Jelenits István: ”Megtanultunk nomádként élni egy olyan világban, amelyben egyébként nem nomádként szocializálódunk.”
„A tanárnak nem az a legnagyobb öröme feltétlenül, hogy vannak zseniális tanítványai, hanem az, ha a nehezen mozdulókat is sikerül rákapatnia arra, hogy érdeklődéssel nézzenek egy verset vagy érdeklődéssel olvassanak el egy regényt, amely először sötétnek és ellenszenvesnek tűnt előttük.”
Jelenits István Berettyóújfalun született 1932-ben. Gimnáziumi tanulmányait Nagyváradon kezdte meg, ahonnan a világháború vége felé kitelepítették egész családjával együtt. Épphogy 12 éves volt, amikor otthonukat, bútoraikat, számos személyes holmijukat hátrahagyva egy rozoga teherautón Budapestre érkeztek. Az esemény megrázó hatással volt a gyermek Istvánra, aki addig hevesen tiltakozott az ellen, hogy a papi hivatást válassza, amelyet a környezetében lévő papok kínáltak számára.
Budapesten a Piarista Gimnázium diákja lett. Ekkor már elkezdte vonzani a szerzetesség, mint egy érdekes létforma, egy másfajta, gyökeresebb kiszakadás a világból. „Miután elveszett mindaz, ami az addigi életemet jelentette, figyelmesen, izgatott felelősségtudattal kerestem, mi lesz a dolgom, hol lesz a helyem a körülöttünk kibontakozó új világban. Rájöttem, hogy többé nincs klasszikus értelemben vett otthonom. Ott vagyok otthon, ahol az Úristen tanítása szerint élhetek.” A gimnáziumi évek alatt fokozottan kezdte érdekelni a nyelvek mellett az irodalom is; megszülettek első költeményei, melyeket a későbbiekben Tótfalusy István írói néven publikált.
A rendbe fölvehető növendékek számának korlátozása miatt csak 1955-ben lépett be a piarista rendbe, miután elvégezte az ELTE Bölcsészettudományi Karának magyar szakát. Az 50-es évek egyre erősebben tomboló kommunizmusa beárnyékolta az ő pályáját is: „Amikor beléptem a rendbe, azzal a gondolattal tettem, hogy könnyen kicsúszhat a talaj a lábam alól, hisz lehet, hogy épp egy olyan rendbe lépek be, amelynek néhány év múlva nem lesz már diákja… Akkor én villanyszerelő leszek vagy valami más, mert nem tudok különben megélni a szocializmusban. Mégis beléptem. Elég fontos felismerés volt, ami akkor tisztázódott bennem: számomra nem a tanítás a legfontosabb immár, hanem a piarista rend, és voltaképpen annak a sorsában akarok osztozni. Ha a megszüntetés lesz a sorsa, akkor vállalom azt, hogy nem fogok tanítani.”
Az ’56-os forradalom kirobbanását a Magyar Rádió szomszédságában, a Mikszáth téren élte végig, amelyben piarista diákok és István atya barátai is részt vettek. A forradalom leverését követően azt vallotta rendtársaival együtt, hogy egy kommunista diktatúra idején is szükség van egy olyan keresztény értelmiségre, amely, amikor nyíltan nem hirdetheti kereszténységét, a világot építi keresztény lelkülettel.
1959-ben, a Hittudományi Akadémia elvégzése után szentelték pappá Egerben. Rá egy évre hittant, valamint magyar nyelvet és irodalmat kezdett tanítani a kecskeméti, később a budapesti piarista gimnáziumban.
Ezekben az években a diákokkal tett közös kirándulások kiemelt szerepet játszottak István atya életében. Tanársága idején a nyári időből legalább két hónapot mindig túrán töltött; tanítványaival bejárta Magyarországot, Lengyelországot, a Felvidéket és Erdélyt, a 80-as évektől pedig Olaszországba is eljutottak. Több diák számára nyitott meg ezáltal új távlatokat, nem csupán földrajzi értelemben: ”Megtanultunk nomádként élni egy olyan világban, amelyben egyébként nem nomádként szocializálódunk.”
1985-től tíz esztendőn át a piarista rend magyarországi tartományfőnökeként gyakorolta hivatását. A ’90-es években az ő kezdeményezésére is létrejött gödi piarista szakképző iskola, illetve a váci Piarista Gimnázium, majd az Apor Vilmos Katolikus Főiskola tanára lett. 1995-től esztétikát tanított a Pázmány Péter Katolikus Egyetemen, ahol néhány évig az esztétika tanszék vezetője is volt. Az ezredfordulót követően a Sapientián is oktatott, közben számos írása jelent meg a Bibliáról, Janus Pannonius, Pilinszky János költészetéről, irodalmi, nevelési és esztétikai kérdésekről. Összegyűjtött művei öt kötetben, az Új Ember Kiadó gondozásában jelentek meg 1999 és 2001 között.
Nyolcvanhárom évesen is fáradhatatlan: ha hívják, rögtön rendelkezésre áll, minden szívből hozzá fordulóra próbál időt szakítani. Segít, meghallgat, véleményez. Kiállításokat nyit meg, személyes kapcsolatokat ápol – jelen van. Rendszeresen tart pedagógiai, irodalmi és bibliai tárgyú előadásokat a fővárosban és szerte az országban a piarista rend szellemének és hagyományainak megőrzése végett is.
„A piarista rendnek az a célja, hogy tanítással szolgálja a fiatalok jövőjét, boldogulását, személyiségüknek kibontakozását, hogy értékes, keresztény ember váljék belőlük. Igyekszik az ember személy szerint is rendben lenni; a lelkiismeretével, az Úristennel, a hivatásával, az életének az egészével. Kapcsolatai lehetőleg megfelelő módon – végiggondoltan és hasznosan – alakuljanak azokkal, akik rá vannak bízva, vagy akik között él.”
KISFILM: https://www.youtube.com/watch?v=z5RNrbVT2fw&feature=youtu.be
