Új elnök a Magyar Vöröskereszt élén
Képgaléria
Hajdúszoboszlón tartotta XIII. Kongresszusát a Magyar Vöröskereszt. Október 19-én ’Szabadság vére’ címmel, az 1956-os forradalom áldozataira emlékezve indult a kétnapos rendezvény. Habsburg György, a Magyar Vöröskereszt elnöke köszöntötte az 1956-os forradalom debreceni vöröskeresztes hősnőjét, Péter Istvánné Sarkadi Ibolyát. A megemlékezést követően kezdődött el a Magyar Vöröskereszt XIII. Kongresszusának hivatalos programja. A humanitárius szervezet vezetőtestülete értékelte az elmúlt négy évet, majd elismeréseket adott át a kiemelkedő vöröskeresztes munkát végző önkénteseinek és munkatársainak.
A kétnapos Kongresszus zárónapján, október 20-án választották meg - a vállalt két ciklus után - leköszönt Habsburg György utódját, a Magyar Vöröskereszt országos vezetőtestületének tagjait és tisztségviselőit is. A Magyar Vöröskereszt új elnökének elsöprő többséggel Dr. Göndöcs Zsigmondot választották meg, alelnöknek pedig Bobrovics Árpádot és Oláh Miklóst.
Az új elnök 1979 óta tagja a Magyar Vöröskeresztnek. Elsősorban az egészségügyhöz kötődő önkéntes tevékenységekben vállalt szerepet, majd 1994 és 1997 között a Vöröskereszt Országos Titkárság Életvédelmi Osztályát vezette. 2004-től a budapesti szervezet elnöke és az országos szervezet alelnöke volt. Jelenleg az Országos Mentőszolgálat műveleti és szervezési igazgatója.
„Elnökként célom lesz a Vöröskereszt mozgalom alapelveinek szigorú betartása mellett egy együttműködésre nyitott szervezet kialakítása, feladataink hatékony elvégzése, önkénteseink és hivatásos dolgozóink fokozott megbecsülése.”-mondta Dr. Göndöcs Zsigmond.
A Kongresszus második napján döntöttek a Magyar Vöröskereszt alapszabályának módosításáról és meghatározták a következő időszak irányelveit. Kardos István elmondta: „A Magyar Vöröskereszt a Nemzetközi Vöröskereszt irányelveihez igazodva, a Stratégia 2020-ban foglalt tervek alapján fog dolgozni a következő időszakban. Fő céljaink: segítségnyújtás katasztrófák idején, az egészséges és biztonságos élet elősegítése, a társadalmi összetartozás, az erőszakmentesség előmozdítása.”
Habsburg György elnöki mandátumának lejárta után sem szakítja meg a kapcsolatot a Magyar Vöröskereszttel. Önkéntesként tovább segíti a szervezet nemzetközi szerepvállalását.
Habsburg György
- Nyolc év nagy idő az életemben, a 130 éves Magyar Vöröskereszt életében viszont nem olyan sok. Az utolsó napok pakolásaikor a régi dokumentumok felelevenítették, mennyi minden történt, míg elnök voltam – e szavakkal kezdte búcsúbeszédét Habsurg György, aki 2004 és 2012 között, két cikluson át elnökölt. Nyolc év után mandátuma lejárt, ezért elköszönt 2012. október 19-én a Magyar Vöröskereszt XIII. Kongresszusán. Visszaemlékezésével összefoglalta a Magyar Vöröskereszt elmúlt nyolc évét.
Az indonéziai cunami vált az első feladatává. A magyar emberek hihetetlen jól reagáltak, holott egyetlen magyar sérültje sem volt a katasztrófának. A Magyar Vöröskereszt gyermekkórházat, közösségi házat építtetett Indonéziában, ezek máig működnek. - Megmutattuk, mire vagyunk képesek - fűzte hozzá. Majd megemlítette a közelmúlt kiemelkedő eredményeit: köztük a véradókamiont, amellyel – támogatóknak köszönhetően – rugalmassá teszi a véradásszervezést. A nemzetközi tevékenység emblémája lehet, hogy Budapestre költözött a Nemzetközi Föderáció Európa Zóna Irodája, mely 52 országgal tart élő kapcsolatot.
Senki sincs egyedül a bajban
A 2010-es év a katasztófák éve volt árvizekkel, belvízzel és a vörösiszapkatasztrófával. A legtöbb támogatást a Vöröskereszt kapta ekkor – jegyezte meg Habsburg György. „Nagy társadalmi elismerés ez. Jelzi, hogy az emberek bíznak a Vöröskeresztben.”
