SENKI FÖLDJÉN INTERJÚ CSATÁRI BÁLINTTAL
Talán mindent tud, amit az Alföldről tudni lehet; huszonöt éve vezeti a Magyar
Tudományos Akadémia kecskeméti regionális kutatócsoportját és tizenöt éve az Alföldi Tudományos Intézetet. Csatári Bálint, (http://www.rkk.hu/ati/munkatarsak/csatari.html) a decentralizációt, a vidéki térségek önálló érdekérvényesítését tartja elsődlegesnek, és azt mondja, sosem volt ennyire alulfinanszírozott a vidékfejlesztés alapját jelentő tervező-kutató tevékenység.
- Megvan még a nagyszülei tanyája?
- Sajnos nyoma sincs. Rohamosan fogynak a tanyák az Alföldön. A mai építési szabályzat már nem is ismeri a tanya kifejezést. Pedig a Duna-Tisza közén még ma is százhúszezren élnek tanyán, s az egész Alföldön több mint kétszázezren. A tanya igazi magyar települési specialitás, ahol több lábon álló, önfenntartó gazdálkodás folyt, s a gazdálkodó a felesleget bevitte a mezővárosi piacra. Ha valóban a kultúráját megőrző ország lenne a miénk, azt mondanánk, hogy a tanya nemzeti érték.
- Gyakran hangoztatja, hogy a vidékfejlesztés fogalmát át kellene értékelni.
- A vidék Európa-szerte relatív fogalom, a különböző típusú városokhoz kapcsolódó területeket értik alatta. Létezik szuburbán vidék, vagyis a nagyváros környéke a vidékies lakó- és pihenőövezetekkel, illetve több helyen a high-tech ipar telephelye: a technopolisz. Itt persze már igen nagy az ökológiai lábnyom, vagyis az emberi tevékenységgel járó környezetpusztulás. Ám amelyik vidéki térség meg tud kapaszkodni a város környéki infrastruktúra révén, az elindul a fejlődés útján. S vannak a közepes és a kisebb városok vidékei, a mezőgazdaság dominanciájával jellemezhető térségek és persze a periferikusak, a leszakadó, szegény vidékek. Általános fejlesztési elveket nem lehet mindenhová alkalmazni: az adott terület erőforrásait, hagyományait, besorolását figyelembe kell venni.
- Hogyan viszonyulnak a mai városlakók a leszakadó területekhez?
- Én úgy vélem: nem törődünk a végekkel. Talán ezért lett hazánk területe egyre kisebb, mint Varga Dávid írta egyszer egy országszéli faluról szóló szociográfiájában. Meg kellene próbálnunk visszacsempészni a társadalom gondolkodásába, hogy a vidék érték, amely nemcsak tiszta és jó élelmet ad, hanem mentális és fizikai energiákat is. Nemrég jelent meg egy tüneményes angol könyv, amelynek egyik fejezete A vidékkép változása a háború utáni gyermekirodalomban címet viseli. Nálunk a népesség hetven százaléka városlakó, ezért ez az ügy nagyon fontos a nevelésben is. Vajon mit gondolnak a magyar városi gyerekek a vidékről? Nemrégiben felhívott egy fiatal riporternő, hogy tessék mondani, még mindig úgy élnek tanyán, ahogy Móricz az Árvácskában megírta? Régi irodalmi emlékeket őrzünk a vidékről, de a XXI. századi valóságról kevesen tudnak. Pedig ha a városi ember kimozdul szokott életteréből, akkor vidéken az úgynevezett posztmateriális értékekkel találkozhat
- Érdekelnek-e valakit a mai világban a posztmateriális értékek?
- Hogyne. A konzumtársadalomtól sokan megcsömörlöttek már. Kétszer jártam Lappföldön, egyszer a svéd, egyszer a finn oldalon. Östersund mellett, Stockholmtól sok száz kilométerre épített a svéd állam az európai csatlakozáskor egy teljesen új vidékfejlesztési intézetet, ahol hatvan diplomás ember dolgozik: kutatók, fejlesztők, tervezők, menedzserek, kommunikációs szakemberek. Onnan szervezik az érdemi munkát. Elmentem arrafelé egy kis faluba, ahol négyszáznyolcvanan élnek. A falu lelke, egy tanárember fölvitt a faluház tetőterébe, ahol több tucat fiatal dolgozott számítógépeken, svéd, lapp és angol nyelven írták a fejlesztési programokat. Svéd területen kitűnően működik az Élj úgy, mint a nagymamád! mozgalom, amelynek keretében vidékfejlesztési forrásból rendbe hozták a szórványtanyákat, a városi gyerekeket ott nyaraltatják: kecskét pásztorolnak, potyogtatós vécére járnak, sparhelten sütik a palacsintát, és kirándulnak. A finnek a helyi piacok újraélesztésén fáradoznak, nagy sikerrel. Ez Franciaországban, Ausztriában is működik. Minderre nálunk is szükség volna.
- A mezőgazdaság, a vidékfejlesztés szakértői többnyire legyintenek erre, mondván, hagyjuk a parasztromantikát. A lényeg a hatékonyság, az azonnali profit.
