Ecsete alatt a Benkó Dixieland
A természet gazdag szín- és formavilága, a fény és árnyék állandó változása, a táj és az ember kapcsolata érdekli elsődlegesen, amiket a legkülönbözőbb technikákkal - olaj, akryl, pasztell, akvarell – elevenít meg. Mégis sokan úgy emlegetik, mint a zene ezernyi hangulatát vászonra álmodó művészt. És valóban megragadóak ezek a festményei, hiszen a jazz-re jellemző ritmus, dinamika éppen úgy gyönyörködteti a szemet, mint a lírai, kicsit mélabús dallamok inspirálta képek.
- A Nagykanizsai Jazznapok sokszor elbűvöltek az elmúlt évek során – mondja Walter Gábor. - S örökös kihívást jelent azóta is, hogyan lehet a festészet nyelvén elmesélni azokat az élményeket, amiket egy-egy koncert világhírű zenészeitől kapunk. Ennek egyik kézenfekvő lehetősége az absztrakt képzőművészet, hiszen az improvizatív zene is elvontabb módon közvetít élményeket. Én mégis inkább azt próbálom megragadni, illetve megfogalmazni, milyen az, aki zenél és milyen az, amit zenél.
- Nagy sikere volt a közelmúltban annak a hét festményből álló kollekciódnak, amit a Benkó Dixieland Band tagjairól készítettél. Hogyan kerültél kapcsolatba velük?
- Hagyomány, hogy nyaranta zenei fesztivált rendeznek a Bánki tónál. A neves kecskeméti zenész, Ittzés Tamás mesélt ott rólam, illetve a képeimről, s tavaly felkértek arra, hogy mutatkozzak be Bánkon egy kiállítással a fesztivál idején. Ennek megnyitására Benkó Sándor vállalkozott, mondván, ő már őrzi a Marcus Miller basszusgitárost ábrázoló képemet, amit az egyik fővárosi galériában vásárolt. Úgy november táján azután felhívott, és arra kért, hogy fessem meg az együttese tagjait. Ezeket a képeimet állították ki néhány hete a Klebelsberg Kultúrkúriában, azon a nagyon gazdag tárlaton, amely a Benkó Dixieland Band elmúlt 54 évét mutatja be.
- A minap láttam egy nagyméretű festményedet a Karol Wojtyla Barátság Központban, ami Teréz anyát és II. János Pál pápát ábrázolja. Az egyházi témák mennyire vonzzanak?
- Egy-egy hangulatos városrész öreg temploma, kápolnája mindig megragadó volt számomra. Ahogy a tájtöredékek, az öreg tanyák, a régi titkokat őrző kopott ajtók, ablakok is. Portrékat ugyancsak szívesen festek, ha megragad egy tekintet, egy évtizedekről mesélő ráncos arc… De ezekhez a mindennapjainkból veszem a témát, nem a történelemből, ne is a bibliából. Az említett képet például, ugyancsak felkérésre festettem.
- Örök dilemmája minden művésznek, hogy mennyit alkosson megrendelésre, és mennyit a saját kútfőjéből merítve.
- Ideális az lenne, ha minden művész csinálhatná, amit Isten adta tehetségéből fakadóan jónak lát, s a műtárgypiacon jó áron vevőre találnának az alkotásai. De nagyon kevés művésznek adatott meg, mióta világ a világ, hogy csak a saját elgondolásait követve alkothatott. A megrendelők, a műkereskedők, a galériások mindig befolyásolták a festőket, szobrászokat. Ezért jutottam arra az elhatározásra, hogy hamarosan nyitok egy virágboltot, ami egyben galériaként is működik majd Kecskemét belvárosában. Vagyis próbálom kicsit más úton is előteremteni azt, ami a családom megélhetéséhez kell, sokkal szabadabb szemlélettel fordulva a festészet felé.
