A KÍSÉRTÉSRŐL: Karol Wojtyla lelki műhelyében (41.)
Péter Megváltóról tett csodálatos hitvallása és egyházvezetővé emelése után Jézus szenvedéséről és haláláról beszélt – megmutatva tanítványainak a megváltásra és az Egyházra vonatkozó ígéretek árát. Az evangélium szerint ezt többször megismételte annyira hangsúlyos tanítás: áldás csak a felvállalt szenvedésből fakadhat.
A kereszt értelmére vonatkozó tanítás azért is ismétlendő, mert emberi természetünktől teljesen idegen. A nehézségek gyakran elrettentenek bennünket Krisztus követésétől, pedig a kereszt előtt meghátrálva sosem tapasztaljuk meg a feltámadás örömét, a kereszténység igazságát. Tapasztalatok híján pedig ki sem alakul a mélyebb hit vagy hamvába hal.
A magunkféltés az emberlét sajátja: Krisztus is átélte kísértését, ezért felelhetett Péter óvására oly kemény elutasítással. Igaz, jó orvosként ekkor is pontos, segítő kórképet adott neki, világossá téve, hogy szavaival gonosz sugallatnak engedett, Mesterére rosszra csábítóan, botránkoztatóan hatott, s mindez Istené helyett saját akaratának, céljainak követéséből fakadt. – Jézus kísértésben tanúsított viselkedéséből mi is tanulhatunk. A kísértéssel azonnal fel kell venni a harcot eltávolítva magunktól a rosszra csábító alkalmat, körülményt, még ha az szeretett és nagyra becsült barátunk is! Ebben sokat segít a világos beszéd, ha elmondjuk, hogyan hat ránk viselkedése. Ezt elmulasztva elhúzódásunk félreérthető, s oktalan ellenségeskedésnek vélve sebeket hagyunk hátra a változás elősegítése helyett.
Jézusé mellett Péter megnyilvánulása is elgondolkodtató. Az előbb még mennyei sugallatot befogadó apostol kis idő múlva már sátán közvetítője. A kegyelmi állapot tehát nem állandó. Szüntelen együttműködésünket, befogadásunkat igényli, s így vissza is utasítható. Együttműködésünk ösztönzője lehet a kegyelmi hatás ismerete: befogadva nem várt áldást hoz maradandót alkotva Krisztus Egyházában, visszautasítva pedig az istenkapcsolat megromlása követi, s a társak előtti megszégyenülés.
Napi evangélium: Mt 16,13-23
Abban az időben: Amikor Jézus Fülöp Cezáreájának vidékére ért, megkérdezte tanítványaitól: „Kinek tartják az emberek az Emberfiát?” Ezt válaszolták: „Van, aki Keresztelő Jánosnak, van, aki Illésnek, mások Jeremiásnak vagy valamelyik prófétának.” Ő tovább kérdezte őket: „Hát ti, kinek tartotok engem?” Simon Péter válaszolt: „Te vagy a Krisztus, az élő Isten Fia.”
Erre Jézus azt mondta neki: „Boldog vagy, Simon, Jónás fia, mert nem a test és a vér nyilatkoztatta ki ezt neked, hanem az én mennyei Atyám. Ezért mondom neked, hogy te Péter vagy, és én erre a sziklára építem Egyházamat, s a pokol kapui nem vesznek erőt rajta. Neked adom a mennyek országának kulcsait: Amit megkötsz a földön, meg lesz kötve a mennyben is, és amit feloldasz a földön, fel lesz oldva a mennyben is.” Akkor lelkére kötötte a tanítványoknak, el ne mondják senkinek, hogy ő a Messiás.
Ettől kezdve Jézus többször felhívta tanítványai figyelmét arra, hogy neki Jeruzsálembe kell mennie, sokat kell szenvednie a vénektől, a főpapoktól és az írástudóktól; megölik, de a harmadik napon feltámad a halálból. Erre Péter félrevonta őt, és óva intette: „Isten ments, Uram! Ez nem történhet veled!” Mire ő Péterhez fordult: „Távozz tőlem, sátán! Botránkoztatsz, mert nem az Isten ügyére van gondod, hanem az emberekére!”