- A vidéki területeknek csak egy részére lehet a hatékonyság és a növekedés elveit kizárólagosan alkalmazni, de egy idő után ott is felléphetnek az értékesítési problémák. Ugyanakkor a vidék szépségei, a táj, a jó levegő, a tradíció is eladhatók, ezek fenntartása hosszú távon anyagilag is jövedelmező. De nem csak erről van szó. Egyetlen ország sem mondhat le arról, hogy minden négyzetmétere pontosan tulajdonlott és ápolt legyen. Egy ökológus elkezdte vizsgálni az osztrákmagyar határzár felszedése után, hogy milyen növények telepednek meg az egykor fölszántott senki földjén, és megdöbbentő eredményre jutott: Magyarország irányából az elsők közt tűnt fel a parlagfű, az osztrák oldal felől viszont ez egyáltalán nem jelent meg. Hatalmas összegeket fordítunk parlagfűirtásra, de sosem érjük el a célt, mert ahhoz az egész országot ki kéne takarítani és művelésben tartani. Ha azt a pénzt, amelyet évente a parlagfűirtásra fordítanak, meg a milliárdokat, amelyeket a több mint másfél millió allergiás ember gyógyszerre költ, e területek kultivációjára fordítanánk, valószínűleg megszűnne a probléma. Esetleg támogathatnánk az extenzív állattartást, amely a leghatékonyabban tartja tisztán a területet.
Az osztrákok másfajta kulturális közegben élnek, más a gondolkodásuk. Talán ez nyilvánul meg a parlagfűmentességben is.
Magam is egyre inkább kulturális kérdésnek tartom mindezt. A finn, dán, angol vidékeken a népesség több mint harminc százaléka rendelkezik valamilyen felsőfokú végzettséggel. Nálunk ez a szám tizenkét százalék körül van, Finnországban harmincnyolc százalék. A nyugati társadalmakban az elit- és a középrétegek is közelednek a vidék felé, évtizedek óta. Angliában egy kis vidéki farm egykori pajtájában töltöttem a tavalyi szilvesztert. Ott sikk ilyen helyekre kiutazni, megtalálható volt az átalakított régi istállóban az oxfordi tanártól a buszsofőrig mindenféle ember. A finnek szinte erkölcsi kötelességüknek tartják, hogy mindegyiküknek legyen egy kis tóparti nyaralója. Nálunk a hollandok és németek ilyen típusú tulajdonlása lassan magasabb lesz, mint a magyaroké. Jönnek és megvesznek házakat, házsorokat, fél falvakat, mert tudják, hogy ezeken a területeken milyen kimagasló tájértékek találhatók.
- Nem maradt valamiféle archaikus, máig használható tudás a vidéken élő emberek körében
az ezermester típusú paraszti létformára gondol, ez a nagyapákkal már kihalóban van. Ha egy mai embernek azt mondjuk: csináld azt, amit a nagyapád, aki megélt öt hold földön, ezzel nem mondtunk neki semmit. A statisztikákban persze szerepelnek őstermelők, sőt még a néhány tyúkot tartó gazdaasszonyok is, nulla egész valahány százalékos mezőgazdasági termelőként...
- És léteznek olyan statisztikák, amelyeknek a segítségével pontosan meg lehetne határozni egy-egy terület eltartóképességét?
Nem, épp ez a baj. Tanár kollégám mesélte, hogy a regionális terület- és vidékfejlesztést lassan nem fogja tudni tanítani, mert akkora lett a különbség az ideáltipikus tankönyvi szövegek és a magyar valóság között. Hivatalos akadémiai intézetként másfél éve kérjük azokat az adatsorokat, amelyekkel települési, kistérségi szinten összegezni lehetne a mezőgazdasági termelési teljesítményeket; s akkor közelítő számításokkal meg tudnánk mondani, hogy egy terület körülbelül hány embert tud eltartani. Felmérések híján persze az adott területekről folyó vitákban sem lehet megmondani, kinek van igaza. S így nem születhetnek megfelelő tervek a régiók egyedi igényű vidéki térségeinek felzárkóztatására sem. Komplex és aktuális tudásra lenne szükség, nem elszórt, lejárt szavatosságú információkra, különben sosem lesz itt európai értelemben vett vidékfejlesztés. Jó példa erre az alacsony hatékonyságú mezőgazdasági területek támogatása. Ezt az unió készpénzben fizeti, amennyiben kimutatja az illető ország, hogy a támogatandó területek termőértéke az országos átlag nyolcvan százaléka alatt van. Mivel az aranykoronát az unió nem fogadta el, ma hazánk agrárterületeinek nincs hivatalos termőérték-besorolása. Ugyancsak támogatna az unió olyan területeket, ahol öt év átlagában a termelési érték az országos átlag nyolcvan százaléka alatt van, ha az ilyen területtel rendelkező településeken magas a munkanélküliség, valamint a hatvan év fölöttiek és a mezőgazdasági dolgozók aránya. Vélhetően e kritériumoknak hazánkban sokkal több vidékies terület megfelelne, mint amennyiről most vannak adataink, de mivel nincsenek pontos felmérések, a lehívható összegnek csak a töredékét kaphatjuk meg.
