„Az alkonyat, a merengő festő fest”
Képgaléria
Megnyitóját egy idézettel kezdte:
— Ez mind a hazám — mondja Németh Ferenc csodálatos kiállításának felirata, mely Juhász Gyula Magyar táj, magyar ecsettel című versét csalta gondolataimba.
„Kis sömlyék szélin tehenek legelnek,
Fakó sárgák a lompos alkonyatban,
A szürke fűzfák egyre komorabban
Guggolnak a bús víz holt ága mellett.
Az alkonyat, a merengő festő fest:
Violára a lemenő felhőket
S a szürke fákra vérző aranyat ken,
Majd minden színét a Tiszának adja,
Ragyog-ragyog a búbánat iszapja.
(Magyar táj: így lát mélán egy magyar szem.)”
A vers után így folytatta:
— Az emberek mindig érdeklődéssel figyelték az őket körülvevő tájakat, környezetet, természetet, melyet szívesen ábrázoltak is valamilyen formában. A táj ábrázolása korszakonként változott. Eleinte csak szimbólumként volt jelen a képeken. Önálló műfajjá először a távol-keleti festészetben vált. Európában csak a 17. századi németalföldi festők képein jelenik meg önálló témaként. A tájképek sokáig zárt műtermekben, előzetes vázlatok és emlékek alapján készültek. Hatalmas változás csak az 1880-as évek elején következik be, amikor megjelenik egy új korszak a tájképfestészet életében: az impresszionizmus. Alapgondolatát a szabadban való lét, a táj tanulmányozása, a fény és árnyék játéka, a levegő hatásának megfigyelése adta. A művészek a fény felé fordították tekintetüket, és a napfényt a világosság játékát csalták vásznaikra. Számukra a legfontosabb az ég, a felhők ábrázolása volt, mely folyamatos alak és színváltoztatásával mindig nagy kihívást jelentett. Most már nem az emlékek és vázlatok alapján alkottak műtermükben, hanem megfigyeléseiket a jelen pillanatában rögzítették festményeiken.
Németh Ferenc is a szabad festészet híve. Egyik írásában így szól erről: „Próbálom megragadni azt, amikor a tájra, az épületekre, a tárgyakra vetülő fény átlényegül egy érzésbe, gondolatba. Alkotás közben arra törekszem, hogy versenyre keljek a látvány okozta élménnyel, hangulattal.
— Ha Németh Ferenc alkotásait nézem — folytatta bevezetőjét Patrícia — erős vibrációt érzek a képei, a bennük ábrázolt gondolatai és az impresszionizmus elve között. Festményeiben is erőteljesen jelen van a táj tanulmányozása. Mégsem tanulmányokat készít. A tér, mint illúzió, a lehető legelevenebben szerepel képein. De ebben a festett térben önálló szerepet kap a fény, a levegő, az árnyék, a szín, a forma. Érezni az évszakok hőmérsékletét, a levegő páratartalmát, a nap erejét, a felhők árnyékát, a szél simogatását, a hó hidegét. Mindezt egyedi hangon megfogalmazva a természet, a magyar táj szeretetével párba rendeződve, és azokkal a tárgyakkal, állatokkal, növényekkel, motívumokkal, melyekről Juhász Gyula is írt közel száz évvel ezelőtt. Németh Ferenc festményeinek mindegyike kitűnő illusztráció lehetne a felolvasott vershez, mert hordozzák magukban azt az energiát, amely ott van a magyar erdőkben, az apró falusi utcákban, a földút göröngyeiben, a rét és mező puhaságában, a szénakazlakban, a zsúptetőkben, a kemény szántóföldben, a „lompos alkonyatban, a bús vízben, a puszta távolban”.
A fiatal raztanár megnyitóját így fejezte be: — Kívánom Németh Ferencnek, hogy még nagyon sokáig tudja megőrizni ezt az energiát, ami haza- és alkotás-szeretetéből áll. Mutasson példát továbbra is a fiataloknak! Tanítsa őket szeretni Magyarországot, szeretni a hazájukat. Tegye őket kíváncsivá, ösztönözze őket arra, hogy ismerjék a fűt, a fát, a forrást, a zeget, a zúgot, a madarat, a bogarat, a tehenet, a szokásokat, az emlékeket, a történeteket, a verseket! Kívánunk nagyon sok energiát az újabb képek elkészítéséhez, és köszönjük, hogy kiállításának képeivel gazdagodhat a lelkünk.
Németh Ferenc kiállítása május 8-áig várja az érdeklődőket, iskolanapokon 8—16 óráig.
A délutáni megnyitón a Porta Egyesület és a Wojtyla Ház kollektívája is képviseltette magát.
