Ha senki sem kezdi el, senki nem fogja befejezni – Interjú Tóth Tamással vatikáni megbízatásáról
– Mi a szerepe a Kultúra Pápai Tanácsának?
– Ezt a szervezetet Szent II. János Pál pápa 1982-ben azzal a céllal hozta létre, hogy a keresztény és a többi kultúra közötti párbeszédet előmozdítsa. Feladata elsősorban az, hogy az evangelizációt a kultúrán keresztül is segítse.
– Milyen feladatai vannak egy dikasztérium konzultorának?
– Minden vatikáni dikasztériumnak, kongregációnak és pápai tanácsnak vannak rendes tagjai. Erdő Péter bíboros két cikluson keresztül volt tagja a Kultúra Pápai Tanácsának. Az ő munkájukat segítik azok a konzultorok, akik a világ minden tájáról lettek kinevezve. Ezeknek a szakértőknek nagy szerepe van abban, hogy a Szentszék még jobban megértse az egyes helyi kultúrákat. A konzultorok tanácsai alapján lehet az evangelizációt az egyes kultúrák felé még hatékonyabban folytatni. A Kultúra Pápai Tanácsa konzultorait a Szentatya nevezi ki öt évre. Ez a megbízatás egyszer meghosszabbítható. Konzultorként nem közvetlenül Ferenc pápával, hanem a tanáccsal és annak elnökével, Gianfranco Ravasi bíborossal fogok kapcsolatban állni. A feladatom többek között az lesz, hogy a különböző kulturális eseményekkel, könyvkiadásokkal, kiállításokkal és más rendezvényekkel kapcsolatban tanácsaimmal, véleményemmel segítsem a tanács munkáját. A Kultúra Pápai Tanácsa időnként plenáris üléseket is tart, ezekre a konzultorok is hivatalosak.
– Napjainkban sokan inkább a különböző kultúrák ellentéteiről, esetleg harcáról beszélnek. Hogyan lehet mégis közelebb hozni egymáshoz a kultúrákat?
– Ferenc pápa sokat beszél a dialógus fontosságáról, arról, hogy milyen fontos az emberek közötti hidak építése. A kultúra egy olyan közös nevező lehet a különböző társadalmi rétegek, de a nemzetek között is, amely alapján talán könnyebben el tudjuk mondani másoknak, hogy mit jelent a kereszténység, a keresztény kultúra és legfőképpen azt, hogy kicsoda számunkra Jézus Krisztus. Nem egyszerű feladat ez manapság. Mi itt Európában azt tapasztaljuk, hogy az eddig közmegegyezés alapján elfogadott álláspontok megbillentek. Több nemzet is keresi, illetve újrafogalmazza az identitását. Ezért is van szükség arra, hogy a kereszténység a kétezer éves értékeit felkínálja a társadalmak számára. Már csak azért is, mert ezek az értékek kiállták az idők próbáját.
– A Kultúra Pápai Tanácsának két zászlóshajója is van. Egyrészt hozzá köthető a kezdetben Pogányok udvara, majd később a Népek udvara elnevezésű párbeszédsorozat, másrészt jelen van a nagy nemzetközi könyvfesztiválokon is. Ön szerint milyen szerepe van a mai ember életében a könyveknek?
– Aki valamilyen módon kapcsolatban áll a könyvkiadással, esetleg maga is írt már könyvet, az tudja, hogy milyen érzés egy frissen elkészült munkát kézbe venni. Belelapozni, megérezni a friss könyv illatát. Az utóbbi évtizedekben a könyvkiadás viszonylag egyszerűvé vált, ezért olyan könyvek is megjelennek, amelyek minősége megkérdőjelezhető. Ezért is fontos, hogy az Egyház segítse a színvonalas, időt álló kötetek megjelenését, így is gyakorolva azt az értékteremtő és értékmegőrző küldetését, mely amúgy is hozzátartozik az Egyház missziójához. Ráadásul a digitalizáció miatt sok olyan cikk, írás is közkinccsé válik, amelyek egyébként semmilyen előzetes szűrőn nem estek át, így a mennyiség sokszor a minőség rovására megy. Történészként, levéltári kutatóként az a véleményem, hogy nem szabad mindent az internetes publikálás szolgálatába állítani. Gondoljunk csak vissza arra, hogy húsz évvel ezelőtt milyen fájltípusok, vagy adatmentési eljárások voltak használatban. Ezek ma már teljesen elavultak, az is lehet, hogy már eszközünk sincs arra, hogy ezekhez az információkhoz hozzáférjünk. A könyvkiadás minden fizikai súlya mellett maradandóbbnak látszik.
