Ha az egyház felteszi magát a Facebookra
Vannak-e, lehetnek-e, kellenek-e katolikus véleményformálók a világi médiában – egy januári, az Igen című lap internetes kiadásában megjelent cikk fő kérdését boncolgatta püspök, lapszerkesztő, tollforgató és jó néhány érdeklődő egy szombat délelőtti konferencián, a Katolikus Ifjúsági Mozgalom székházában. A házigazda katolikus újságíró-szövetség vezetője, Szikora József megspékelte annyival a kérdést, mi, illetve ki minősül katolikus véleményformálónak – igaz, egyből választ is adott rá néhány példa formájában, ő a közrádiónál tevékenykedő Járai Juditot, illetve a különféle tévéműsorokban megjelenő Czakó Gábort mindenképpen annak tartja.
A beszélgetést a katolikus hírügynökség szerepét betölteni próbáló Magyar Kurír munkatársa, Szilvay Gergely indította, aki általános és gyakori tudatlanságot tapasztal az egyház ügyeiben világi lapoknál, de – mint megjegyezte – az is igaz, hogy az eseményekről semmilyen tudomást nem szereznek, valamikor pedig szándékosan elhallgatják, amiről pedig írhatnának. Bíró Mátyás, az MNO vezető szerkesztője ehhez csatlakozva mondta, a két legnagyobb hazai internetes hírportál együttesen mintegy 150 hírt hozott egy év alatt egyházi témában, a közelmúltbéli házasság hetéről pedig ketten együtt összesen egy rövid hírt bírtak összehozni.
Tanár bácsi módjára
Szilvay úgy látja, nem szabad megspórolni, hogy a hasábokon „tanár bácsi módjára” magyarázzák el a dolgokat, amellett pedig ki kell állni, ha a pápa adott esetben a nőkkel vagy a házassággal kapcsolatban megnyilvánul, rávilágítva, hogy nem egyszerűen dogmatikai, hanem mély pszichológiai és szociológiai alapokon nyugszanak az ominózus nyilatkozatok. A szerkesztő más kérdésnek nevezte, hogy azokra bízzák a lapoknál az egyházi ügyeket, akikre bízzák. Magával az egyházi sajtóval kapcsolatban kritikát fogalmazott meg: olyanoknak üzen, akiknek igazából már nem kell, megoldásként azt javasolja, az üzenetátadást sokkal indirektebb módon kellene csinálni; nem katolikus lapokat kell létrehozni fiatalok számára, hanem megjelenni azokon a fórumokon, amelyeket már eleve látogatnak. Ennek módszertana szerinte egész egyszerűen annyi, hogy kapcsolatot kell építeni katolikus újságíróknak világi médiumokkal, ezzel viszont hadilábon áll ez a tollforgatói réteg.
Bíró Mátyás kételyének adott hangot, hogy a katolikus újságírás készen áll-e az új eszközök szolgálatba állítására.
– Lehetne sokkal ösztönösebben emberközeli témákat elővenni, az egyházi tanítással kapcsolatos, de a társadalmi összefüggéseiben is létező kérdésekkel foglalkozni – mondta, majd kiemelte a pápa gondolatait, mely szerint a jövő lelkipásztora az, aki blogol, csiripel és az új evangelizáció csatornáin hirdeti az evangéliumot. Bíró aláhúzta, hogy Jézus is az adott kor kulturális eszközeit használta fel, „ezeket a stíluselemeket kell elsajátítani ma is; ez a könnyedebb kommunikáció már egyházi szinten is meg kellene, hogy jelenjen”.
Hogy a vallásos fiatalok miért nem osztják meg az egyházzal kapcsolatos híreket a Facebookon, az szerinte azért is lehet, mert széles körben elterjedt, hogy „égő misére menni”. A fiatalok „nem érzik magukénak a mise nyelvezetét, lehet találni számos rossz példát; sokan akadályoztatva érzik magukat abban, hogy fel merjék vállalni a hitüket, és ezt egy poszt megosztásával is jelezzék akár”. Webes szakemberként tolmácsolta azt a gyakran elhangzó kritikát is, hogy a katolikus weblapok nem igazán színvonalasak – akár tartalmi frissülésről, akár interaktivitásról, akár ergonómiáról van szó –, bár többen nagyon iparkodnak. Ismét számokat elővéve elújságolta: Kiss Ulrich jezsuita szerzetes blogját 2300-an követik a Facebookon keresztül, de a Képmás magazint is majd' ezren lájkolják. Ahhoz, hogy nagyságrendileg nőjön a katolikus tartalmak népszerűsége, „lehet, hogy a katolikus egyháznak is fent kellene a Facebookon lennie”.
Minden pap ne legyen gördeszkás
Bíró Mátyás a Pázmány egyetem kommunikáció szakján leendő újságírókat is oktat, e területen viszont igen borúlátó: szerinte sokan úgy próbálnak újságírói pályára állni, hogy nem hajlandók olvasni, és mindössze egy-két hírportált látogatnak, így viszont aligha várható el, hogy elegendő felkészült, fiatal, katolikus szakértő dörömböljön a világi sajtó kapuján.
Hogy első lépésben mire lenne szükség, így fogalmazott: „sokan beérnénk azzal is, ha a nagy médiumok nyitottabbá válnának, de ehhez nem csak ők kellenek, a katolikus egyház is. Mindig kettőn áll a vásár”.
Réti László, az eszmecserét generáló lap szerkesztője is először azt a kérdést boncolgatta, kit lehet véleményformálónak tekinteni. „A szerkesztőt? Ha mi azt akarjuk, hogy a világi média többet foglalkozzon egyházi témákkal, képezni kell fiatalokat, akiknek befolyásossá kell válniuk, onnan lehet majd valamit elérni.” Ha viszont az egyház papjaiból lesznek a véleményformálók, nekik kell újra feltölteniük a Facebookra prédikációjukat, igaz, óva intett attól, hogy minden pap „gördeszkás” legyen.
Az időközben megérkezett Kiss-Rigó László (az egyház médiaügyeiért is felelős szeged-csanádi püspök) a rendszerváltozáskor elszalasztott óriási lehetőségről beszélt, akkor ugyanis mintha teljesen megzavarodott volna a tespedt, tunya állapotban lévő egyház. Szerinte a vezetők okolhatók azért, hogy sokszor a hiteles keresztények sem ismerik saját hitüket kellőképpen, és a hitoktatás is ezért tart ott, ahol tart. A rossz helyzet persze nem ok arra, hogy a katolikus ember ne legyen köteles véleményt formálni; és pont a személyes tanúságtétel az, ami a legszükségesebb – mondta a püspök, akit az is zavar, hogy a hamarosan talán bevezetendő etikaoktatás is mintha „zavarná” az egyházat, hogy csinálnia kell valamit. Ő is megfogalmazta, kire (nem) tekint véleményformálóként: „Nem úgy lehet azzá az ember, mint a politikus, mert akkor majom lehet legfeljebb, vagy pojáca.”
