Bioetanol-lobbi és a magyar mezőgazdaság
A növényi eredetű üzemanyagok, vagyis bioüzemanyagok kérdése az utóbbi években a globalizációról, környezetvédelemről és nemzetközi fejlesztésről folyó közbeszéd egyik legvitatottabb témájává nőtte ki magát. ...
A legelterjedtebb bioüzemanyag a benzint helyettesítő bioetanol, ami gyakorlatilag növényi eredetű alkoholt jelent. Alapanyagai jelenleg magas cukor-, illetve keményítőtartalmú növények (búza, kukorica, cukorrépa, burgonya, trópusi területeken cukornád vagy manióka), a cellulózalapú bioetanol-gyártáshoz még nem létezik piacképes technológia. A gázolaj kiváltására alkalmas biodízelt olajtartalmú növényekből állítják elő (trópusi vidékeken olajpálmából, mérsékelt éghajlaton repcéből, szójából, napraforgóból).
A bioüzemanyagokhoz sokan fűznek reményeket: megújuló energiaforrás, ami csökkentheti kőolajfüggőségünket, és a mezőgazdaság számára is új bevételi forrást jelent. Az EU energiastratégiájában lefektetett kötelező célszámokat, melyek 2020-ig az üzemanyag-felhasználás 10 százalékának bioüzemanyagokkal való kiváltására kötelezik a tagállamokat, ugyanakkor növekvő aggodalommal figyelik a környezetvédelem és szegénységcsökkentés szakértői. Biztos ugyanis, hogy ekkora mennyiséget csak komoly tengerentúli import árán lehet beszerezni. A bioüzemanyag-bizniszre ráharapó országokban viszont, mint például Brazília és Malajzia, a cukornád- és olajpálma-ültetvények az esőerdők és a helyi vidéki népesség élelemtermelésének rovására terjeszkednek.
Stavros Dimas uniós környezetvédelmi biztos nemzetközi civil szervezetek nyomására emiatt kétségeit fejezte ki, hogy valóban a 10 százalékos vállaláshoz hasonló kötelező célszámokkal küzdjön-e az unió a klímavédelemért, ha ez esetleg a Föld tüdejét jelentő esőerdők és a szegények rovására mehet.
A hazai bioetanol-szektor érdekvédelmi szervezete, a Magyar Bioetanol Szövetség (MBSZ) Dimas nyilatkozatára reagálva nemrégiben közleményben sürgette a magyar kormányt, hogy álljon ki az uniós színtéren a kötelező használati arányra vonatkozó célszámok mellett. A hazai gyártószövetség szerint Magyarország nemzeti érdeke, hogy "Európa egyik vezető bioetanol-gyártójává váljon. Ennek a mezőgazdasági munkaerő megtartása, a vidékfejlesztés és az ország külkereskedelmi mérlege szempontjából is meghatározó jelentősége van." A nemzetközi civil szervezetek által Dimasnak írt nyílt levél érveit a szövetség állítólag "tényszerűen cáfolja". Mielőtt belemennénk, miért is nem cáfolja a szövetség közleménye egy fikarcnyit sem a civilek érveit, nézzük meg, hogy a magyar döntéshozóknak az ügyben a feldolgozói lobbi érdekein túl milyen egyéb körülményeket kellene mérlegelniük.
Munkahelyteremtés?
A bioenergia célú gabonatermesztés nem munkahely-teremtési csodafegyver. Az ipari alapanyagok termesztésére alkalmas monokultúrás nagybirtok önmagában messze nem a legnagyobb eltartóképességű mezőgazdasági ágazat. Még a hatékony nagybirtokok szerelmesei is elismerik, hogy a zöldség-, gyümölcstermesztés, a kertészetek, a biogazdálkodás jóval nagyobb hozzáadott értéket képviselő, munka- és tudásintenzívebb szektorok. A feldolgozóüzemek által teremtett munkahelyek számáról az európai intézmények hatástanulmányai ellentmondásos adatokat közölnek.
Külkereskedelmi egyensúly?
