Udvardi Erzsébet kiállítása Baján
Pünkösd vasárnap nyílt meg Baján a Duna Szálló kistermében Udvardi Erzsébet helyi születésű, de Badacsonyban élő Kossuth-díjas festőművész kiállítása, melyre meghívót kapott a kecskeméti Porta Egyesület is. A nagy érdeklődéssel várt kitűnő tárlaton bajai ihletettségű, illetve szakrális témájú képekkel mutatkozott be az egykori Rudnai Iskola kitűnő növendéke. Nemrégen adtunk hírt arról, hogy Udvardi Erzsébet II. János Pál pápa tiszteletére Badacsonyban készített egy emlékhelyet.
Egy hasonló II. János Pál pápát ábrázoló alkotással gazdagítja majd a rangos alkotó a megújított, őszre átadásra kerülő Karol Wojtyla Barátság Központot is.
A nagy érdeklődéssel várt tárlatot Perjés Klára, a magyar Rádió főmunkatársa, a Kossuth adó Vasárnapi újság című műsorának főszerkesztője nyitotta meg. A megnyitó szövegét ezúton adjuk közre.
"Áldott szép Pünkösdvasárnapot kívánok, szeretettel köszöntök mindenkit, elsősorban a művészt, Udvardi Erzsébetet, a szervezőket, a város és a szálloda vezetőit, és nem utolsósorban az érdeklődőket, hiszen a festmények általuk kelnek igazi életre.
Mohai Gábor után én is a költőt, Arany Jánost idézem, mert "zavarva lelkem, mint a bomlott cimbalom, örül a szívem, s mégis sajog belé, hányja, veti e hab, miért e nagy jutalom,"... ez a nagy tisztesség , mármint a felkérés a megnyitásra. Megtisztelő Udvardi Erzsébettől, de a bajaiaktól is, akik itt élnek, én meg csak hébe - hóba fordultam meg a városban.
Nem vagyok művészettörténész, csak egy elvetélt rajztanár, ezért ne is várjanak tőlem valami szakmai értékelést, inkább megérzéseimről, Erzsikével való találkozásaimról beszélek és, hogy miért is csodálom én őt és a képeit Csak másfél éve ismerem személyesen, pedig már évtizedek óta vonzottak alkotásai. Ha arra jártam és fényre vágytam, be-betértem a badacsonytomaji bazalttemplomba, hogy odaálljak "Utolsó vacsorája" elé, s az isteni fényben erőt gyűjthessek a hétköznapokra. Vágytam a személyes találkozást, de nem mertem közeledni, úgy éreztem, tehetségével megáldva, valahol messze fölöttünk áll, nem szabad zavarni. Hogyan jövök én ahhoz, hogy bekopogtassak hozzá? Aztán tavaly, Húsvét közeledvén, egyik kolléganőm szabályosan elvonszolt hozzá: s akkor jött a döbbenet, nem egy megközelíthetetlen művész várt - hanem egy ember, mosolyogva, szelíden és szeretettel. S nem a képeiről kezdett el beszélni, hanem egy kis eltévedt békáról. Aznap reggel találkozott vele a templom lépcsőjén, ott lapult pislogó szemekkel, kiszolgáltatva, muszáj volt rajta segíteni. Kivette az imént vásárolt kalácsot a nylonzacskóból, beletette a békát, levitte a Balatonhoz, s csak utána indult haza, hogy várjon minket friss pogácsával, kávéval és teával. Ez Udvardi Erzsébet, a Kossuth-díjas művész, akit én féltem megközelíteni. Ezt a hihetetlen természetességet emeli mennyei magaslatokba a
képein, legyen szó a bajai sorozatról, a balatoni tájakról, vagy a bibliai tárgyú alkotásokról.
Ezért, ki még nem járt ott, álljon meg egyszer Badacsonytomajban, nézze meg, uralja az oltárképe a templomot, már belépve az ajtóba odaragyognak színei. Először csak a 11 apostol égő gyertyáit látjuk fényleni. Júdásé, az árulóé csak füstölög. Ahogy közelítünk hozzá, úgy jelennek meg az alakok: először Jézusé, világító ezüst fehérben, mert a Biblia írja: Arca fénylik, mint a Nap, ruhája, mint a hó. Most arcára rávetül már az eljövendő szenvedés, Júdás a háttérben kifelé somfordál.