Legnagyobb elismerés mégis a köszönőlevelek sokasága, amelyben hálájukat fejezték ki az áldozatok és károsultak azért, mert a Magyar Vöröskereszt végig kitartott a segítséggel azután is, hogy a sajtó elment, a hírverés elcsitult.
A gazdasági válság évében csökkent az állami támogatás, így kellett szembenézni a rengeteg nehézséggel. - Ez is része a munkánknak. Ilyen időszakokban felvetődik a kérdés, hogy miért van a Vöröskereszt: a legfontosabb a rászorult embereken segíteni. Mindent ez alá kell rendelni. Valamennyi vöröskeresztes tevékenység ezért alakult ki a véradásszervezéstől az elsősegélynyújtáson át a szociélis segítségnyújtásig – értékelte a búcsúzó elnök.
- Nemzetközi szervezet részei vagyunk, a Vöröskereszttel az egész világ jelen van a magyar emberek életében. Katasztrófák idején senki sincs egyedül, ahogy azt meg is tapasztaltuk. E Föderáció nélkül a világ szegény lenne - foglalta össze a búcsúzó elnök. Majd útravaló gyanánt a jövőről szólt: az ifjúsági Vöröskereszt felelősségteljes, lelkes munkája garancia a jövőre. Ajánlotta, hogy a következő vezetőség adjon lehetőséget, felelősséget a fiatal vöröskereszteseknek.
- Büszke vagyok rá, hogy nyolc éven át a Magyar Vöröskeresztet vezethettem – zárta beszédét Habsburg György.
Péter Istvánné Sarkadi Ibolya
Csendes, szerény hősnője az 1956-os forradalomnak Péter Istvánné Sarkadi Ibolya. Aktív résztvevője volt 1957-ben Debrecenben a MÚK – Márciusban Újrakezdjük – jelszavú szervezkedésnek, melynek célja a forradalom újraélesztése volt. Debrecenben röpcédulákkal emlékeztettek rá, fegyveres akció szóba sem jött. Vállalásuk így is nagy volt, de ehhez az eszközök – köztük a sokszorosítógép – hiányoztak.
A fiatal, 24 éves Sarkadi Ibolya gépeléssel segített, résztvett a megbeszéléseken, találkozókon. Miután sorra letartóztatták a fiatalokat, kitartott a konspiráció mellett, hallgatott.
„Sarkadi, Sarkadi, Sarkadi, mindenütt ott volt, minden megbeszélésen, mindenről tudhatott, de nem beszélt nekünk” – mondta a fellebbviteli tárgyaláson a bíró. A büntetését ezért nem is csökkentették. Két évet töltött börtönben, az idő javarészét Kalocsán; egy szobában 19-edmagával, köztük Márton Erzsébettel.
Hogy kezdődött? Önzetlenséggel, bátorsággal, segítőkészséggel. Erről Ibolya néni nem szólt, de amikor 1957-ben év elején felajánlotta a segítségét, tudta, hogy mit vállal. Ekkor már mindenki tudta.
Az egyetemen gépírónőként dolgozott, és összefutott két budapesti orvostanhallgatóval, Rácz Józseffel és Békési Bélával. Megkérdezte segíthet-e nekik a forradalmi ügyben, hisz október 23-án is felvonult. József azt mondta neki: „Ezt nem tudhatod, ez nem nőknek való.”
Ő azonban felajánlotta: szívesen segít bármiben. A két pesti fiú beszervezte Szűcs Lászlót és Horváth Károlyt, akik titkos találkozókra, megbeszélésekre hívták a fiatal hölgyet, aki később két fiatal hallgatóval – Papp Józseffel és Hevessy Józseffel – állt közvetlen kapcsolatban. Mások nevét nem tudhatta. Hetente kétszer találkoztak, a Bika presszóban vagy a Vöröshadsereg útján beszéltek. Röpcédulák gépelésével bízták meg, de azokat végül felszerelés híján nem kellett elkészítenie. Papírra vitte viszont a Szervezeti és működési Szabályzatot, és ehhez stencilt szerzett az egyetemről. Mindkettőt súlyos tettként bírálták el később a tárgyaláson.
Szervezkedésük kezdete után nem sokkal Szűcs Lászlót és Horváth Károlyt letartóztatták. A fiatal gépírónőért március 26-án este 10 órakor jöttek el: három erős, megtermett ember vitte be a rendőrségre.
