Lapszemle - Szabad Föld: Feltálalt szeretet - Borzák Tibor riportja
Képgaléria
Dermesztő a hideg, hiába süt ragyogóan a nap. Valahogy mégis jól kifejezi az advent vasárnapi ebédosztás lényegét: a szegénység ellenére mindenkire vetülhet fénysugár. Jeges viszonyok közt is elég egy kézszorítás, egy mosoly – és egy forró gulyásleves. Mert bizony nem fogy azok száma, akiknek nyomorúságukban a karácsony is ugyanolyan hétköznap, mint a többi. Hajléktalanul az utcán fagyoskodnak, vagy fűtetlen szobában a periférián tengődnek. Meleg ételről, ünnepi menüről, ajándékról, családi szeretetről sokan csak álmodozhatnak.
Ácsorgok a kecskeméti főtéren, kezdenek elgémberedni a végtagjaim. A sátorból kihallatszik a lakodalmas nóta: „Elment a Lidi néni a vásárba…” Bekukkantok az alkalmi étkezdébe, hosszú asztalok mellett falatoznak az emberek. Nincs okuk a mulatozásra, így aztán a zene is elhalkul, átvált egy áhítatos karácsonyi dalocskára. Százhúsz személyre főztek itt húsos káposztát, tejföl is kerül a porciók tetejére. Kicsivel arrébb, a Barátok temploma udvarán ugyancsak gyülekeznek, nemsokára indul az ételosztás. Előtte azonban léleksimogató ünnepség jön, mivel Szent Miklós napján van a városi búcsú.
Hogy karnyújtásnyira egymástól egy időben két szervezésben osztanak ételt a rászorulóknak, annak bizonyára oka van. A Szenteste Alapítvány éppen tíz esztendeje kezdte a jótékonykodást, az idén pedig a városvezetés is úgy gondolta, kivonul a főtérre a kondérjaival. Hogy e mögött valamiféle konkurenciaharc húzódna, azt Zombor Gábor polgármester tagadja:
– Nekünk kifejezetten karitatív jellegű a rendezvényünk, amíg a templom udvarán búcsú zajlik – mondja a város első embere. – Már csak azért sem beszélhetünk konkurenciáról, mert éppen egyik káplánuk köszöntötte a mi vendégeinket. Inkább örüljünk annak, hogy idén a korábbiaktól eltérően nagyobb méreteket öltött a szeretetebéd-szolgáltatás Kecskeméten. A történelmi egyházak és a város szociális szervezeteinek összefogásaként minden decemberi hétvégén lesz ételosztás.
A polgármester szerint az alföldi megyeszékhelyen az átlaghoz képest jobb a szociális ellátórendszer. Érdekes módon tudhatják ezt az ország más vidékein élő hajléktalanok is, mivel a téli időszakban idesereglenek, így velük együtt még többen étkeznek a népkonyhákon.
Közben elkezdődik az ételosztás a templom tövében. Hamar megtelnek a padsorok, mindenkinek ízlik a rackabirkából készült gulyás, négyszáz adagot főzött belőle a lajosmizsei Tanyacsárda konyhafőnöke, Garaczi János és a jeles autókereskedő, Hovány Márton. Amíg néhány szót váltok velük, kisebb „balesetre” figyelek fel: egy asszony kilöttyintette a forró levest. Zsíros lett a kabátja és a szoknyája.
– Ez a városi öltözékem – néz rám kétségbeesetten Vostyár Ferencné. – Ebben járok kukázni. Nem is tudom, hogy szedem ki belőle a zsírfoltot, nekem nincs automata mosógépem.
– Elhoztad már a kupont? – tudakolja tőle unokatestvére, Lala Etelka.
Nem kell kétszer kérdezni, már indul is a kis cetliért, amiért karácsonyi ajándékot kap majd a Wojtyla-házban. Rendszeresen járnak oda ruháért, ételért is. Most pedig a főtérről visznek haza ételhordóban káposztát a lurkóknak, a gulyást pedig itt eszik meg.