Erzsébet képei egyszerre látvány és látomás, ezért érezheti mindenki sajátjának. Emlékek, lelkiállapot kérdése, kit, mi fog meg, mire érez rá, mit lát meg benne. Ez egy ide - oda vibráló állapot alkotó és befogadó között, csak a kapcsolat jöjjön létre, ez a lényeg és akkor nemcsak a művész, de a néző lelkén is átszűrődik az, amit meglát a képben.
Ezért is olyan különös érzés belépni a műterembe, a műhelybe, ahogy Erzsike mondja. Íze,illata van, egy-két állvány, képpel, vagy anélkül, festékes tégelyek százai, hatalmas virágcserepek az egyik oldalon, másutt a művész vajúdása egy félkész képen, az a rendes rendetlenség, ahol minden elől van, de mindennek helye van. Nem is jó leülni a kisasztalnál, hiszen az ember úgy érzi - részese a misztériumnak, a művek születésének.
Pedig ő visszahúzódva szeret festeni, zavarják a leskelődők, a képet készen akarja odaadni nekünk.
Beszélgetés közben föl-föl emelek egy könyvet, Korzenszky Richárd, tihanyi perjel imaszövegeinek illusztrációit, íme az egyik ima:
"Istenünk, fiad Jézus Krisztus vállalta a kereszt súlyát, odaadta értünk az életét, taníts meg minket Istenünk, hogy mindennapjainkban kézségesen vállaljuk az áldozatot, add, hogy életünket értelmesen tudjuk leélni, add,hogy feladatainkat mindig vállalhassuk"
Képein az ember érzi a megváltást, a szomorúság után a fényt, a szépet és a jót. És a kifejező eszköz, az arany és az ezüst sem mondvacsinált, természetesen jött, amikor a Napot és a vizet festette,- hiányzott neki róla a fény, így talált rá az aranyfüstre és az ezüstfóliára- és képein megjelent, a csak is rá jellemző csillogás.
A képtárat a régi házból alakították ki, ahol oly sokáig férjével és édesanyjával élt. A víztükörre, a napba néznek a nagy ablakok, s a szemközti falon a képek úgy ragyognak, mint a napsugarak a víztükörben.
Nála minden természetes, soha nem felejtette Bernát Auréltól még a főiskolán hallott mondatot: A festészet színnel és formával alkotott értelmes beszéd.
A gondviselés terelte az egyházi, biblikus témák felé is. Tavaly Sümegcsehiben Barsi Balázs, ferences rendi szerzetes kérésére festett táblaképeket, a Szent István korabeliek mintájára épített templomocskába, ahol a szentélyt a hajótól egy fa kapu választja el. Becsukva rajta az Angyali üdvözlet, kinyitva a két ajtószárnyon pedig Jákob álma. Mária bíborszínben, mert Erzsike megkérdezte az Atyát, az első évezred végén milyen színű ruhában ábrázolták Máriát? Bíborban , válaszolta a ferences szerzetes, s a művész így is festette, mert jól tudja, a művészetet nem kitalálni, hanem folytatni kell.
Sohasem elégedett önmagával, az utolsó pillanatban is, idézőjelben mondom, javítgat művein. Tanúja lehettem már ennek, amikor ősztől- tavaszig festette II. János Pál, Karol Wojtyla egész alakos képét. Aggódott, szorongott, hogy nem olyan lesz,mint, amit várnak tőle, kereste a megoldást, hogyan fesse az arcát, a ruha redőzetét? Tavasszal aztán megnyugodhatott, amikor több százan vettek részt az avatáson. Most már a szeretet pápája a badacsonyi hegyoldalról tartja szemmel nyáját, és remélem hamarosan zarándokhely lesz az emlékmű.
