A SZEMÉLYES KÜLDETÉS: Karol Wojtyla lelki műhelyében (64.)
Feltűnő az ellentét a nép bizonytalan Jézus-képe, s az apostolok Péter által kimondott határozott felismerése között: Jézus az Isten Fölkentje. Ő a királyoknak és prófétáknak küldetést és hozzá erőt adó kenetet a mennyei Atyától kapta, hisz maga is odafentről való. Az apostolok ismerete Mesterükkel való együttélésükből, az Ő társaságának és tanításának nyíltszívű, szeretetteljes kereséséből fakadt.
A tanítványok hitvallását a Mester kiegészítette szolgálata mibenlétének pontos feltárásával: „sokat kell szenvednie. A vének, főpapok és írástudók elvetik őt, megölik, de harmadnapra feltámad.” Honnan ez a határozott ismeret? Jézus bizonyosan nem született isteni mindentudással, hiszen tizenkét évesen a templomban még kérdezgette a tanítókat. Fokozatosan tárulhatott fel előtte is küldetése, s annak pontos mibenléte. Ezt a fokozatosságot pályájának állomásai is tükrözik: egyszerű ácsként munkálkodott harminc évig, majd rabbiként tevékenykedett három évet, hogy végül a „szent három napban” elvégezze megváltásunk művét, amiért a földre született. Útja megértésével párhuzamosan gyorsultak fel életeseményei, egész a beteljesedésig. Megértésének titka pedig az imádságban rejlett.
Ahogy tanítványai keresték az Ő társaságát, úgy kereste Ő is az Atyáét, s nekünk is így kell tennünk életfeladatunk keresése során. Hisz Teremtőnk öröktől fogva nekünk szánt feladat ellátására alkotott meg minket, a pontos tervet s az útirányt tehát csak Ő ismeri. Adottságaink, melyek személyes szolgálatunk betöltésére képesítenek, jelek, de használatukról imádság által nyerünk felvilágosítást.
Szintén példaadó, hogy Jézus megtiltotta apostolainak küldetése feltárását mások előtt. Az idő előtt kibeszélt tervek akadályokat támaszthatnak: ellenséges támadásokat vagy túlzó elvárásokat, melyek gátolják a jelen feladataink betöltését. Ahogy a csodásan meggyógyított leprás híresztelése miatt kénytelen volt Jézus a városon kívül tartózkodni… Felismert hivatásunkról tehát mi se szóljunk idő előtt. Legfőbb szövetségesünk mindenkor Isten, s az a néhány személy, akivel tevékenységünk összefügg – másokkal célszerűbb a tartózkodás.
Mégis, az emberi vétségek, hibák ellenére Jézus joggal bízhatott földi életútja sikerében, a feltámadásban. Az Istenhez való ragaszkodás, az Ő akaratának hűséges keresése és követése végül minket is hozzásegít pályafutásunk méltó bevégzéséhez.
Napi evangélium: Lk 9,18-22
Amikor egyszer Jézus egyedül imádkozott, és csak tanítványai voltak vele, megkérdezte tőlük: „Kinek tartanak engem az emberek?” Ők így válaszoltak: „Van, aki Keresztelő Jánosnak, van, aki Illésnek, mások szerint viszont a régi próféták közül támadt fel valaki.” Ő tovább kérdezte: „Hát ti kinek tartotok engem?” Péter válaszolt: „Az Isten Fölkentjének.” Jézus rájuk parancsolt, hogy ezt ne mondják el senkinek. Majd hozzáfűzte: „Az Emberfiának sokat kell szenvednie. A vének, főpapok és írástudók elvetik őt, megölik, de harmadnapra feltámad.”
