel rosszul sáfárkodtál?

- Dehogynem. Viszont valamiből meg kellett élni. Nekem az újságírás, a lap- és könyvszerkesztés munka, a költészet meg egy szép szerelem. Hajdanán, amikor még a Petőfi Népe kulturális rovatát vezettem, volt időm és energiám a verseken is agyalni, de miután a Kecskeméti Lapok, majd az Alföldi Lapok főszerkesztője lettem arra kényszerítettek a körülmények, hogy csak az újságírásra, illetve lapcsinálásra koncentráljak.

- De van ennek egy másik magyarázata – amit ebben az új kötetemben is próbáltam megfogalmazni -, mégpedig a rendszerváltás. Előtte ugyanis, amit nem vethettél papírra újságíróként, azt elmondtad versbe kódolva. Mert a 80-as évek puha diktatúrájában a zene, a képzőművészet vagy a költészet nyelvén már adhattál őszintébb jelzéseket. Sőt, maga az örökös tiltás késztetett erre. Emlékezz vissza, milyen társadalmi-politikai rangjuk volt akkoriban a művészeteknek! Amikről egyből megfeledkezett szinte mindenki, amikor szabadon írhattál, beszélhettél bármiről. Lassan a bulvár mocskos bája telepedett mindenre, ami érték. Én a rendszerváltáskor lettem főszerkesztő, és tényleg mámorító volt az a szabadság, amit a sajtó kiharcolt. Azután elmúlt egy év, kettő, tíz, s csak kapkodtad a fejedet, ahogy a sok korrupt vagy hülye politikus egymásnak adogatta a kormányrudat, miközben egyre messzebb kerültünk attól az illúziótól, ami hajdan alkotásra, versírásra késztetett. De minden mámort a gyötrő kijózanodás követ. Évek múltán én is beláttam, hogy valójában egy pártállam diktatúrájából a pénz diktatúrájába csöppentünk. Ami ráadásul sokkal szövevényesebb, átláthatatlanabb, mint a Kádár-rezsim ideológusainak ügyeskedő tiltásai. Csak itt már nem a művészeket, művészeteket serkentő kódolás, hanem a kommersz agysejteket pusztító áradata az igazi úr. S áradáskor mindenki kapaszkodókat keres. Én a könyvespolc felé nyúltam Arany, Ady, József Attila, Nagy László kötetéért. Azután előszedtem régi versikéimet, amik többségét valóban az íróasztal fiókjának írtam, s ilyenekre leltem: víz alatt őrzöm a világot / és emlékét minden fuldoklónak / ki a part felé kiáltott / bár nem hitte már értelmét a szónak…

És a régi szerelmem, a költészet nem úgy tekintett vissza rám, mint az elhagyott csajok, hiszen szinte ott folytattuk, ahol abbahagytuk. Csak kicsit megfáradva, megöregedve, kicsit keserűbben és bölcsebben. Miközben az említett költőóriásokat ilyenekről faggattam, valamikor tíz évvel ezelőtt:

Keserű kérdések

(Nagy Lászlóhoz)

míg törött lábú lovaim terelem

miért nyargal messze a szerelem

és kinek marad mosoly a remény

hol bús arcokon botlik meg a fény

csodák hátán szivárványnak dőlve

miért szorul a kéz mindig ökölbe

és miért üt mégis a szó nagyot

annak kit az istene elhagyott

szépek akik szép éneket szülnek

de törött lábakon hová menekülnek

hová visz az út ha nincs tovább

mi lehet a magánynál mostohább

- Volt olyan időszak, amikor ünnepeltek, mint színdarab írót. A szavakkal való játszadozás nagymesterét, kinek mindegy volt miből kellett faragni rímeket, keservből vagy komédiából, egyre ment. Aztán – mintha dacból tennéd – elhallgattál. Volt okod rá?

- A már említettek. Illetve abban, hogy ezzel a műfajjal is megpróbálkoztam, közrejátszott a 80-as években az, hogy felvettek a Színház- és Filmművészeti Főiskola színházelmélet szakára, ahol dramaturgiát is hallgattam. Ha egyszer megérem a nyugdíjas kort, valószínűleg csak színdarabokat írok majd. Az utóbbi években nagyon eltávolodtam – személyes konfliktusok miatt is – a csodás színházi világtól, úgyhogy van pótolni valóm bőven.

- Neves zeneszerzőkkel dolgoztál. Többek között a Bergendy együttes méltán népszerű, egykori frontemberével, Hajdú Sándorral, aki olyan nagy slágereket jegyzett, mint a De nehéz az iskolatáska. Vele musicalban utaztatok, ha jól emlékszem. Miért marat abba az együttműködésetek?