Bajára készülvén rájöttem mindig ünneptájt találkoztam vele. Ajándék volt ez nekem a Nagyhéten, Karácsony másnapján, és most itt Pünkösdkor. Már a régi házból átalakított Képtárban rájöttem, milyen fontos neki a család és a szülőföld. A fal mellett becsomagolva állt sok kép, nemrég érkezett vissza Brüsszelből és még nem volt ideje kibontani. Egyet mégis kibontottunk, ami természetesen egy bajai kép volt, a Papok és a Barátok templomával, gázlánggal és Tóth Kálmán szobrával, havas táj sültgesztenye illatával. Valami nagy-nagy szeretettel készülhetett a kép szülővárosról, amelyet megmutatott egész Európának. Máskülönben nem szeret utazni, csomagolni, mert az annyi herce-hurca, meg nem bízik a lehetőségekben, csak saját magában, így Brüsszelbe menet is kosarakba pakolt szöget, kalapácsot, lámpát, mert ott rosszak a fények, a surolófényt nem tűrik a képek. Szemből kell a megvilágítás, hogy elámulhasson a világ Baja láttán is! Az olaszoknak ez a kép tetszett legjobban, odavoltak érte, de semmi pénzért nem adta, hazahozta Bajára.
Udvardi Erzsébet a szívével gondolkodik, emlékeiből, egy kicsi lány átélt történeteiből és érzéseiből törtek elő ezek a festmények, oly személyessé válva, hogy ki- ki a magáénak is érezheti.
A Felvégről az Alvégre sétáltak a Nagymamához vasárnap délutánonként, s a lemenő Nap fényében varázslatosan csillogtak a városháza hatalmas épületének ablakai, s Foki bácsi árulta a tölcséres fagylaltot. Menjenek közelebb a képhez, s olvashatják a boltosok nevét, a bajaiak még emlékezhetnek Práger, Klein és társaira.
Mint az álom, a gyerekkorból előbukkanó világ aranyban és ezüstben.
1958-ban, még a főiskola után festette az Édesapjáról a képet, ezzel tisztelgett a lány a halkszavú, tiszteletet parancsoló apa és a nagytudású tanár előtt. Az odanyújtott koszorú az, amiről Kosztolányi írt: amikor a tanítványok megemelik kalapjukat a tanár úr előtt.
A másik képen Édesanyja ül az udvarban, de látszik a szemében, hogy nincs egyedül, a kapuban elmenőben is maradó férfialak ott van vele mindig. Az ezüstös túlvilági fény mégis földi, vagy egy másik dimenzió, ki tudja?
S itt az első tanító, a kalocsai nővéreknél, akikhez Erzsike iskolába járt. A szerény tanítónővér, mint egy madonna a kép előterében, háta mögött nagymagyarország képe, amelybe a trianoni határokat nem rajzolta be, lelkében egybetartozik ez a forma és reméli, hogy egyszer talán, szellemében az egész nemzet valóban összetartozik.
Udvardi Erzsébet itt, ebben az iskolában döbbent rá, hogy a látványt le is tudja rajzolni. Addig, élte a bakfisok saját verses álmodozó életét, mígnem a nővér egyszer kiültetett egy osztálytársat modellnek,s Erzsike érezte, hogyan kell lerajzolni, attól kezdve csak rajzolt és festett... A főiskolán amolyan eltűrt ember, polgári származékként tanult, de ezt sem tehette volna, ha nincs a gondoskodó bátya, aki a zeneakadémia mellett dolgozott , anyagilag is egyengette húga sorsát. Amikor itt állunk a bajai képek előtt, köszönhetjük ezt Istvánnak is: A kirándulást a Sugovicán, - az üde színek láttán, mindenki felidézheti saját mesetáját, amely valamikor valóság volt. Vagy a szomorúságot
az elmúlás miatt, amelyet gomolygó, sötétszürkével festett a művész, mert "Elment az utolsó hajó"!
Látvány és látomás egyszerre minden kép, nem is lehet szavakkal kifejezni, de meg lehet érezni, hogy rólunk és nekünk szól. Felhozza az emlékeket a szülői ház megrebbenő függönye, de remélem, nem csak a mulandóságot jelzi. Talán egyszer, majd ott, abban a házban nyílhat egy állandó kiállítás, hiszen azzal, hogy megfestette azokat Erzsike, a maradandóságnak dolgozik, a jövőnek hagy nyomot a városról, a valaha itt élőkről, s a most is jelenlévőkről. Első találkozásunkkor azt mondta nekem: Ha két életem lenne, az egyikkel most is Baján élnék! Szerintem neki több élete van: jut mindannyiunknak belőle. Ezzel a végszóval nyitom meg a kiállítást.
Perjés Klára"