Az MBSZ a magyar agrárium külkereskedelmi egyensúlya miatti aggodalomtól vezetve (is) érvel a kötelező célszámok mellett. A Kereskedelmi Világszervezet (WTO) agráriumról folyó tárgyalásai ugyanakkor 2013-tól az uniós gabonaszektor liberalizációját, vagyis az olcsó tengerentúli gabona beáramlását eredményezik. Vajon a Bioetanol Szövetség feldolgozóiparban vitézkedő tagjai akkor is a magyar gabonafelesleg felhasználását tekintik majd szívügyüknek, ha az ajtajuk elé borítják a tengerentúli olcsó kukoricát? Feltéve, hogy egyáltalán talpon maradnak a bioetanol-piacon, hiszen a szabadkereskedelmi tárgyalások előreláthatólag a késztermék bioetanol jelenleg magas vámjainak csökkentését eredményezik, ami a sokkal olcsóbban termelő trópusi országok piacnyeréséhez fog vezetni. Mivel az európai bioetanol várhatóan nem lesz versenyképes például Brazília termékeivel szemben, a célszámokat nagyrészt importtal leszünk kénytelenek feltölteni - Mandelson kereskedelmi biztos nyilatkozatai is ezt valószínűsítik. A kormány tehát, ha valóban végigviszi 40 bioetanol-feldolgozó létesítését célzó programját, olyan milliárdos projekteket támogat közpénzből, amelyek nem kezelik érdemben a magyar mezőgazdaság strukturális problémáit. De még ha a világpiac rózsás jövőt kínálna is a magyar bioetanolnak, önmagában is súlyos érv lenne a bioüzemanyagok ellen az aggályos perspektíva, amit a vidéki területek környezete számára kínálnak: a monokultúrás ültetvények elszegényítik a mezőgazdasági és természetes biodiverzitást, és rombolják a vidéki tájat.
Tágítsuk kicsit a horizontot, és vizsgáljuk meg, hogy az érdekvédelmi szervezet miként próbálja bagatellizálni a bioetanol-termelés hatásait a világ szegényeire és a természeti környezetre.
Erdőirtások
A lobbisták szerint "az erdőirtással kapcsolatos aggályok szigorú EU-szabályozással, mely meggátolja az erdőirtás lehetőségében előállított bioüzemanyag behozatalát, kivédhetők". Eszerint az EU csak olyan bioüzemanyagot engedne be, amit a biotermékek minősítéséhez hasonló elven - tehát ellenőrzött módon, környezetkárosítás nélkül - termeltek. A fenntarthatósági minősítési rendszer ötlete elsőre jól hangzik, bár orbitális (ál)naivitás abban reménykedni, hogy "...egy ország sem akar erdőirtással üzemanyagot előállítani". Ennyi erővel abban is bízhatnánk, hogy egy ország sem akar erdőirtás révén olcsó hústerméket adni a lakosainak. Pedig ez az EU-ban évtizedek óta így megy: az európai disznó- és csirkegyárak jövedelmezősége nagyrészt az olcsó - és egy ősrégi alku alapján gyakorlatilag vámmentes - amerikai és brazil szóján alapul. A szójaültetvények terjeszkedése pedig az Amazonas esőerdőinek egyik fő pusztítója; ezek egyötödével egy friss hír szerint nemsokára már végzünk is. Az EU-intézmények által jelenleg használt bioüzemanyag-minősítési kezdeményezéseket ráadásul kezdettől fogva erős kritikák érik, mert a származási országok érdekeltjeit, az őshonos népeket, a helyi környezetvédőket kihagyták a kidolgozásból, és munkaügyi standardok sem sűrűn szerepelnek bennük. Minthogy jelenleg egy brazil cukornádültetvényen dolgozó munkás várható élettartama alacsonyabb, mint a rabszolgatartás korában (munkába állás után még úgy tíz év), a bioüzemanyagok imázsának makulátlansága kissé bizonytalanná válik. Azt sem árt tudni, hogy a nemzetközi kereskedelem útjában álló akadályok lebontását célul tűző Kereskedelmi Világszervezet soha nem nyelné le, hogy egy ország környezeti szempontok szerint korlátozza bizonyos áruk bejövetelét. Ezt számos jelenleg futó kereskedelmi vita példázza, elég a génmódosított növények körül dúló háborúra gondolni.
Élelmiszerárak
A közlemény cáfolni véli a nemzetközi civil társadalom azon aggodalmát is, amely szerint a bioüzemanyag-forradalom az élelmiszerárak emelkedésén keresztül az éhezők számának növekedéséhez vezethet. A szövetség az Egyesült Államokra alapozza érvelését, ahol egy tanulmány szerint az élelmiszerekre fordított összegek ma is csupán az átlagos családi kiadások kevesebb mint 10 százalékát teszik ki. Csakhogy a nemzetközi civil szervezetek nem az átlagos észak-amerikai családokért aggódnak. A Magyar Bioetanol Szövetség buzgalmában megfeledkezik arról, hogy a világ népességének nagyobb része a fejlődőnek csúfolt szegény országokban él, ahol a háztartások átlagosan jövedelmük 50-80 százalékát "verik el" élelmiszerre. Az USA ebben a történetben éppen más államok lakosainak életét nehezíti meg. Az Egyesült Államok a bioetanol feltalálása előtt (ez volt a gabonafelesleg kezelésének új módszere) egy Mexikóra erőltetett szabadkereskedelmi egyezmény keretében a kukorica hazájának számító déli szomszédot elárasztotta olcsó kukoricájával, tönkretéve az ottani hagyományos termesztést. A bioetanol-forradalom (és a kukorica árának emelkedése) miatt az időközben importfüggővé vált mexikóiak avval szembesültek, hogy nemzeti eledelük, a kukoricalisztből sütött tortilla ára megduplázódott. Az eredmény? Heves tiltakozások, zavargások, a 2006-os mexikói "tortillaháború".
