A kisoroszlán felnőtt, százhatvan kilós, de Pullai Béla nem fél tőle
A történet 2012 novemberéig nyúlik vissza. A Kecskeméti Vadaskert oroszlán párjának, Merunak és Lungunak ismét kölykei születtek. A gondozók néhány nap után észrevették, hogy a két kölyköt nem eteti az anya, mert megbetegedett. Azonnal cselekedtek, de sajnos az egyik kölyök már nem érte meg reggelt. Elza azonban csodával határos módon túlélte a kritikus helyzetet. Pullai Béla kertigazgató vállalta a gondozását. A Vadaskerten belül az átalakított irodában nevelte, cumisüvegből etette három óránként az akkor két kilós csöppséget. Nagyon szoros kötelék bontakozott ki ember és állat között. A kis oroszlán szépen cseperedett, majd négyhónaposan kihelyezték a ketrecbe. A kötelék azonban nem szakadt meg, a kertigazgató folyamatosan bejárt hozzá, játszottak, akár órákon át is. Elza lassan 3 éves, de a látogatások folyamatosak.
– Hogyan jellemezné kapcsolatukat?
– A világ legszebb élménye, ezt máshogy nem lehet kifejezni. Sokszor még önmagamnak sem hihető el ez a történet. Tisztában vagyok vele, hogy nem jó az emberi beavatkozás egy oroszlán felnevelésébe, de nem tehettünk mást akkor. Az utolsó utáni pillanatban mentettük meg az életét. Az ország állatkertjeiben dolgozó kollegákkal gyakran konzultáltunk erről, valamennyien azt mondták, hat hónapos korig vállalható a személyes kontaktus, utána már veszélyes.
– A 6 hónapból hogyan lettek évek?
– Számomra egyik napot követte a másik. A kis állat a szemem előtt cseperedett, naponta néhány dekával volt csak több. Elza mindig ugyanolyan barátságos volt velem, nem láttam okát a búcsúnak. Úgy elrepült az idő, hogy azt vettem észre 18 hónapos, ivarérett, most meg már lassan hároméves.
– Ösztönösen tudta, hogyan kell bánni egy ragadozóval?
– Sok mindenre magam jöttem rá, de nagyon sokat tanultam a Fővárosi Nagycirkusz korábbi oroszlánidomárjától. 25 év tapasztalatát próbálta átadni, úgy érzem sikerrel. Mint mondta: az idomításhoz türelem és szeretet szükséges. Megtanított többféle technikai fogást. Az egyik legfontosabb az volt, hogy ne karmoljon. Két hónaposan kezdte a karmait kiereszteni. Emlékszem, összehajtott Petőfi Népével csaptam a mancsára, persze úgy, hogy ne fájjon, de mégis tudja, hogy nem szabad. A módszer bevált.
– Iskolai végzettséghez is kötött az oroszlánnal való kapcsolattartás?
– Igen. Így felnőtt fejjel 2013-ban végeztem el a vadgazdálkodási szakot, mely elengedhetetlen volt.
– Többször felmerült, hogy visszaengedik Elzát a szüleihez. Ez a mai napig nem történt meg. Mi ennek az oka?
– Amikor még kicsi volt nem tudtuk visszaadni az anyjának, mert addigra ismét terhes lett. Utána próbáltuk volna az apjával összeengedni, mely szerencsétlen kísérlet volt, nagyon megijedt tőle. Ahogy tovább nőtt, az anyja egyre inkább vetélytársnak tekintette. Mivel súlyban még mindig sokkal kisebb mint az anyja, így továbbra is csak várni tudunk.
– Tervezik, hogy pároztatják?
– Egyelőre még nem. Most kapott fogamzásgátlót, mely két éven át hatásos. Utána tervezzük. Ötévesen még nagyon jó nősténynek fog számítani. De így, védetten, végre összeengedhetjük az apjával. Délelőttönként Elza lesz egy kifutóban Meruval, délután pedig Lungu, az anya. Ha egyszerre lenne két nőstény egy hímmel, félő, hogy Lungu féltékenységből bántaná Elzát.
– Voltak kritikus pillanatok?
– Egyévesen a fogváltástól nagyon tartottam, de szinte meg sem éreztem. Ugyanúgy bejárhattam hozzá minden nap. Ijesztgettek a 18 hónapos ivarérettség elérésével is, hogy megvadul tőle, de én ebből sem éreztem semmit. Ugyanúgy a nyakamba ugrott mint előtte.
– Még most is elbírja?
– A 160 kilója már nekem is sok. Eleinte az ölembe ugrott, majd egy széken ülve engedtem az ölembe. Aztán a székből egy masszív akácpad lett. Két évesen, 140 kilósan felmászott a nyakamba, ráült a fejemre. Úgy éreztem, itt a vég, nem bírja ki a nyakizmom. Szerencsére lemászott.
– Azóta mi változott?
– Ő még most is haverjának, játszópajtásának tekint. A 160 kilóját azonban már nem bírom el. Így biztonságom érdekében csak úgy lépek be a ketrecébe, ha fekszik a ládája tetején. Ezt ő is tudja. Nem állhat fel, míg bent vagyok. De így is boldog, hogy simogatom.
– Gondolom, lépten-nyomon megkérdezik, nem fél tőle?
– Nem. Olyan bizalommal vagyok Elza iránt, ami mások számára nem érthető. Háromhavonta van három nap, amikor tüzel, na akkor elkerülöm, de egyébként bármikor örömmel bemegyek hozzá.
– Soha nem okozott sérülést?
– Már az elején az oroszlánidomár barátom megtanította, két dolgot kell tiszteletben tartani egy oroszlánnál. Nem szabad az ételét és a megszerzett zsákmányát, játékát elvenni. Amikor bejártam hozzá, mindig volt nálam egy nádpálca, amivel a figyelmét eltereltem, ha kellett. Láttam rajta, nagyon tetszik neki. Egy alkalommal a ketrecben felejtettem a pálcát, és automatikusan nyúltam volna érte, de közben Elza már zsákmányként tekintett rá. Rám ütött a mancsával, és kiengedte a karmait, amit előtte velem sosem tett. A lélekjelenlétem erős volt, a kezemet nem elkaptam, hanem lefele engedtem, így csak kisebb sérülést szenvedtem. Leápoltuk a sebemet, és azonnal visszamentem hozzá. Muszáj volt. Elza nagyon félt, tudta, hogy bántott. Éreznie kellett, hogy nem haragszom.
– Tud olyanokról, akiknek ennyire közvetlen a kapcsolata egy oroszlánnal?
– A világon mintegy 500-an vagyunk, akik felneveltek és foglalkoznak is egy oroszlánnal. Ez egy különleges élet. Ezzel most nem dicsekedni akarok. Én valóban szeretetből csinálom, és látom Elza szemén, hogy ő is szeret engem. Ez szabadságot és örömet ad egyszerre. A házi macskámat is imádom, de Elzánál mindig ott lebeg a levegőben, hogy egyszer elvesztem, és éli majd a saját életét. Csak köszönni tudom az életnek, hogy mindez megadatott számomra.
