A KERESZTHORDOZÁSRÓL: Karol Wojtyla lelki műhelyében (42.)
A szenvedés az emberlét szükségszerű velejárója – ahogy a közmondás is tartja: mindenkinek megvan a maga keresztje. Hívő és nem hívő közti különbség nem is a szenvedés tényében, hanem a hozzáállásban van. Természettől fogva ódzkodunk a kereszttől, a Krisztust követő keresztény azonban Mesterét mindenekelőtt az önként vállalt kereszthordozásban követi mai Igénk szerint.
De miért szükségszerű a szenvedés, a kereszt? Az életet teremtő Isten szeretet, a szeretet pedig nem keresi a maga hasznát. Mi azonban rosszra hajló természetünkkel teret engedünk önzésünknek, letérünk az élet ösvényéről, s következményként bizonyos mértékig megtapasztaljuk az élet hiányát, a fájdalmat, a pusztulást. Így épp azt veszítjük el, amit menteni akarunk: saját javunkat és forrását, lelkünk tisztaságát.
Aki azonban szeretetben él, és sajátja helyett gondolatban is mások javán munkálkodik, következményként az élet bővölködését tapasztalja: a feltámadás erejét. Kitartó törekvéssel és gyakorlattal elsajátítható életünk állandó odaajándékozása mások önzetlen szolgálatában. Ennek legnagyobb jutalma pedig a lélek fokozatos megtisztulása, miáltal a keresztnek érzett áldozat könnyűvé és édessé, örömforrássá válik.
Az utolsó ítélet büntetés- és jutalomosztása így már földi életünkben megkezdődik és naponként zajlik – lelkületünk szerint.
Napi evangélium: Mt 16,24–28
Egy alkalommal Jézus így szólt tanítványaihoz: Ha valaki követni akar engem, tagadja meg magát, vegye föl keresztjét, és kövessen! Mert mindaz, aki meg akarja menteni életét, elveszíti azt; és aki énérettem elveszíti életét, megtalálja azt. Mert mit használ az embernek, ha az egész világot megnyeri is, de a lelke kárt szenved? Mit is adhatna az ember cserébe saját lelkéért? Az Emberfia pedig el fog jönni Atyjának dicsőségében, angyalai kíséretében, és megfizet mindenkinek tettei szerint. Bizony, mondom nektek: Az itt állók közül néhányan nem halnak meg, amíg meg nem látják az Emberfiát, amint eljön országában.