Az éhezés problémája nem csak a terményárakon keresztül kapcsolódik a bioüzemanyagokhoz. A világ 850 milliónyi éhezője nagyrészt vidéki területeken él. Számos adósságcsapdában vergődő fejlődő ország az adósságait kezelő Világbank utasítása alapján exportképes, devizára váltható terményekre állt rá. Kistermelőknek nincs helyük a világpiacon, így ez a trend a monokultúrás ültetvényeknek kedvez. Ezeken a modern latifundiumokon a mostani bioüzemanyag-boom a szója- és cukornádtermelésnek, illetve olyan, eddig helyi felhasználású növények termesztésének adott új löketet, mint az olajpálma és a jathropha. A gyűjtögető, pásztorkodó őshonos népek, illetve a helyi piacokra termelő lakosság a piacoktól, víztől távolabb eső, hegyes-köves, kimerített földekre szorul vissza. Ott viszont elég egy sáskajárás vagy egy aszályos év az eladósodáshoz és a föld elvesztéséhez. Aki szedi a motyóját és a munka reményében egy (bádog)városba költözik, az ezerszer jobban megérzi a terményárak emelkedését, mint az "átlagos amerikai család".
Vízháztartás, ivóvíz
A lobbi a bioetanol-ipar vízfelhasználása miatti aggályokra reagálva kifejti, hogy jelenleg már léteznek olyan gyártási technológiák, melyek nem járnak szennyvízkibocsátással. Csakhogy az a tény, hogy rendelkezésünkre áll egy tiszta technológia, önmagában mit sem jelent. Az ilyen környezeti konfliktusokban az a döntő, hogy a helyi közösségek és a termelésben-feldolgozásban érdekelt befektetők között hogyan oszlik meg a hatalom. A világ üzemanyagéhségének kielégítésében éles verseny uralkodik, és a versengő nagy cégek működési helyükön kiszolgáltatott, szegény népességgel és gyakran kevéssé demokratikus, esetenként korrupt kormányokkal állnak szemben. Még Európában is előfordul, hogy elavult és hajmeresztően környezetszennyező technológiákat alkalmaznak a helyiek tiltakozása ellenére: a tiszai ciánszenynyezés vagy a Rába habzása a legkézenfekvőbb példa erre.
Nem tekinthető tehát megnyugtató érvnek az, hogy létezik szennyvízmentes bioetanol-feldolgozási technológia. Ha a magas költségei versenyhátrányt okoznak, semmi garancia nincs arra, hogy használni is fogják.
Ha mi, környezettudatos európai polgárok netán a klímaváltozás hatásai miatt aggódunk, nem kéne beérnünk egy (történetesen ártalmas) placebotablettával. Hozzunk inkább szigorú szabályokat az üzemanyag-takarékos termelési módszerek fejlesztésére, lépjünk fel a kőolajat nyakaló jelenlegi ipari mezőgazdaság és élelmiszeripar termelési és logisztikai modellje ellen. Az élelmiszer-szállításhoz köthető üvegházgáz-kibocsátás csökkentése érdekében szorgalmazzuk a helyi élelmiszer-termelést és -fogyasztást. Ezekhez rendszerszintű változtatásra volna szükség - de milyen jól jön ilyenkor egy új technológia, amely eltereli a figyelmet a nyomasztó olajfüggésről, és még keresni is szépen lehet rajta! Gyorsan pár jól mutató célszámot, és végre szusszanhatunk!
A bioetanolra vonatkozó kötelező uniós célszámok azonban egy importkényszeren alapuló bioüzemanyag-stratégiát betonoznak be. Olyan rendszer megerősödéséhez vezetnek, ahol az európaiak Brazília és Malajzia lakóira hárítják fenntarthatatlan társadalmaik környezeti terheit, az ő földjeiket, esőerdőiket, munkakörülményeiket a bioüzemanyag-ipar keresleti nyomása alá helyezve. Hogy nyugodt lelkiismerettel pöföghessenek jól fizető munkahelyeikre ingázva. Ez a bioetanol-feldolgozók rövid távú üzleti érdekeinek jót tesz. De a világnak és benne Magyarországnak nem használ.
Simonyi Borbála a Védegylet agrárszakértője.