- Amikor megismertük egymást, a kecskeméti színház karnagya volt. És a rendszeres személyes találkozások inspirálóan hatottak mindkettőnkre. Azután Sanyi elszerződött Békéscsabára, majd Zalaegerszegre. Az Öleljenek a hóemberek című musicalünket már a Hevesi Sándor Színház mutatta be, ha jól emlékszem 1992-ben. Azután én a könyv- és lapszerkesztésbe bonyolódtam, ő meg színházi és városi kórusok karnagyaként a komolyzene felé sodródott Zalaegerszegen. A személyes találkozások nagyon megritkultak, a közös alkotások meg pláne.

- Tudni kell rólad, hogy meglehetősen öntörvényű vagy, mint általában az irodalmi nagyok, akiket nem lehet beskatulyázni. Voltak ebből gondjaid?

- Eddig nem, de ha irodalmi „nagynak” nevezel, még lehetnek…

- Hajdanán az én zenekaromnak is írtál néhány dalszöveget, s az általad szerkesztett lapokban rendszeresen publikálhattam. Tehát nem véletlenül tudom, hogy nem csak a szíved nagy, de a baráti köröd is… Vagy ez is megváltozott az utóbbi években? Mennyire magányosodtál el, és mennyire érezhető ez a költészetedben? Egyes esetekben inspirált a múlt?

- Túl sokat kérdezel egyszerre. Ami a baráti kört illeti, az szűkül a korral, a tivornyázásokra való hajlandóság csökkenésével. Meg az évekkel gyarapodó bölcsességgel, hiszen aki érez magában egyfajta küldetést, másra igyekszik hasznosítani a múló időt. Még akkor is, ha tudja, ezzel csökkenti az alkotáshoz lökést adó inspirációkat. Ez egy furcsa csapda, mint az élet maga. Ráadásul fordítva is igaz: Egyfajta magányba fordulva született meg ez az új könyvem, rengeteg kétség között, hiszen saját magadat a legnehezebb szerkeszteni. De amikor eljutottam a megjelentetésének küszöbére, bármerre fordultam, a régi barátok vettek körbe. A könyv kiadója, a grafikus, a nyomdai előkészítők, a nyomda tulajdonosa, a szponzorok, az író-olvasó találkozók szervezői, szóval nagyon sokan támogattak. Közéjük értve téged is, aki régi barátként kért most interjút tőlem. A szülővárosomban, Gyomán volt a legmeghatóbb a ceremónia. 30 évnyi távollét után toppantam be ezzel a kötettel egy író-olvasó találkozóra, amit a helyi lap főszerkesztője szervezett. S több mint százan vártak rám, a régi barátok, osztálytársak. Simogattak, ölelgettek, s legalább egy órán át dedikáltam a körükben. Kell ennél több a magamfajtának az általad firtatott barátságból?

Gyoma

úgy feszültem egykor Gyomára

ahogy vadász íjára a vessző

így lettem távolba veszendő

emlékként is kevés talán mára

de gyökere annyi gondnak jónak

mindig Gyoma marad – Gyoma

s ahogy az őt ölelő Körös folyónak

bennem barátok szerelmek nyoma

mert a semmiből emberré itt kapart ki

a sors és minden viharon át viharsarki

marad a magamfajta vándor

míg nem távozik végleg e világból

- Ahhoz, hogy valaki igazán átéljen egy Koloh verset, mindenképpen többször kell elolvasni. Fantasztikus gondolatokat ébresztesz és a merengés úrrá lesz az olvasón. Azt írtad az e-mailedben: - „Lett egy könyvnyi nyavajgás…” Szerintem ez nem igaz. A mai emberhez szólnak ezek a versek, a hétköznapihoz, a csalódotthoz, az élet szerelmeséhez… Gondolatok ezek a javából!

- Kedves a megnyugtatásod, de már a címadó vers is egyfajta nyavajgás:

Hőingadozás

feszülhet benned az ideg

itt ma sincs más lehetőség

csak a felfűthetetlen hideg

meg a lehűthetetlen hőség

beinthetsz csönddel az idegnek

attól még a mindennapi gondok

veled az időből kilengnek

és nem ölelnek át csak a bolondok

- Ha akarod, mutathatok másikat is, csak dacolhassak veled:

Látom a jövőt

már látom a jövőt

a törött szárnyút

a semmiből jövőt

a semmibe kábult

parányi kis erőt:

szakadt inggel integet

jön vele ki e nyomorult

időkben még itt lehet

már látom a jövőt

a sánta dalnokot

az öledbe menekülőt

egy szerencsétlen alakot

aki égig szakította a teret -

ha már úgyis hajnalodott

és álmodott éppen eleget

már látom a jövőt

az amputált lábút

az elnémult szeretőt

elhullott tolla lesz a múlt

angyal nem lehet mása

hol dalait sem ismerik régen

de mankóinak csapdosása

jel marad a csillagtalan égen

- Ha valaki az ötvenes útszakaszon bandukol, már érett férfinak mondható. Ez még a te esetedre is igaz, aki minden bizonnyal képtelen normális földi halandóhoz hasonlóan megöregedni. Ámbár a kor esetedben azért hozott némi jobbító szándékot: Elővetted a rejtett tartalékaidat, s mintha úgy érezném, megint termőre fordultál…

- A gyom meg a gyilkos galóca is termőre fordul, de mi haszna belőle bárkinek? Egyébként a felvetésedre legegyszerűbb megint egy verssel válaszolni:

Kasza gyommal

tedd amit tenned kell

mert sosem hagysz nyomot

mikor gyászolta el

a kasza a gyomot

miért hiszi az ember

hogy hite több lehet

mint amennyit a hitért

önmaga megtehet

siránkozhatsz de minek

az éjben felejtett

álmodó szegények

szószólója hogy leszel

ha mindig csak fizetsz

de semmit nem veszel

eljutottál az emberségig

ám rajtad is múlik

meglátod-e mindig

a sötétségen túlit

nem a szemed bűne

a könny mely szántja arcod

ahol a gyom ott kaszálj

elég csak akarnod

túlélned nem muszáj

nem minden áron

hol görbületet lesimítni

a sok síró szájon

hasonló mint szépet írni

még akkor is ha e tájon

a sok gyomot kibírni

mindig egyre nehezebb

de olyan nyomot hagyni

mint testünkön az erezet

itt már kevesen tudnak

tedd amit tenned kell

a jelek nem hazudnak

- Van ebben olyan is, hogy felmérted a korod, előjött a szokásos pánikhangulat, és úgy gondolod, kapja meg az utókor, amit megérdemel.

- Ezen még sosem gondolkodtam, amikor a versikéimet papírra vetettem. Nem az az alaphangulat ugyanis, hogy itt az idő megváltani a világot. (Mint például Petőfiék esetében volt.) Hanem éled a kis életedet, s mert fertőzött vagy agyilag, a jót természetesnek könyveled el, viszont minden rosszat versekké nagyítasz. De ilyenkor nem az utókor inspirál, hanem a saját helyzeted megítéléséből fakadó életérzéseid.

- Furcsa, hogy napjainkban ilyen sikeres egy verseskötet, mit a tiéd. Minek tulajdonítod ezt a lelkes fogadtatást?

- Őszintén örülnék, ha nem az én könyvecskémnek kellene tulajdonítani, hanem egy változó közízlésnek. Valószínűleg egyre többen ébrednek rá arra, hogy a tévécsatornák, Internet ömlesztette gagyi egy mennyiségen túl éppen olyan ártalmas, mint a drog, a pia vagy a cigi. S remélem, ezzel a kötettel egy picit meg tudom simogatni az őszinteségre vágyó emberek lelkét.

- Itt a karácsony. Erről az ünnepről is írtál már verset?

- Igen, de az is szomorúra sikeredett. Pedig ez egy örömünnep. Furcsa ez is, mert ma már a szélsőséges érzések uralnak. Társaságban én vagyok a jópofa fickó, amikor meg egyedül nézek a papírral (bocsánat: ma már monitorral) szembe, egy fusztrált fazonként írom a magamét. Az alábbi sorokat ünnepinek szántam néhány éve, azután ez lett belőle:

Keserű karácsony

nem a szekér csak az idő halad

de a kopasz fák alatt mi marad

ajándékként ha eljön a karácsony

egy tekintet ott túl a rácson

meg néhány öleléstelen mozdulat

kézzel együtt üresen a tudat

s a tekintet az éhes száj fölött

nem olvaszt jeget nem oszlat ködöt

mint zűrös tömeget a rohamosztag

tél kanalazza keserű kosztodat

ha jótékonyak hívnak főtéri ebédre

és marad hited Isten kegyelmére

- Valami biztatót is adhatnál – mondjuk az ugyancsak közelgő újévre – az olvasóinknak. Amiben benne van a hited, szereteted…

- Az valahol, talán mindegyikben benne van. De annak ellenére, hogy nem vagyok egy templomjáró ember, mégis ezt a versemet mutatnám meg végezetül, mintegy zárszóként:

Ima

add még hogy sok ének

feszüljön az égnek

a káprázatos kéknek

e kárpátos vidéknek

ami dalokkal hiteget

szül szenved és temet

add hogy a szűz ne hallja

szemérme megadó kiáltásait

és ne lássa saját kilátásait

feketének kék helyett

hol a fuldokló gyönyör mögött