Három héttel letartóztatása után belázasodott, így előbb a klinikára, majd a megyei kórházba (a mostani Kenézy Kórházba) szállították kivizsgálásra. Kiderült: vakbélgyulladása van. Az őt kezelő orvosnő Debrecenben tartotta, nem engedte őt Budapestre szállítani. A kórházban megműtötték, benntartózkodása alatt végig ágya mellett őrködött egy-egy rendőr.
A rendőrök segítőkésznek és kedvesnek mutatkoztak. Mondták, hogy adjon nyugodtan telefonszámokat, üzeneteket, szívesen segítenek. Ő azonban nem kért tőlük semmit és nem mondott nekik semmit. Emlékezett rá: mindig azt mondták neki, hogy ha bárki kérdezi őket a forradalmi eseményekről, mondják azt, hogy „semmire nem emlékszünk”, és ne mondjanak semmit sem. Műtétje után három napot töltött a megyei kórházban, majd ideiglenesen elengedték őt, hazatérhetett. Tíz nap után ismét börtönbe zárták Debrecenben.
Az első fokú ítéletet július 18-án hozták meg. Bűne a szocialista államrend megdöntésére irányuló szervezkedésben való aktív részvétel – jelentették be. „A legszörnyűbb mégis az volt, hogy ezen a napon halt meg édesapám” – idézte fel Ibolya néni. „Tudtam, nagyon beteg, és nagyon szeret engem, s vár. A munka miatt nem érek rá, ezt mondtam, mikor hívtak. Nagyon fájt, mikor hírét vettem, hogy eltemették. Azt is, hogy az utolsó percig nem tudhatta, miért nem búcsúzik el tőle lánya. Azt hitte nem szeretem eléggé”.
A kalocsai börtönben 19-en voltak egy cellában, a napi fél óra séta idejére hagyhatták el a cellát. A börtön állapotai hátborzongatóak voltak a maihoz képest.
Szabadulása után nehéz évek következtek, cselekedete, börtönbüntetése miatt a rendszer kivetette magából, barátai, ismerősei elfordultak tőle. Az utcán a tekintetét is kerülték. Nehezen talált munkát, igaz, meg sem próbálta letagadni múltját, fehéren-feketén beleírta önéletrajzába. Protekcióval kapott takarítónői munkát a debreceni Benedek téri Meteor Moziban, ahol hajnalonként pár órát dolgozhatott csupán. El kellett tűnnie utána, senki sem láthatta. Ha valahol a moziban három ember „összegyűlt”, a fiatal nőnek el kellett hagynia a helyiséget. Itt sem maradhatott sokáig, dolgozott kőműves mellett, végzett segédmunkát.
Kivétel akadt, ez hozta a fordulatot: mikor testvére az idegszanatóriumba került, megismerkedett Juhász professzor úrral, aki – miután értesült sorsáról és börtönben eltöltött éveiről –, ahelyett, hogy elzárkózott volna tőle, munkát ajánlott neki. Így lett az SZTK-ban írnok.
Nem sokkal később a Megyei Tüdőgondozó Intézetnél helyezkedett el, majd az évek alatt segédasszisztensi képesítést szerzett. Mint minden, ezt az utat is rögössé tették neki. Hosszú éveken át megtiltották, hogy tanuljon, annak ellenére, hogy a professzor kérte ezt.
Időbe telt, míg visszatérhetett a hétköznapok világába. A hatvanas évek végén – amikor férjével külföldre, szeretett volna utazni – még nem engedélyezték utazását: veszélyes egyénnek nyilvánították. A nyolcvanas években azonban már szabadon mehetett Stuttgartba.
Életét 1989. után kapta vissza. Rehabilitálták, és megszüntették priuszát.
Kérték, hogy lépjen be a POFOSZ-ba, vagyis a Politikai Foglyok Szövetségébe, de ő nem lépett be.
Ibolya néni úgy fogalmazott, hogy az ítélettel példát akartak statuálni az ítélethozók.
Lelkében lassabban múltak el a sebek. Hosszú évek múlva kismamaként is gyötörte egy rémálom, amelyben elragadták kisbabája mellől és vitték a börtönbe. Ám úgy érzi, teljes életet élhetett, férjével, két gyermekével. „Igen nagyon megszenvedtem, de hál’ Istennek az életem rendbejött. Túléltem – így zárta a visszaemlékezést.
Két kitüntetést adományoztak neki: 2006-ban megkapta a Forradalom és szabadságharc 50. évfordulója alkalmából alapított érmet.
S valamivel korábban Göncz Árpádtól átvehette a „A Hazáért és Szabadságért” 1956-os kitüntetést.
