Dr. Bábel Balázs válasza a Vigilia körkérdésére (2011. 12. szám)
Képgaléria
Közelmúltban, egy nyolcvan év fölötti József Attila és kétszeres Kossuth díjas író
beszélt az életéről. Többek között elmondta, hogy újabban már az élet értelmének a
kérdése és a transzcendencia érdekli. Nagy az Isten kegyelme, hogy napszállta előtt
egy órával is hívja szőlejébe az embereket. Hálát adok Istennek, hogy ezzel a kérdéssel
nagyon korán szembesültem, bizonyára a hitoktatás és filozófálásra hajlamos alkatom
is ebbe az irányba indított. Az érettségi előtti évben jól emlékszem egyedül kellett
kimennem a rétre szénát gyűjteni és oly erősen foglalkoztatott az élet értelmének, földi
létemnek a célja, hogy nem lustaságból, hanem ettől a gondolattól űzetve leültem a rét
szélén, s majdnem egész nap gondolkodtam. Bizonyára a kamaszkori hitküzdelmek,
hitválságok is ezt kiváltották, de úgy gondolom, hogy különböztem e tekintetben
kortársaimtól, mert sok dolog nem érdekelt, ami őket akkor lekötötte. A gimnázium
negyedik osztályában - legyen szabad személyessé tenni ezt az emlékezést - Lukács
László tanár úr tartotta a hittanórát, amely nem a megszokott hittankönyvi séma
szerint, hanem főiskolai, vagy egyetemi módon tárta föl hitünket akkor közelmúltban
befejezett II. Vatikáni Zsinat szellemében. Annyira megerősített hitemben és a
korábban már jelentkező papi hivatást is egyértelművé tette számomra. Attól az időtől
kezdve, ahogy a szemináriumba jelentkeztem, a fő célom mind a mai napig
megmaradt, legföljebb korrekciókra szorult az idők folyamán. A katonai szolgálatot is
úgy töltöttem a szeminárium idejében beágyazottan, hogy az a gondolat vezérelt, most
azért kell ott lennem, mert itt kell tanúságot tenni, egyháztól, Jézustól, Istentől távol
álló és olykor ellenséges emberek előtt. Utólag látom, számomra nagyobb haszonnal
járt, mint talán nekik, mert soha életemben nem kerültem össze olyan emberekkel
összezárva, akik közül soknak nem volt nyolc osztálya, és már fiatalon többen
megjárták a börtönt. Ráadásul egyedül voltam ott papnövendék, nem nyújtott
támogatást a többiek szolidaritása. Visszatérve a szemináriumba kerestem a primíciás
szentképemre nyomtatható jelmondatot. Azért is így írom, mert abban az időben még a
jelmondat kiválasztását is állami hatóság ellenőrizte és olykor visszadobta. Először
zsoltárokból akartam idézni, majd pedig rátaláltam a hegyi beszéd mondatára: „Ti
keressétek először Isten országát, és az Ő igazságát”/Mt 6,33/. Életem szellemi
iránytűje lett Jézus ezen felszólítása, ezt a mondatot írattam átalakítva püspöki
jelmondatként a szentképre: Pro Regno Dei – Az Isten országáért. Amikor elkezdtem a
papi szolgálatot, én teljesen abban a hitben éltem, hogy életem a kommunizmusban
telik el, és mindig másodrendű polgára leszek ennek az országnak. A rendőrségen,
miután Erdélybe vitt könyvek szállításával lebuktam, azt mondta a nyomozó tiszt:
maga a nép ellensége. Ezt alátámasztották azzal, hogy semmiféle útlevelet nem
kaptam. Ennek ellenére nem voltam elkeseredett. Reményik Sándornak a mondása és a
későbbi egyházi kiadónak a jelmondata segített sokszor: „Ahogy lehet”. Ahogy lehet,
tanítani kell a hittant, ahogy lehet látogatni kell a családokat, ahogy lehet építeni kell
szellemi és fizikai értelemben az egyházközséget. Akkor is, de ma már egyértelműen
tudom, hogy megfigyelt ember voltam. Hittanóráimról, prédikációimról, hittanos
csoportjaimról jelentettek, sokszor egyháziak. Megerősítette bennem, hogy az egyház
sziklára épült. A Regnum Marianum közösségében, amelynek tagja lettem, olyan
emberekkel találkoztam, akik százszorta nagyobb üldöztetéseket álltak ki és ez nagy
erőt adott.
A rendszerváltozás idején az országos eufóriában minden bizonnyal többet reméltem,
mint ami bekövetkezett, de tudtam azt, hogy a folyó hamarabb változtatja meg a
medrét, mint ember a természetét. Az emmauszi úton tolongók között felismertem
olyanokat, akik később aztán elmaradtak. A dolgom ugyanaz maradt, mint korábban,
csak szabadabban. Papnevelőként - még mindig emlegetik egykori tanítványaim -
többször elmondtam: a pap legfőbb erénye, ha normális, mert ha nem az, még az
erényeket is rosszul gyakorolja. Keresztény realitással igyekszem szemlélni az életet és
tenni a dolgomat, nem vágyódok a megszépített múltba, amire most döbbenetemre sok
fiatal „szemilefebrista” módon vágyódik, de nincsenek illúzióim, önámító reményeim
a jövőről. Úgy próbálok élni a jelenben, hogy a napi kihívásoknak megfeleljek. Jézus
hatalmas mondatának tartom: „elég a napnak a maga baja”. Egész életünkre szólóan
pedig: „keressétek elsősorban Isten országát és az ő igazságát”. Püspökként új
dimenziója tárult előttem fel az emberi léleknek. Legtöbbször panaszkodni,
vádaskodni, pénzt kérni jönnek hozzám. Intézményekkel kell bajlódnom, személyi
problémákat megoldanom. Nagyobb nyilvánosság előtt zajlik az életem, azt is tudom,
hogy mindenkihez nem lehetek egyformán jó. Az emberek egyik csoportja – még a
hívek közül is – azt kívánná, hogy mindig felszólaljak, mindig követeljek valamit, a
másik, hogy csak szigorúan vallási kérdésekkel foglalkozzak. Választások előtt még a
templomból is többen kimennek, ha erőteljesebben fogalmazok társadalmi
kérdésekben. A szellemek megkülönböztetésének adományára van szükség állandóan,
hogy mikor használok jelenlétemmel egy-egy eseményben, vagy csak díszpinty
vagyok. Értelmet, örömet ad mindennapjainknak, hogy a legkisebb egyházközségeket
is felkeresem, de szívesen eleget teszek határainkon túl élő magyarok meghívásának,
az Evangélium hirdetésével lelket igyekszem önteni beléjük.
Karácsonyra készülünk, az Isten Fia emberré levését, a Megtestesülést ünnepeljük.
Régi teológusok feltették a kérdést. Miért lett az Isten Fia emberré? Több választ lehet
erre adni, de nem maradhat ki belőle az, hogy emberségével példát adott a hiteles igazi
emberi életre. Egyik állomáshelyem plébánosa mondta gyakorta: csak ember akarj
lenni, mert Jézus is ember lett. Ember nagybetűvel írva. A mi dolgunk
keresztényeknek az, hogy megkeressük mai életünkben, mit tenne Jézus a mi
helyünkben. S ez az én dolgom és a miénk.