– A Kultúra Pápai Tanácsa feladatai közé tartozik a nem hívőkkel folytatott dialógus is. Mennyire meghatározó az ateizmus a mi korunkban?
– Kutatóként leginkább a XVIII. század egyháztörténelmével foglalkozom. Ebben a korban a fő probléma a felekezetek közötti különbség volt. A XXI. században azonban a kereszténység számára az ateizmus jelenti a legnagyobb kihívást. Nem is gondolnánk, hogy az ateizmus milyen nagy mértékben hat a gondolkodásra és alakítja át a társadalmi berendezkedést. A vallásos ember hozzáállása és tevékenysége túlmutat a saját határain. A hívő úgy gondolja, hogy Isten teremtő munkájában vesz részt, e mellett tovább akar adni valamit a következő nemzedékek számára. Ezzel szemben az ateizmussal összefüggésben látható az a veszély, hogy mivel álláspontja szerint a halállal az adott ember számára minden véget ér, ezért nem szükségszerű erőt fektetni a jövőbe. Az Egyház küldetése a teremtett világ megóvásán és művelésén nyugszik, ahogyan azt a Teremtés könyvében is olvashatjuk. Az ateizmus – sokszor nem feltétlenül tudatosan – arra sarkallja az embert, hogy ne nézzen a holnapon túlra.
– Mi lehet akkor a megoldás?
– Nem szabad megijedni a dialógustól. Sokszor elkényelmesedünk, csak a saját köreinkben mozgunk, hiszen itt érezzük magunkat biztonságban. Előre tudjuk már, hogy milyen kérdésekre milyen válaszokat fogunk kapni. Nagy kihívás lehet egy olyan vitába is belemerészkedni, amiből nem biztos, hogy mi kerülünk ki győztesen. Az Egyház mindig hosszú távra tervez. Nem biztos, hogy azonnal látjuk erőfeszítéseink eredményét, nem biztos, hogy azonnal észrevesszük, milyen mértékig gyökeresedett meg üzenetünk a társadalomban. Ehhez egyrészt bátorság kell, másrészt szükséges a háttértudás is.
– Ön egyháztörténész. Miért szereti ezt a tudományágat?
– Sokszor elfelejtjük, vagy ha eszünkbe jut, akkor nem vesszük komolyan a régi mondást, mely szerint a történelem az élet tanítómestere. Amikor a napi munkám során szembesülök egy-egy kihívással, nehézséggel vagy emberi gondokkal, akkor ezek kezelésében nagyon sokat segít, hogy tudom, az Egyház ezekből a problémákból milyen sok jót tudott kihozni a múltban, adott esetben tanulni korábbi hibás döntéseiből. A történelem arra is megtanít, hogy mi is merjünk hosszú távon gondolkodni. A doktori disszertációmban a XVIII. század magyar püspökeivel foglalkoztam. Többek között két kalocsai érsek is – Patachich Gábor (1699–1745) és Patachich Ádám (1716–1784) – mert nagyot álmodni a törökök és a háborúk által elpusztított, lakatlan alföldi területeken. Munkájuk, erőfeszítéseik gyümölcseit csak az utánuk következő nemzedékek élvezhették. Patachich Gábor érsek 1738-ban azt írta az uralkodónak, hogy „ha senki sem kezdi el, senki nem fogja befejezni”. Ez egy nagyon fontos üzenet mindannyiunk számára.
Kutatásaimban az szerez leginkább örömöt, ha sikerül egy témát kimerítően feltérképeznem és lezárnom, ezzel pedig mások számára is hasznos tudok lenni. Akkor van értelme a történelemmel foglalkozni, ha ez tovább tudja lendíteni a nagy közös gondolkodást.