– Én kilenc gyereket nevelek egyedül – mondja Etelka, aki nem rejti véka alá, hogy a „Csikágó-negyedben” lakik Kecskeméten. – Szerencsére mindig van mit ennünk. Ha úgy adódik, nekem elég egy szelet vajas kenyér is.
Mindkettőjüknél szűkös lesz a karácsony. Ajándékra nem futja, örülnek, ha meleg ételt tudnak az asztalra varázsolni. Van egy kis műanyagfenyőjük, azt legalább nem kell venni.
– Hát ez meg honnan került ide? – stírölöm Vostyárné előtt a cserepes virágot.
– Kukás barátomtól kaptam, egy konténerből halászta ki. Nincs ennek semmi baja. Hazaviszem és kiteszem az ablakba.
Ritkán látni egyházi főméltóságot merőkanállal a kezében. Dr. Bábel Balázs kalocsa-kecskeméti érsek mosolyogva méri a kondérból az adagokat. Gyakorlott mozdulatai arról árulkodnak, hogy nem először csinálja.
– Tessék csak körbenézni, milyen sokan vannak – pásztázza szemével a sorban állókat. – Valóságos tehát a jézusi jövendölés: „Szegények mindig lesznek veletek”. Ezt a kérdést sem az Unió, sem a jóléti államok nem tudják megoldani. Az is valami, ha egy ebéddel segítünk. A katolikus egyház anyagi erejéhez mérten jótékonykodik, például a vörös iszap károsultjainak 280 millió forint készpénzt gyűjtöttünk össze. És egyházmegyénkből is töméntelen mennyiségben küldtünk természetbeni adományokat. Az adventi hetekben önkéntes karitászosaink különösen odafigyelnek a szegény családokra, ami nem csak ételosztásban nyilvánul meg.
Az érsekség kezdettől fogva támogatja a Szenteste Alapítvány elképzeléseit, melyet a szegények ingyenes étkeztetésére és felzárkóztatására létrehozott Wojtyla Barátság Központ valósít meg. Farkas P. József, az adventi szeretetvendégség legfőbb szervezője fontosnak tartja, hogy a főtérre és a szegénynegyedekbe való kitelepüléseikkel ráirányítsák az ünnepre készülődő városlakók figyelmét az égető társadalmi problémákra.
– Olyan találkozási lehetőséget teremtünk, ami felemeli a szegényeket, és úgy érezhetik, hogy ők is teljes értékű polgárok. A rendezvény hatására nemcsak a rászorulók nyerik vissza az emberségbe vetett hitüket, hanem a segítőikből is más ember lesz – fogalmazza meg munkálkodásuk lényegét jótékonykodást szívén viselő igazgató, majd hozzáteszi: – Hétről hétre állhatna öt-hat sátor a városban, akkor sem laknának jól a szegényeink.
Három pirospozsgás arcú férfi kanalazza a forró gulyást. Szóvivőjük Bódi Béla, aki készségesen válaszolgat a kérdéseimre. Be akarja bizonyítani, hogy nem az őskorból jött, holott ezt senki nem állította.
– Zombor úr! Miért csak egyszer oszt ételt egy évben? – nyilazza kérdését látatlanban a polgármesterhez. – Lehet, hogy rosszat szóltam? Bocsánatot kérek!... Tudja, uram, a cigányok többsége nem jön ide, mert szégyelli a szegénységét. Én is csak azért vagyok itt, mert augusztusban feltámadtam.
– Feltámadott?
– Kételkedik a szavamban? Hirtelen szívhalál.
Előhúzza zsebéből a zárójelentést. Tényleg az áll benne. Percekre megállt a szíve, hetekig volt kómában, semmire sem emlékszik.
– Visszajöttem a halálból. Az Isten akarhat velem valamit… Drága újság (sic!) úr, maga egy áldott jó úriembernek látszik, igazán segíthetne rajtam. Egy százas is elég lesz…
Borzák Tibor
Fotó: Ujvári Sándor
