„Az én sorsom nem egyik pillanatról a másikra dőlt el”
Képgaléria
- Művész ember lettél. A „polgári” pályák soha nem vonzottak?
- Nem igazán. Voltak más irányú próbálkozásaim, de az eredmény meglehetősen frusztrált. Annak idején a szakács pályán még gondolkodtam, de végül az sem vonzott. Annyira hozzám tartozik a festészet, annyira benne élek, hogy a depresszió határára is eljutnék, ha nem alkothatnék. Óvodás korom óta ezzel foglalkozom. Szerintem az Isten is úgy akarta, hogy festő legyek.
- Elsősorban portrékat, életképeket elevenítesz meg. Hogyan viszonyulsz a tájfestészethez?
- Valóban előnyben részesítem a portrékat, vidéki életképeket, de természetesen nem határolódom el a tájképfestészettől sem, mert az alföldi táj is a mikrokörnyezetemhez tartozik. Szinte belém égett, nagyon szeretem. Sőt, utcaképeim is vannak. Ami valamilyen módon megérint, valamit megmozdít bennem, szívesen megfestem. Azt mondják, attól hitelesek a képeim, hogy vidéki környezetben nőttem fel. Sokat voltam tanyán, nagyszülőknél. Sok emberről készítettem portrét.
- Voltak sorsfordító pillanatok az életedben, melyek később meghatározták a pályafutásodat?
- Nem mondhatnám. Az én sorsom nem egyik pillanatról a másikra dőlt el, hanem megvolt ennek a maga folyamata. Óvodáskoromtól egészen napjainkig… Életem középpontjában mindig a festészet állt. És ez már soha nem fog megváltozni.
- Voltak akadályok előtted? Számíthattál valakire?
- Igen, voltak. Elkövettem néhány hibát még iskoláskoromban, de nem adtam fel… Szüleimre mindig számíthattam. Ők pedagógusok, akárcsak én – legalábbis a végzettségem szerint.
- Elég a tehetség és a kemény munka, hogy valaki sikeres festőművész legyen? Vagy kell valami más is?
- Tehetség és kitartó munka mellett kell egy nagy adag szerencse is, hogy valaki sikeres legyen. Mindezeken felül szakmai alázat és némi egészséges kételkedés, hogy jó-e az, amit éppen csinálok. Nem helyes, ha valakivel „elszalad a ló”…
- Melyik eredményedre vagy a legbüszkébb?
- Ha az embereknek tetszik, amivel foglalkozom, az számomra már elismerést jelent. Még főiskolára jártam, amikor egy országos pályázaton különdíjat kaptam festészet kategóriában. Kecskemét várostól Bozsó ösztöndíjat nyertem néhány évvel ezelőtt. Komplett kiállítási anyagot kellett leadnom mintegy húsz képpel. Vidéki életképek és tájképek szerepeltek a pályamunkámban.
- Vannak példaképeid?
- Igen. A századfordulós nagy magyar mesterek. Belőlük indult ki az én munkásságom. Hozzájuk kötődöm. Ripl-Rónai József, Vaszary János, Fényes Adolf…
- Mitől lesz jellegzetesen „baloghos” egy festmény?
- Ezt első látásra kívülről nehéz észrevenni… Talán attól, hogy amit megfestek, az saját megtapasztalásom eredménye. Ettől válik hitelessé. Világéletemben falusias környezet vett körül. A diplomamunkám például egy baromfi életnagyságú portréja volt. Saját csirkénket festettem meg, amint az udvarunkon kapirgált.
- Érzed annak hátrányát, hogy vidéken élsz és alkotsz? Hogyan viszonyul a képeidhez a fővárosi közönség?
- Igen, bizonyos szempontból tényleg van hátránya a vidékiségnek. Ami a budapesti közönséget illeti, kisméretű akvarelljeim ott is sikert arattak a méteres nagyságú, modernebb felfogású festmények között. Én a vidéki közönséget is ugyanolyan fontosnak tartom, mint a fővárosit. Ha Budapesten nyílna lehetőség a képeim bemutatására, természetesen élnék vele, de nem feltétlenül törekszem erre. Több fővárosi festőművészt ismerek. Ők elismerik a munkásságomat. Talán rossz a hozzáállásom, de némileg kivonom magam a kortárs művészetből. Néhányan ezért talán nem tartanak kellően naprakésznek. Nem szeretném, ha az aktuális trendek befolyásolnának csupán azért, hogy könnyebben, több pénzért el tudjam adni a festményeimet. Persze sokan loholnak bizonyos modern koncepciók után, de én nem vagyok ezeknek követője. Inkább a régi mestereket tanulmányozom, például egy-egy antikváriumban megvett régi albumban. Azt szeretem, ha „békén hagynak”, és azt festem, amit én akarok. Egy konkrét megrendelés persze más, de tömeggyártást nem vállalok.
- Hogyan juthatnak el hozzád a festmények iránt érdeklődők? Hol láthatják a képeidet?
- Szájhagyományok útján terjed a hírem. Ez az én „marketingstratégiám”. Otthon dolgozom. Sehol nem hirdetem magam. Nincs katalógusom, honlapom sem. Ezekből dömping van. A Facebook-on van néhány fotóm. Ennyi. Kicsit „kutyaütő” vagyok abból a szempontból, hogy nem foglalkozom eléggé a marketinggel. Bizonyára változtatnom kellene ezen. Ismerőseim, korábbi vásárlóim viszont másoknak is ajánlanak, így találnak meg engem az emberek, jutnak el hozzám az újabb érdeklődők.
- Kik érdeklődnek leginkább a festményeid iránt?
- A teljesen hétköznapi polgári foglalkozású emberektől, üzletembereken át a gyűjtőkig terjed az érdeklődők köre. Tehát teljesen vegyes. Akadnak külföldiek is. Legutóbb két képem ment ki Svájcba egy kecskeméti galérián keresztül.
- Ha újra kezdhetnéd, mit tennél másként?
- Még többet alkotnék. Eleinte szinte csak hobbiként festegettem az alkotótáborokban hat-hét évig. Ezen változtatnék. Akkoriban még nem támogattak annyira a szüleim ebbéli törekvésemben. Talán várták, hogy majd elmúlik ez egyszer… Ma már jobban „rákapcsolnék”. A festészet számomra örök szerelem marad. Amíg csak bírok, festeni szeretnék. És valamikor a jövőben egy képzőművészeti szabadiskolát nyitni, tanítványokat fogadni Izsákon.
T.N.