- Irtózunk a tervektől?
- Talán nem, bár egy rossz emlékű tervutasításos rendszert hagytunk magunk mögött, s ma a többség azt hiszi, a spontán működő szabadpiac elég tervet produkál. Régebben létezett köztervező intézet minden megyében. Lerajzolták, hogy ebből a faluból itt menjen a másikba az út. Most előfordulhat, hogy az egyik falu gyönyörű üdülőt, parkot tervez a külterületén, a másik meg szemétlerakót, és a kettő egymás mellé kerül. A konkrét és összehangolt területi, térségi, netán tájtervezésnek sokkal nagyobb jelentőséget kellene kapnia. S ehhez sok jó szakember is szükséges. Az íreknél és finneknél ezer aktív keresőre átlagosan tizennégy kutató, tervező, fejlesztő jut. Nálunk három egész nyolctized.
- Mekkora mozgástere maradt az Akadémia regionális kutatóintézetének?
- Szinte semekkora. Az alapműködésünk negyven százalékát finanszírozza az állam, ebből a közalkalmazotti béreket és a járulékok egy részét tudjuk fedezni. Egyébként minden európai ország nagyon fontosnak tartja a hasonló profilú regionális intézeteit. Az állami támogatás a lengyel társintézet esetében hetven-nyolcvan százalék, de például az észak-finnországi regionális kutatóintézet működését teljes egészében az állam fizeti. A finn, lengyel, angol kollégát azért fizeti az állam, hogy elmenjen a nemzetközi konferenciákra, vagy részt vegyen uniós programokban, nekem viszont az a fő feladatom, hogy valahogy megtermeljem a pénzt, amelyből kutathatok, s majd esetleg én is kiutazhatok. Sajnos egyre kevésbé tudjuk ezt az összeget előteremteni. A legszükségesebb kutatásokra sincs pénz, hatalmas értékek mennek így veszendőbe. Hogy pontosan mekkorák, persze nem tudjuk megmondani, hiszen ahhoz is kutatni kéne. Fiatal, több nyelvet beszélő, tehetséges kutatóinknak nem tudunk perspektívát nyújtani. Ha valami nem történik, több évtizedes működésünk néhány hónap alatt ellehetetlenülhet. S utána újabb évek alatt, sokszoros költséggel kell mindent újraszervezni, mert politikától független, színvonalas területi és vidékkutatásokra mindenképp szükség lesz.
- Politikától független? Aki fenntarthatóságot, tradíciók felélesztését és megbecsülését, s főként decentralizációt emleget, óhatatlanul szembehelyezkedik a jelenlegi döntéshozói trenddel.
- Soha nem tettem politikai nyilatkozatokat, nem álltam egyik oldalra sem.
- Nem ajánlották fel, hogy mehetne jobban is a szekér?
- De igen, volt ilyen eset. Azt feleltem, öreg vagyok már ehhez. Éppen huszonöt éve vezetem ezt az intézetet.
- A tervutasításos rendszerben jobb volt?
- Eszemben sincs visszasírni azt a rendszert, de dolgozhattunk, és számos jelentős sikerünk volt. Emlékszem, nyolcvanháromban végeztük el az új települések kutatását. Akkor tűnt fel ugyanis, hogy a tanyaközpontokból faluszerű képződmények jönnek létre, s ezeket névvel ellátva önálló községnek lehetett nyilvánítani. Így jött létre Felsőlajos, Fülöpjakab, de kutattuk Fischerbócsát, Selymest is. Az európai sajtó arról cikkezett, hogy míg Romániában Ceausescu irtja a kistelepüléseket, Magyarországon falvak születnek.
- Ezek a falvak ma is élnek?
- Élnek bizony. Pár évvel ezelőtt Fülöpjakab meghívott a falunapra, és kitüntettek a Fülöpjakabért emlékéremmel. Erre igen büszke vagyok. A kutatás gyakran lobbi is egyben. Végeztünk felmérést arról is, hogy mekkora a községek népességmegtartó képessége. Erre most is szükség lenne. Úgy látom, a magyar politikai elit mindkét oldalon, több soron elvétette, hogy sikeres országgá legyünk, mert nem
Ha nem tudtak megegyezni alapvető dolgokban. A nagy központokon kívül eső területek önfejlesztő képességének visszaadása az, amire törekedni kellene. Régen az alföldi mezővárosoknak sem mondta meg senki, hogyan szervezzék meg önmagukat. Tudja, miért építettek nagy, cifra városházákat? Azt mondták: Mert fussa. Büszkék voltak városházáikra, illetve a városaikra, közösségeikre. A nagy, szép épületekkel fejezték ki európaiságukat. Most nincs mit kifejezni. Ahhoz előbb erős helyi-közösségi öntudatra, és valódi autonómiára volna szükség.
Az interjút a Magyar Nemzet közölte 2007. augusztus 4.-én. Szerző: Balavanyi György)
